Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

🖤T'Challa #6🖤Parental Oneshot

T/N ebben a részben wakandai lesz(akit ez zavar - nem mintha rosszat gondolnék rólatok -, az nyugodtan olvasson mást), valamint olyan 16 év körüli.

T/N = te neved

Az éjszaka közepén rémülten ébredtem fel. Levegő után kapkodva, ültem fel a hatalmas ágyamban, és miközben csendesen sírtam, mindkét kezemmel a takarómat markoltam.

Lassan tíz év telt el azóta a sajnálatos tűzeset óta – amúgy az ilyen katasztrófák elképesztő ritkák Wakandában –, melynek a házunk és a szüleim lettek az áldozatai.

T'Challa – aki akkor még csak hercege volt az országnak –, olyan rendes volt, hogy magához vett a palotába. Hiába teltek el a hosszú évek, tudtam, hogy talán sose leszek képes apának szólítani.

Visszahanyatlottam a puha párnákra, és próbáltam mély levegőt véve lenyugodni. Nem sikerült. A könnyek folyamatosan gördültek lefelé az arcomon, miközben hallgattam, ahogy odakint, nem várt módon esik az eső. Reméltem, hogy ez a monoton hang segít majd visszaaludni. De amikor jó negyed órával később is éberen bámultam a plafont, mélyet sóhajtva másztam ki a takaró alól.

Halkan kisurrantam a szobából, majd céltalan sétára indultam a hosszú, sötét folyosókon. Nem is tudom, mennyi ideit bolyongtam, de azt vettem észre, hogy a palota hátsó ajtajához értem.

– Jó messzire eljöttem a szobámtól – jegyeztem meg halkan, majd sarkon fordultam, hogy visszamehessek.

Visszaúton azon töprengtem, hogy nem álmosodtam még el, ekkora éjszakai séta után. Valahogy még túl élénken élt bennem a rémálmom. Akárhányszor eszembe jutott, kezem-lábam remegni kezdett, annyira, hogy muszáj volt megállnom egy kis pihenőre. Olyankor mindig a hűvös falnak támasztottam a hátamat. Néhány perc alatt ez segített is.

Már éppen T'Challa szobája előtt sétáltam el – ami az enyém mellett volt –, amikor szinte hangtalanul nyílt az ajtó, de ez az éjszakai csendben is szinte fülsiketítően hatott. Rémülten néztem T'Challa-ra, aki aggódva mért végig.

– Miért nem alszol? – kérdezte.

Nekem rögtön könnyek gyűltek a szemembe, és alig hallhatóan ennyit mondtam:

– Rosszat álmodtam.

T'Challa magához húzott, és belőlem abban a pillanatban kibukott a sírás.

– Nyugodtan felébreszthettél volna – mondta, miközben a hátamat simogatta.

– Sajnálom, csak...

– Nem kell bocsánatot kérned. Tudod, hogy azért vagyok itt neked, hogy segítsek, megvigasztaljalak, boldoggá tegyelek. Gyere, ideje lenne aludnod – nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd bementünk a szobámba.

Visszafeküdtem a takaró alá, miközben T'Challa leült mellém az ágy szélére.

– Ugyanazt álmodtad, mint mindig?

– Igen. Hiába lakok itt már majdnem tíz éve, egyszerűen nem tudom elfelejteni – ültem fel szipogva.

– Nem is kell. Attól, hogy itt élsz, nem kell elfelejtened a szüleidet, vagy, hogy milyen életed volt ezelőtt.

– Köszönöm 1 öleltem meg szorosan. – Itt maradnál, amíg el nem alszok?

– Ez csak természetes, kis hercegnőm – puszilta meg a homlokom.