Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

🌠Wanda #1🌠

Eredetileg ebben a könyvben még nem terveztem, de... Már elsőre leszögezem, hogy vele NE számítsatok romantikus írásra!

Ez a rész kb két évvel a csettintés után játszódik, de Wanda nem tűnt el(valamint 15-16 éves, nem 31, mint ahogy a WandaVision szerint lenne, és kevesebb idő telik el az Ultron kora, és a Végtelen háború közt), Clint családja is megvan, ezáltal nem kattant be, mindenki továbbra is a központban lakik. Valamint ez egy újabb Fate: Winx saga crossover, ami a sorozat első évada előtt játszódik.

T/N ebben a fejezetben is empata. Jó olvasást! ❤️

T/N = te neved

Ez volt az utolsó nyár az Alfeában kezdődő első tanévem, épp ezért sikerült apát rávenni, hogy az ikertestvéremmel Musával hadd menjünk el egy kis nyaralásfélére az emberek közé.

Egy csendes, New York állambeli kisvárosba mentünk, és amíg Musa leginkább a szállásunkon maradt, és zenét hallgatott, én szívesebben néztem körül a városkában.

Ma vettem egy fagyit, és elindultam a parkba egy sétára. Ilyenkor, a nagy meleg miatt nem voltak olyan sokan a városban, épp ezért kevés idegen gondolat, vagy érzelem kúszott a fejembe. Már épp kezdtem ennek örülni, de ekkor hirtelen hatalmas szomorúságot, depressziót és ürességet éreztem. Valaki nagyon maga alatt van itt.

Körül néztem, majd az egyik fa alatt megpillantottam egy lányt, aki talán egyidős lehetett velem, és erősen rázkódtak a vállai. Igyekeztem nem az érzelmeire fókuszálni, így a szemem színe nem buktat le, majd óvatosan közelebb mentem hozzá. Valószínűleg meghallott, mert felpillantott rám. Vörösesbarna haja eltakarta arca nagyrészét, egyedül zöld színű könnyes szemei csillogtak.

– Ne félj! Nem bántani akarlak, csak... láttam, hogy szomorú vagy. Leülhetek? – kérdeztem, mire vonakodva, de bólintott.

A fagyimmal a kezemben letelepedtem mellé, majd egy ideig csak csendesen ücsörögtünk egymás mellett. Végül én voltam az, aki megtörte a jeget.

– Egyébként a nevem T/N – mosolyogtam rá halványan.

– Wanda.

– Nagyon örülök. Miért sírsz itt egyedül? – tettem a kezem a vállára, és ekkor lepörgött előttem minden emléke, ami ezt az állapotot okozta nála.

Ahogy valami fegyver miatt meghalnak a szülei, a HYDRA nevű szervezet kísérletei, egy szőke hajú fiú halála, aki talán a testvére volt, majd az elképesztően fura kinézetű szerelmének dupla halála.

Ijedten kaptam el a kezem, mire ő tőlem félve arrébb húzódott, és a kezénél megpillantottam valami fura, vörös fényt.

– Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? – kérdezte fenyegetően, de éreztem, hogy retteg.

– Ne félj! Nem bántalak. Empata lévén nem is tudnálak.

– Empata?

– Jó, nevezzük nevén a dolgot. Elmetündér vagyok, Solariából. Az egy másik dimenzió. Szóval a képességem az, hogy hallom mások gondolatait, átérzem, amit ők éreznek, és ezeknek egy részét át is tudom venni. Ebben nincs semmi ártamas.

– Hiszek neked. Én... én bele tudok nézni mások fejébe, meg irányítani tudom őket – motyogta, majd kicsit sikerült ellazulnia és már nem húzódott el mellőlem. – Rajtam... rajtam is tudod használni az erődet? Amikor... átveszed az érzelmek egy részét. Csak mert én ezt már nem bírom – fakadt sírva ismét.

– Hát persze – mosolyogtam rá, megfogtam a kezét, majd az érzelmei olyan hirtelen jöttek át, mintha legalább egy busz ütött volna el.

Nehezen birkóztam meg vele, így észrevétlenül egyre csökkentenem az átvett érzelem mennyiségét, míg végül minden a régi volt.

– Jobb már egy kicsit? – töröltem meg a szemem.

– Igen. Köszönöm – motyogta, miközben egy fűszálat birizgált.

– Semmiség – mosolyogtam rá.

– Solariában... ti is használtok telefont?

– Persze. Miért?

– Lemerültem. Ide tudnád adni a telefonod, hogy felhívjam a nevelőapámat?

– Hát persze – bólintottam, feloldottam a telefonom, majd átnyújtottam neki.

– Ő ki?

– Az ikertestvérem, Musa. Szegény elég magának való. Most is a szállásunkon van, és szinte biztos, hogy zenét hallgat.

– Nekem is volt egy ikertestvérem. Pietro. Őt láttad az emlékeimben.

– Ó... Sajnálom. Nem tudom mi lenne velem, ha elveszteném az én emós nővérkémet... Na, hívd csak fel, akit kell. Lehet, hogy alaposan ki kéne pihenned magad.

– Okés.

Beírta a nevelőapja számát a tárcsázóba, majd a füléhez emelte a telefont, és várt.

– Szia, Clint. Én vagyok az, Wanda. Lemerültem és egy kedves lány ideadta a telefonját, hogy felhívhassalak. Értem tudnál jönni? A parkban vagyok. – Egy kisebb szünet következett. Gondolom a vonal másik oldalán lévő személy válaszolt. – Köszi. Várlak. Szia. – Wanda letette a telefont, majd visszaadta.

– Addig mi lenne, ha beszélgetnénk? – mosolyogtam rá.

Így, amíg a nevelőapját vártuk, meséltem Wandának Solariáról, és ő az emlékeinél kicsit részletesebben – pár perc sírószüneteket beiktatva – ugyanígy tett a saját életével kapcsolatban.

– Köszönöm, hogy segítesz rajtam. Bocs, hogy először olyan izé voltam – nézett rám szomorú mosollyal.

– Semmi baj. Az emberek nincsenek hozzánk szokva. Nagyon kevés tündér van, aki a Földön él. Nekik általában csak azért van képességük, mert a felmenőik közt volt tündér.

– Ó... Értem.

Ekkor a park bejáratához pillantott, ahol épp ekkor parkolt le egy kocsi.

– Clint megérkezett. Még egyszer köszi – ölelt meg.

– Ugyan, semmiség. Még itt leszek egy ideig. Ha lenne valami baj, hívj nyugodtan, rendben?

– Igen. Szia, T/N – állt fel a földről, majd elindult az autó felé.