𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

125. Fejezet

-Van csokoládé.

Mancs halkan törte meg a csendet és lassan felemelte a fejét. Némán ücsörögtem a széken. Lábaimat felhúzva, térdeimet mellkasomhoz szorítva és nem tudtam viszonozni. Csak pislogtam. Homályos szemekkel bámulva a terítő finom mintáit.

-Hozok. - súgta Sirius halkan és felállt. A széke fülsiketítő nyikorgással törte meg a csendet, ahogyan felállt és lábai hozzá csiszolódtak a konyha csempéihez. Mancs utolsó néma pillantást vetett szótlan, gubbasztó alakomra, majd hátrasöpörte arcába hulló tincseit és a konyhaszekrényhez lépett. Nem szólt semmit. Csak kinyitotta a magas polcot. Amihez soha nem lehetett esélyem varázslat nélkül felnyúlni és halkan zizegett a kis polcban tárolt dolgokkal.

Egyszerűen nem forrt hang a torkomban. Csak megharaptam kicserepesedett, sebesre rágcsált ajkaimat és felnyúlva megdörzsöltem fáradt arcomat. Elmaszatoltam rajta a könnyeket, hiába. Újabbak csordultak helyükre. És némán, potyogó könnyekkel figyeltem Mancs alakját. Magas alakját.

Trikóban volt és farmerben. Mezittelen, hatalmas lábai a csempéknek tapadtak, hatalmas kezeivel a polcban turkált. Szemeit összehúzta, ádámcsutkája pedig megremegett ahogyan nagyot nyelve harapta be a száját. Felém fordult és időben sütöttem le a szememet, hogy ne kelljen állnom pillantását. Tudtam, hogy figyel. És csak ücsörögtem némán, forró könnyek folytak le arcomon és szorosabban öleltem mellkasomhoz térdeimet.

-Beth-... - kezdte halkan és elindult felém. Finom, halk léptekkel járt, szelte a távolságot. Hangja pedig rekedt volt. Megköszörülte a torkát. Én pedig összerezzentem, mikor finoman felém nyújtotta a megbontott csokoládét.

-Edd meg. Jót fog tenni. - súgta a néma csendbe. Én pedig csak bámultam a csokoládét. Ajkaim remegtek. És forró könnyek csordultak ki a szemeimből. Halkan, keserűen szipogtam fel és lehunyva a szemeimet gyengén megráztam a fejemet.

-Beth. Ne csináld ezt, kérlek. - Sirius hangja halk volt. Fáradt. És könyörgő. Csak könnyektől csillogó szemekkel bámultam az asztalon édesen pislákoló gyertya narancssárga táncát. És szipogva szorongattam Euphemia nyakláncát a csuklómon. A gyöngyök némán morzsolódtak ujjaim között.

Szerettem volna visszaadni neki. Szerettem volna visszaadni a nyakláncát. Megölelni. Beszívni a gesztenyés illatát. Hallgatni a nevetését. Komolytalan zsörtölődését. Csak... Csak bármit.

-Enned kell. Bármit. Beth! - Sirius leejtette az asztalra a csokoládét és csak meredt rám. Le. De hiába. Én nem viszonoztam tekintetét. A füle mögé gyűrte szeme elé zuhanó fekete tincseit és ajkaiba harapva bámult. Szürke szemei igazán szürkék voltak. És halkan kifújta a benntartott levegőjét. - Kérlek.

-Én-... - kezdtem halkan. Alig hallottam a saját hangomat. De nem is tudtam folytatni. Elcsuklott a mondanivalóm. És keserves könnyektől nedves arccal tenyerem mögé bújtam.

Szúrt. Fájt. Égetett. Minden ami valahol ott bent volt. Valahol bent, tapinthatatlanul. Úgy éreztem széthasadt a fejem és nem kaptam levegőt. Csak ültem ott. Éreztem magamon Sirius tekintetét. Azt a súlyos figyelmet. Velem volt. Mégis olyan messzinek tűnt az a fél lépés.

Összerezzentem érintésétől, ami finoman a vállamra siklott. De nem húzódtam el és csak lehunyt szemekkel, némán zokogva, csorgó könnyekkel dőltem felé. Sirius pedig finoman lépett. Letérdelve, hogy egy magasságba legyünk és csak átölelt. Karjai nehezek voltak. Súlyosan fonódtak körülöttem.

-Beth... S-semmi baj... - brummogta halkan. Rekedt, fényes zengésű hangjától újra összerezzentem. És csak potyogó könnyekkel kucorodtam mellkasához. Talán attól, ahogyan karjaiban tartott. Talán attól, ahogyan finom csókot nyomott a hajamba, a fülem mellé... Nem húzódtam el. Erős karjai között. Nagy kezeivel szőke tincseket igazított fülem mögé és úgy éreztem magamat, mint egy igazi kislány. Egy kisbaba... És csak kiszaladt belőlem.