Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

🕷️Peter P. #5🕷️

T/N = te neved

~Peter

– Tony, ráérsz? – lestem be félve a laborba.

– Én? Mindig. Mi a helyzet, Pókocska? – fordult felém a gurulós székével.

– Hát... Izé. Van egy nagyon aranyos lány a suliban, és fogalmam sincs hogy kéne elhívnom egy randifélére – hadartam, és éreztem, ahogy az arcom felforrósodik.

– Hát, ha csak fele annyira aranyos, mint te, könnyű dolgod lesz. De amúgy komolyra fordítva a szót. Ha szereti a havazást, adja magát a dolog. Suli után menjetek a Central Parkba hógolyózni, vagy nem tudom.

– Köszönöm, Tony. Ezzel sokat segítettél.

Time skip, mert Peter mindig elviszi a fagyasztott húst, hogy jegelje a kék zöld foltjait...

~T/N

Péntek délután volt, és éppen a tanulandó tantárgyak holmijait pakoltam a táskámba, mikor valaki megkocogtatta a vállam.

Kíváncsian fordultam meg, és épp Peter Parkerrel találtam szemben magam. Rögtön elpirultam, ugyanis már tavaly óta szerelmes vagyok belé.

– Szia – köszöntem halkan.

– Szi-szia. Azt akartam megkérdezni, hogy esetleg ráérsz-e most így délután? Elmehetnénk hógolyózni a Central Parkba.

– Remekül hangzik, csak előbb lehet haza kéne mennünk letenni a táskánkat.

– Persze. Igazad van. A házatok előtt van egy megálló, ahonnan a metró Manhattanbe megy, igaz?

– Igen – mosolyogtam. – Esetleg találkozhatnánk ott, mondjuk fél négy körül. Mit szólsz?

– Tökéletes. Akkor... majd találkozunk – mosolyodott el zavartan, majd kisietett a suliból.

Elpirulva néztem utána, majd összeszedtem magam, becsuktam a szekrényajtómat, és én is kisiettem a hóesésbe.

Mivel az igencsak erős volt a havauás, az iskolabusz nem járt, így igencsak sietnem kellett haza, hogy időben elkészüljek.

Amikor hazaérkeztem, a lakás üres volt. Ledobtam a táskámat a szobámba és kicsit rendbe szedtem magam. A szobám tükrébe nézve megállapítottam, hogy így pont jó leszek.

Az éjjeliszekrényemen lévő digitális órám három huszonötöt mutatott, ezért gyorsan írtam egy cetlit anyáéknak, hol leszek, bezártam a lakásajtót, és már siettem is lefelé a lépcsőn, remélve, hogy Peter még nem ért a ház elé.

Ebben nem volt igazam. Peter már ott ácsorgott a metró állomás lépcsőjének korlátjánál.

– Szia. Régóta vársz? – kérdeztem, tartva a választól.

– Dehogy. Kábé két perce értem ide – mosolygott.

– Akkor jó. Már megijedtem. Szerintem ideje lenne lemennünk. Ha jól tudom, pár perc és érkezik a metró.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a villámgyorsan száguldó tömegközlekedéssel megérkezzünk Manhattanbe.

A Central Parkban nem mi voltunk az egyetlenek, akik a hóban szórakozást választották ma délutáni programnak. Amíg nézelődtem, hirtelen egy hógolyó találta el a hátam.

– Peter! – kaptam felé a fejem nevetve. – Ezt még visszakapod.

Így kerekedett egy nagy hógolyócsata kettőnk közt. Nem is tudom meddig tartott, mindenesetre, mikor legközelebb észbekaptam, már kezdett sötétedni.

– Peter, talán ideje lenne hazamennünk. Elég soká van.

– Igazad van. Tudod, jól éreztem magam veled. De tényleg. Eleinte féltem, hogy nemet mondanál, mert te olyan csodálatos vagy, és...

– Peter, lassíts! – nevettem. – Ha már így az őszinteségnél járunk. Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd – vallottam be elpirulva.

– Tényleg? Én is így érzek irántad – csillant fel a szeme, és megcsókolt.