Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

✴️Bucky #3✴️

Loki_isgood kérésére 😇❤️❤️

T/N = te neved

Egy ideje már itt lakok Washingtonban, de a suli miatt nem volt időm megnézni az Amerika Kapitány kiállítást a Smithonianben. Viszont hiába óriási város ez a Washington többször is összefutottam Steve-vel, aki mesélte, hogy megnézte a róla szóló kiállítást, és elmondása alapján érdemes időt szakítani a dologra.

Ma, az egyetem után kedvet kaptam egy kis múzeum látogatáshoz, így nem a lakásom, hanem a Smithonian felé vettem az irányt. A hatalmas épületben hamar megtaláltam az Amerika Kapitány kiállítást. Szerencsére pont jókor érkeztem, mert akkor kezdődött az előre felvett szöveg, ami igazából röviden elmondta Steve élettörténetét. Annyira lekötött a szöveg, hogy nem figyeltem a körülöttem lévő dolgokra, így nem is csoda, hogy nekem jöttek.

– Elnézést kérek, hölgyem – mondta a férfi. Felpillantottam rá, és hirtelen az a benyomásom támadt, hogy láttam már az illetőt.

– Semmi probléma. Bocsánat, hogy ilyet kérdezek, de találkoztunk már? – tudakoltam.

– Nem... nem hinném.

– Persze, bocsánat, csak összekeverem valakivel – mosolyodtam el, és ebben a pillanatban néztem rá Bucky Barnes fényképére. – Véletlen nem ismeri Steve Rogerst?

– Steve? Én... azt hiszem ismerem... Majdnem megöltem... – Erre egy ideig összehúzott szemekkel próbáltam kibogozni a fonalat. Sikerült is.

– Hát tényleg! Steve mesélte, hogy a Tél Katonája rátámadt, aztán kiderült róla, hogy Bucky. Szóval... te vagy az.

– I-igen. Azt hiszem.

– Én T/N vagyok. T/N Stark – mosolyogtam. – De várj csak, te akkor most a HYDRA elől menekülsz?

– Igen. Emlékezni szeretnék mindenre, de ők kitörlik az emlékeimet.

– Szegénykém – néztem rá sajnálkozva. – Akkor gondolom nem is tudsz hová menni.

– Valóban nem – hajtotta le a fejét.

– Gyere velem – fogtam meg a kezét és magam után húztam.

– Hová megyünk?

– Nyugi, majd meglátod – mosolyogtam rá bíztatóan.

Eleinte kicsit bizalmatlan volt, de mikor látta, hogy Washington egyik legjobb környékére érkeztünk, kicsit kevésbé tartott tőlem. Aztán, mikor beléptünk a lakásomba, teljesen elámult.

– Nem nézted ki belőlem, hogy ilyen helyen lakok, igaz? – néztem rá mosolyogva. – Apa azt akarta, hogy ha már én választok szakot az egyetemre, akkor ő kereshessen nekem lakást. Ó, majd megmutatom a labort is. Sőt, szerintem a karodnak ki kéne találni valamit, hogy a HYDRA távolról ne tudja irányítani.

– De ők azt akarják, hogy közvetlen utasítást adhassanak.

– Lehet, de nem hinném, hogy Washington legjobb környékén keresnének. Feltehetőleg könnyen elvesztik a türelmüket és más eszközt keresnek.

Time skip, mert akárhányszor Sam repül, Bucky le akarja lőni...

Az elmúlt egy hét eléggé húzós volt. Buckynak visszajött egy emléke. Csak épp az, hogy ő ölte meg a nagyszüleimet. Sajnos ezt pont akkor mondta el, mikor apával videochateltem. Ebből persze elég nagy veszekedés lett. Természetesen nem Buckyval vitatkoztam – elvégre nem tehetett róla –, hanem apával.

Aztán napokig annyira mérges voltam, hogy még szegény Buckyval se nagyon beszéltem, hanem inkább a laborban csináltam azt az izét a karjához. Ma kész is lettem vele. Szóltam is Buckynak, hogy jöjjön a laborba.

– Szia, T/N, miért hívtál? – kérdezte félve. – Még haragszol rám?

– Már miért haragudnék? Egyébként azért hívtalak, mert kész a blokkoló a karodhoz.

– Köszönöm. Azt hittem, azért nem szólsz hozzám, mert haragszol – motyogta szomorúan.

– Jaj, nem rád haragudtam, hanem apára – öleltem meg Buckyt. – Gyere, szereljük be a karodba ezt az izét. Ó, és le... le kéne venned a felsődet, mert az egész karodra szükségem van – motyogtam, és az utolsó mondatra elvörösödtem. Bucky kicsit vonakodva, de levette a pulcsiját. Az első néhány másodpercben megcsodáltam a kidolgozott felsőtestét, de aztán nyeltem egy nagyot, és visszatértem a jelenbe.

– Pontosan hogy fogod megcsinálni a karom? – kérdezte, miközben leült az egyik székre.

– Egy ponton le kell szednem a burkolást a karodról, és alá teszem ezt a vékony, hajlítható blokkolót, vissza teszem a borítást, és kész.

– Fájni fog?

– Talán a válladnál egy kicsit, de majd igyekszek óvatos lenni – nyugtattam, és ezzel kezdetét vette a munka.

Persze nem volt egyszerű feladat, és a robotjaim segítségét is igénybe kellett vennem, de így jól haladtunk. Ráadásul, miközben Bucky karját szereltem, kezdtem rájönni valamire, amit kábé a találkozásunk óta tagadok magamnak is. Hogy szeretem őt. Ahogy leszedegettem a karja borítását, észrevettem rajta, hogy nagyon be van feszülve. Gondolom már attól is félt, hogy szerszámmal értem a karjához.

– Hé, minden oké? – kérdeztem óvatosan.

– Igen... csak hozzászoktam, hogy akik szerelik a karom, rosszat akarnak másoknak.

– Szegénykém. Ne félj, én nem akarok rosszat. És ez azért kell a karodba, hogy mások se tehessék – öleltem meg, mire ő óvatosan viszonozta.

Ezután folytattam a munkát, és csak akkor álltam meg, mikor teljesen kész lett.

– T/N, köszönöm – mosolygott rám. – Képzeld, ma emlékezni kezdtem valamire!

– Tényleg? Egy újabb emlék?

– Nem. Inkább egy érzés.

– Mesélj, mi az?

– A nevét nem tudom. Viszont mindig a közeledben érzem. Olyan kellemes. Megnyugtató. Olyankor tudom, hogy bármit megtennék érted. Harcolnék azért, hogy neked jó legyen... Mi ez?

– Azt hiszem... A szerelem – húzódott széles mosolyra a szám. – És tudod mit? Én is szerelmes vagyok beléd – mondtam, majd lassan odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Először megdermedt, de viszonozta. Nem mondom, hogy hosszú volt a csók, de talán épp így szép. Amikor az ajkaink elváltak, csak mosolyogva néztük egymást.

– Szerinted apukád mit fog szólni? Utál engem – komorodott el Bucky.

– Kénytelen lesz elfogadni, mert, hogy én nem tágítok mellőled, az is biztos – pusziltam meg a homlokát.