Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

🇺🇲Steve #8🇺🇲 Soulmate AU

⚠️Ebben a részben mindenkinek a lelki társa felé intézett első mondata van karján(mint valami, tetoválás).

T/N = te neved

Mióta az eszemet tudom egyetlen mondat van a karomon. Egy kifejezetten különös mondat, amit egyszer majd a lelki társam szájából fogok hallani.

Egy feketekávét kérek tejszínhabbal.

Sokáig nem értettem, hogy lesz ez az első mondata felém, de mikor elkezdtem egy kávézóban folgozni, alig vártam, hogy valaki ezt kérje. Azonban mindenki az új fajta, divatos innivalókat kérte.

Szinte kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is találkozok a lelki társammal. Már arra is gondoltam, hogy talán a sors csak szórakozik velem.

Aztán az egy hideg szerdai napon...

– Egy feketekávét kérek tejszínhabbal – szólalt meg egy férfi hang, miközben én éppen valaki más innivalóját készítettem, vagyis háttal álltam neki.

Gyorsan letudtam a mellette várakozót, és felé fordultam. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy Amerika Kapitánnyal találom szemben magam.

– Ké-két dollár kilencven lesz – mondtam halkan, és mielőtt nekiláttam volna elkészíteni az egyszerű rendelését, sietve felgyűrtem a felsőm ujját, miközben ő is így tett. Egyikünk karján se volt már írás.

Remegő kezekkel láttam neki, hogy elkészítsem a kávéját, majd pár perc múlva mosolyogva fordultam felé.

– Köszönöm... T/N – mondta, hasonlóképpen mosolyogva.

– Honnan tudod a nevem? – csodálkoztam.

– A névtáblád – mutatott mosolyogva a kis műanyagra, ami, a sötétzöld kötényemen figyelt.

–Ó. Persze.

– Egyébként... A nevem Steve Rogers.

– Tudom. Felismertelek.

– Esetleg megtudhatom, mikor végzel?

– Négykor – kacsintottam.

Time skip, mert Tony Steve telefonszámához állítja be az amerikai himnuszt...

Pontban négykor, amikor végre végeztem, megpillantottam az ajtó másik oldalán ácsorgó Steve-et. Amikor látta, hogy észrevettem, mosolyogva integett. Vigyorogva csóváltam a fejem, majd elnevettem magam.

Pár perc múlva megérkezett a munkatársam, aki engem vált, így boldogan siettem ki Steve-hez.

– Esetleg hazakísérhetlek? – kérdezte. – Hideg van és sötétedik is. Nem lenne biztonságos neked.

– Végül is, lehet róla szó – mosolyogtam picit elpirulva.

Így egymás mellett sétálva indultunk el, és én végül kiböktem azt a kérdést, ami délelőtt óta foglalkoztatott.

– Az első mondatom már a múlt század óta a kezedre volt írva, vagy csak miután kiolvasztottak? – pillantottam fel rá.

– Már mióta az eszemet tudom, szóval elég régóta. Sejtelmem se volt, hogy mikor találkozunk, és hogy. Mikor kiolvasztottak, azt hittem elszalasztottam a lehetőségem. Azt hittem már nem élsz. És most mégis itt beszélgetünk...

– Nekem meg a barátaim nagy része már megtalálta a lelki társát. Féltem, hogy talán messze élünk egymástól, vagy...

– De most már találkoztunk, és nem kell aggódnunk – mosolygott rám biztatóan. – Tényleg, holnap is ilyenkor tájt végzel?

– Nem. Holnapra egy kis szabadságot vettem ki. Miért?

– Lenne kedved holnap sétálni egyet, vagy moziba menni, megnézni valami filmet? Eléggé le vagyok maradva ilyen téren.

– A mozi jól hangzik. Hosszabb sétához amúgy is hideg lenne – mosolyogtam rá boldogan.

Végre valahára megtaláltam azt, akit olyan rég óta kerestem. Igazuk volt a barátaimnak. A lelki társ megszínesíti az ember életét.