Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

🇺🇲Steve #6🇺🇲

Köszi az ötletkét fanni_29 👉👈 A Tél Katonája és a Polgárháború közt jászódik.

T/N = te neved

~Steve

– Steve, nagyon kedves, hogy mindennap eljössz, de kérni szeretnék tőled valamit – mondta Peggy.

– Bármit.

– Ne gyere többet. Az elmúlt időt nem lehet visszaforgatni. Ne is próbáld. Tanulj meg a jelennek élni. Járj nyitott szemmel, és úgy észre veheted a szépséget. Túl kell tenned magad rajtam. Keress valaki mást. Biztos találsz olyan lányt, aki szeret téged.

– Tényleg ezt szeretnéd? Hogy ne jöjjek többet? – kérdeztem szomorúan.

– Igen. A te érdeked. Nem jó, ha a múltban akarsz élni.

– Rendben. Ahogy szeretnéd – álltam fel a székből és az ajtó felé indultam, de még mielőtt kiléptem volna a folyosóra, visszapillantottam rá. – Minden jót.

~T/N

Délután már rég lejárt az önkéntesek "munkaideje", de én még bent voltam. Gimis koromban jöttem ide először, mert a szüleim szerették volna, hogy valahol önkénteskedjek. Azóta mindennap eljövök. Már a rendesen itt dolgozók arcára is mosolyt csal, amikor kora délután megérkezek és aztán este hétig ott vagyok. Bár, amikor közelednek az ünnepek, mint most, akár este nyolcig is segítek.

Viszont ma alig töltöttem bent néhány órát, mert azt mondták, sokan megfáztak és nem akarják, hogy én is elkapjam. Kicsit szomorkodva léptem ki az utcára. Szabad volt a délutánom, és estém, így fogalmam se volt, mit csináljak. Végül eldöntöttem, hogy átmegyek a parkba, ha már itt van a túloldalon. Ám, alig jöttem ki az ajtón, valaki nekem jött, és ha nem kapja el a derekam, alaposan beütöttem volna magam.

– Sajnálom, nem akartalak fellökni – mondta a férfi.

– Persze. Köszönöm... – mondtam. Ekkor felpillantottam rá, és elképedtem. – Amerika Kapitány.

– Szólíts csak Steve-nek.

– Rendben. T/N vagyok – mosolyodtam el. Ekkor tűnt fel mindkettőnknek, hogy a Kapitány még mindig a derekamat fogja, ezért gyorsan elkapta onnan a kezét.

– Esetleg megkérdezhetem, hogy mit csinálsz az... árvaháznál? – kérdezte, és közben felpillantott az épületre, hátha megtudja, mi van ott.

– Középiskolás korom óta önkéntes vagyok itt. Elég korán elkezdek dolgozni délig, aztán jövök ide. Jaj, bocsánat, ha unalmas, amit mesélek.

– Semmi baj. Érdekel. Ha ilyen régóta önkénteskedsz, akkor miért nem dolgozol itt rendesen?

– Azért, mert ilyesmiért nem szeretek pénzt kérni.

– Esetleg... lehetne még néhány kérdésem erről? Mármint, ha nem valami olyan témát feszegetek.

– Jaj, semmi baj, szeretek erről beszélni. Esetleg átmehetünk a parkba. Addig se itt ácsorognánk. – Steve rábólintott, aztán elindultunk a zebrához, hogy átjussunk az út másik oldalára.

– Egyébként ilyenkor, hetekkel karácsony előtt több gyereket fogadnak be, igaz? – kérdezte, miközben zöldre váltott a lámpa és elindultunk.

– Ez a filmekben jól hangzik, de ennyi. Persze, valamivel több gyerek talál otthonra, de annyira nem sok, mint szeretnénk. És akkor is inkább a kisebbek. Ez az, ami egy kicsit bánt. A nagyobbak közül valakil majd' születésüktől kezdve ott van, és már lassan tizennyolc évesek, vagyis hamarosan elemehetnek innen. Valószínűleg ezért nem fogadják be őket.

– Ó. Ez tényleg szomorú.

Ezután a parkban sétálgattunk, közben néha szóba került az önkénteskedésem, vagy épp én kértem, hogy meséljen a negyvenes évekről.

– Tényleg, és akkor te hogy töltöd a karácsonyt?

– Mivel nincs barátom, a szüleimmel összevesztem, így az árvaházban töltöm. A gyerekek mindig csinálnak karácsonyfa díszt, így konkrétan csak olyanok vannak a fámon.

Time skip, mert karácsonykor Tony átpingálja Steve pajzsának mintáját...

Néhány évvel később...

Éppen a nappalit díszítgetnem, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Steve jött haza. Lemásztam a létráról, majd amint a férjem belépett a nappaliba, szorosan megöleltem.

– Hiányoztam? – nevetett, majd nyomott egy csókot a számra.

– Csak nagyon.

– Kate merre van?

– A szobájában, mindjárt szólok neki – mosolyogtam, majd elindultam volna a lányunk szobája felé, de ő pont akkor jött felénk.

Kate négy éves korától hét évet töltött az árvaházban, aztán nem sokkal azután, hogy Steve és én összeházasodtunk, örökbefogadtuk. Azonban, hosszú hónapokig Kate félt Steve-től, ugyanis az igazi apja verte őt és az édesanyját.

Még most is tart tőle egy kicsit, de így két év elteltével már sokkal jobb.

– Szia – nézett fel Steve-re halványan elmosolyodva Kate, és megölelte.

– Szia, kincsem. Jó napod volt?

– Igen. Most épp rajzolok.

– Tényleg? Ha kész lesz, mindenképp mutasd meg – nyomott egy puszit a homlokára.

– Akkor mehetek? Szeretném befejezni.

– Persze, menj csak – mosolygott Steve, és néztük, ahogy Kate visszamegy a szobája irányába. – Kicsit sajnálom, hogy még mindig ilyen távolságtartó velem.

– Ugyan, adj neki még időt. Tudom, már két éve vársz, de türelem kell hozzá.

– Persze, értem én, csak...

– Biztos hamarosan javul a helyzet. Főleg most, hogy karácsony lesz. Ígérem – nyomtam egy puszit a szájára.