Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

✴️Bucky #19✴️

T/N = te neved

A családomban gyakran húzzák a szájukat, amiért egy szanatóriumban önkénteskedek. Félnek, hogy valami bajom esik, hiába mondtam nekik, hogy a veszélyesebb betegekhez nem megyek be, és csak a közös helyiségben szoktam beszélgetni a gyógyulókkal, meg néha viszek nekik sütit.

Ma épp kicsit késésben voltam, épp ezért elég hangosan fékeztem le a biciklimet a kavicsos járdán, pont a szanatórium előtt. A kerékpárt a tárolóba toltam, majd kivettem a sütis dobozt a kosárból, és sietve léptem be a nagy épületbe.

– Szia, T/N! Azt hittem, már nem is jössz – mosolygott rám a bejárat melletti pultnál ülő Hannah, aki az egyik legjobb barátnőm lett az elmúlt három év során, mióta ide járok.

– Bocsi, hogy késtem – vontam vállat. – Csak elaludtam, meg még a sütiket is elpakoltam.

– Nyugi, semmi baj – mosolygott.

Ekkor a közös helyiség felé, a társalgó felé pillantottam, és a nagy ablak melletti asztalnál észrevettem egy ismeretlen férfit. Barna haja majdnem a válláig ért, kék szemei pedig elmerültek egy könyv olvasásában.

– Ki ő? – kérdeztem Hannah-t.

– Tegnap érkezett. Ő Amerika Kapitány legjobb barátja.

– A Kapitány csak úgy itt hagyta Bucky Barnest? – kérdeztem halkan.

– Nem volt választása. Thaddeus Ross elég erőszakos tud lenni. Ezt a Kapitánytól tudom. Szóval Barnesnak legalább fél évig itt kell maradnia, pedig szerintem nincs olyan gondja, amivel szanatóriumban lenne a helye.

– Szegény... Sikerült valakinek beszélnie vele?

– Nem. A szobájából elküld mindenkit, itt meg csak olvas, és nem szól semmit.

– Értem – motyogtam, majd beléptem a társalgóba. Mosolyogva osztogattam a sütit a betegeknek, és akik jobban voltak, megköszönték, akik pedig nem, talán észre se vették, hogy ott jártam.

Végül Barneshoz léptem, és leültem a vele szemben lévő székre, és letettem elé egy muffint. Kissé ijedt tekintettel pillantott fel a könyvéből, de rámosolyogtam, és ez egy icipicit megnyugtatta.

– Szia. T/N vagyok, az egyik önkéntes – mutatkoztam be.

– Bucky. Tudod... tegnap nem láttalak.

– Igen, mert tegnap vizsgára tanultam, így nem jöttem be. Mi jót olvasol?

– Ezek... ezek az emlékeim, amik két év alatt jutottak az eszembe. Kérlek ne szólj senkinek! Nem akarom, hogy elvegyék az összes ilyenemet – motyogta szomorúan, majd sütit kezdte el nézegetni.

– Ne félj! A kettőnk titka marad.

– Ez mi? – mutatott a sütire.

– Muffin. Nem ettél még?

– Nem tudom. Finom?

– Igen. A többiek itt nagyon szeretik.

Time skip mert Bucky egy légynek sem tudna ártani, csak ha akar...

Öt hónappal később...

Mióta megismerkedtünk, Bucky csak engem tűr meg maga mellett, csak velem hajlandó beszélni, épp ezért, mikor már elég jól érezte magát, én kísértem el a sétáira a szanatórium körül. Egy hónappal később, pedig remélhetőleg kiengedik.

– T/N? – kérdezte Bucky félénken, miközben a szanatórium közelében lévő réten sétáltunk.

– Tessék? – mosolyogtam rá.

– Ha engem kiengednek jövő hónapban... utána még találkozunk?

– Hát persze! Elmondtam, hol lakok. Megtalálsz – mosolyogtam. – Tudod már, hová mész ezután? – kérdeztem, mire megtorpant, és a cipőjét bámulta, mintha olyan érdekes lenne. – Mi a baj?

– Nem tudom, van-e hová mennem... Steve mostanában nem jött be.

– Aww, szegénykém! Ha jövő hónapban se jelentkezik, maradhatsz, nálam, amíg nem kerül elő, rendben?

– Köszönöm – ölelt meg szorosan. – Hálás vagyok mindenért.

– Semmiség, Bucky – mosolyogtam.