Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

💙Pietro #10💙 Part II.

Leilla19 kérésére itt a folytatás 💙

T/N = te neved

Ezalatt a pár nap alatt rendbe jött a karom, de egyszerűen mindenki olyan rendes volt velem, hogy nem akartam hazamenni. Így aztán, mikor eltelt a néhány nap, elképzelhető hogy egy icipicit füllentettem a karom állapotáról. Fenntartottam a látszatot, hogy még nem vagyok teljesen jól. Nem azért, mert ki akartam használni őket, csak annyira a szívemhez nőttek, és arra gondoltam, ha hazamegyek, soha többet nem beszélünk.

Szerencsére, ma a csapat nagy része tornyon kívül volt. Egyedül Pietro tartózkodott itthon, hogy rám vigyázzon.

Délelőtt megéheztem egy kis bolti csokis sütire, amit történetesen az egyik felső polcon tartottak. Egész könnyen el tudtam érni, csak ki lábujjhegyen állva kellett kinyújtanom a kezemet. Ez most kicsit rizikós volt, mert ha Pietro észrevesz... de annyira éhes voltam a nasira, hogy ez se érdekelt. Pont, mikor elértem az édességet, egy csattanást hallottam a hátam mögül.

Ijedten fordultam meg, és a szöszi szélvésszel találtam szemben magam, akinek a lába előtt ott hevertek a padlón egy üvegpohár maradványai.

– Piet, én meg... – kezdtem, de ő félbeszakított.

– Hazudtál? Hazudtál nekem és hazudtál a többieknek! Miért? Kihasználtál?

– Nem. Pietro, kérlek, hadd magyarázzam meg! – könyörögtem könnyes szemmel.

– Nem. Bocs, de nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra, és a többiek se lesznek azok, ha hazaérnek – viharzott el.

– A francba már! – fakadtam ki sírva, és lerogytam a konyhaszekrény tövébe.

Teljesen elszúrtam az egészet, pedig... azt hiszem beleszerettem Pietróba, aki ezalatt a hét alatt végig ápolt és segített.

Time skip, mert bár Pietro gyors, elképesztő sokáig alszik...

Húsz perc bőgés után felálltam a padlóról, és rájöttem, hogy ideje mindent bevallanom a szélvésznek. Bár előbb nem ártana megtalálnom. Kételkedtem abban, hogy a szobájában lenne, mert valljuk be, az túl egyértelmű. El biztos nem hagyta a tornyot, így úgy döntöttem, megnézem a tetőt. Beszálltam a liftbe, és majd' megőrültem, amíg végig vártam azt a pár percet, ami alatt a felvonó megtette a nyolc emeletet.

Kiszálltam a liftből, majd sietve kinyitottam a tetőre vezető üvegajtót. Pietro meglepve kapta fel a fejét, és azt hittem megszakad a szívem, mikor láttam, hogy a sírástól kipirosodtak a szemei.

– Mit akarsz? – kérdezte miközben megtörölte az arcát.

– Kérlek, hadd magyarázzam meg! Hidd el, hogy nem akartam rosszat! – könyörögtem, miközben odamentem hozzá és leültem vele szemben.

– Jó... kapsz öt másodpercet!

– Azért nem mondtam igazat, mert annyira a szívemhez nőttetek, és féltem, ha meggyógyulok, és hazamegyek, már soha többet nem beszélünk. Elvégre ti szuperhősök vagytok, én meg egy szimpla egyetemista. Rettenetesen sajnálom.

– Komolyan ez volt az okod arra, hogy hazudtál?

– Jó... nem csak ez, de ez is. Az az igazság, hogy... emlékszel arra, mikor pár napja egyedül akartam lenni, és sétálni mentem? Akkor valójában a szomszédomhoz mentem, mert kilakoltattak, és sikerült megszereznie  a cuccaimat – magyaráztam a könnyeimet nyeldesve.

– Printsessa... miért nem szóltál? – kérdezte megenyhülve.

– Nem tudom... szégyelltem – kúsztam mellé, és a vállára hajtottam a fejem.

– De az ilyet nem kell szégyellned. Tudod mit? Nem mondom el a többieknek, hogy hazudtál, de meg kell tudniuk a teljes igazságot. Így majd tudnak segíteni.

– Köszi, Pietro. Nem véletlen szerettem beléd – motyogtam, majd leesett, mit mondtam, és ijedten néztem fel rá. – Sajnálom... nem így akartam elmondani.

– Elnézem, ha most megcsókolhatlak – vigyorgott, mire bólintottam.