Az Uchihák játéka

17. - Amikor Gaara meghalt

- Reiki.

A halk hang azonnal visszarántotta a félálomból a valóságba. A fiatal nő álmosan felpislogott Itachi komoly arcára. Halkan nyögve a hátára fordult, és kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, majd újra a férfira nézett.

- Ideje menned.

- Igen, tudom - sóhajtotta Reiki, majd kibújt az ágyból, és a lábára húzta a cipőjét. - Rendben leszel?

- Látok.

A lány elhúzta a száját, és Itachi felé fordult.

- Nem fáj a fejed? Lement a lázad? Hogy érzed magad?

- Nem. Igen. Fáradtan.

Reiki hatalmasat sóhajtva felállt, és újra kinyújtózkodott. Itachi követte a példáját, majd a szekrényhez ment. Kivett belőle egy nagyobb összeget, és a lány mellé lépett, aki elsápadt.

- Nem kell - csattant fel ingerülten hátralépve.

- Reiki - sóhajtotta halkan a férfi, és csökkentette a távolságot kettejük között.

- Ne csinálj úgy, mintha egy olcsó kurva lennék! - sziszegte, dühösen a fejét rázva.

- Nem csinálok úgy - felelte nyugodtan Itachi, és elkapta a kezét. Reiki tenyerébe nyomta a pénzköteget, majd köré zárta a lány ujjait.

- Mire jó ez, Itachi? - kiabálta a férfi arcába kétségbeesetten. - Azt hiszed, képes lennék tovább élni nélküled? Azt hiszed, képes lennék ezt túlélni?

- Igen, azt. - A férfi higgadtan bólintott, és valóban úgy is gondolta.

Nem értette, mért ne élhetne nélküle tovább. A világ, és főleg Sasuke, az ő halálával csak nyerhet. Neki már nincsen mit veszítenie.

- Itachi...

- Menj vissza oda, ahová tartozol, és felejtsd el, hogy itt jártál, vagy hogy egyáltalán léteztem. Értetted?

Reiki felvette a háta mögötti fal hófehér színét, könnyek tolultak a szemébe.

- Nem tudom - suttogta reszkető hanggal, és könyörgőn Itachi vállába kapaszkodott. - Ne tedd ezt velem. Nem tudlak elfelejteni.

- Dehogyisnem - válaszolta, és gyengéden megsimogatta a göndör, barna fürtöket. - Csak tedd, amit eddig. Menj haza, és éld az életed.

- Itachi, azt akarod, hogy csináljak úgy, mintha éppen nem haldokolnál?

Reiki arca eltorzult, arcán végiggördült egy könnycsepp, de a férfi azonnal letörölte. Nem akarta, hogy érte sírjon. Azt akarta, hogy boldog legyen, hiszen még olyan fiatal, előtte áll az élet, és talán talál valakit, aki képes őt viszontszeretni.

- Igen, és ezt is fogod tenni - mondta halkan, de határozottan.

Lefejtette a válláról a lány görcsösen húsába mélyedő ujjait. Reiki olyan arccal meredt rá, mintha most írta volna alá a halálos ítéletét. Még a férfin is túltett sápadtságban abban a percben.

- Itachi, kérlek! - suttogta elhalón, és újra a férfi felé nyúlt.

Itachi megrázta a fejét, eltolta magától Reikit.

- Menj haza.

- Itachi... - sírta könyörögve, de a férfi megállíthatatlanul tolta az ajtó felé.

- Menj.

Reiki megtorpant a küszöbön, és Itachi felé fordult. Egy percig némán nézte, keresett valamit az arcán. Nem találta, és ez sírásra késztette. Tényleg komolyan gondolta... Ha nem látja a saját szemével, el sem hiszi, hogy valaki képes erre. Feláldozni magát valakiért, aki meg sem érdemelné. Arcán patakzó könnyekkel indult el a folyosón, hogy minél előbb kijuthasson a rejtekhelyről. Nem bírta felfogni. Sosem értette, hogyan dobhatja el valaki az életét másokért. Egész életében ő volt az egyetlen, aki igazán számított saját magának. Talán Kasumi még, aki tényleg kiállt mellette a családja halála után, és tudta, hogy nem a gyászával kell foglalkoznia, ami nem is nagyon volt neki, hanem a hálával, amivel Itachinak adózott. És most már nincs kinek.

***

Jiraya a papírmunka felett görnyedt a Hokage irodájában, néha felnézve az asztalánál dolgozó Tsunadéra. Az Ötödik a jelentéséket olvasta, ellátta őket a kézjegyével, majd sóhajtozva az aláírt beszámolók halmára pakolta az iratokat, és a következő cirkalmas betűkkel teleírt papírlapért nyúlt.

Jiraya a hamarosan esedékes, ANBU csapatkapitányi posztra jelölt emberek listáját nézte át. Szinte másodperceként felszisszent, mikor tökéletesen alkalmatlan személyre bukkant a felsoroltak között. Már kihúzott egy tucatnyi nevet, és erősen kételkedett benne, hogy a maradék átmenne a szigorú szabályok szerint megrendezett ANBU vizsgákon. Mikor a lista végére ért, eltűnődve rágcsálni kezdte ecsetje végét.

- Shikamaru? - kérdezte Tsunadéra nézve, és kivette az ecsetet a szájából, hogy kissé unottan az asztalon kopoghasson vele.

- Ne az ANBU-k közé - sóhajtotta a nő, aláírt egy újabb papírt és félretolta, majd a következőt húzta maga elé. - Talán a rendőrségnél jó helye lenne.

- Uchiha poszt - vágta rá rosszallóan a sannin, és határozotton tiltakozó kézmozdulat tett.

Mindketten tudták, hogy ez a munka nem lenne elég jó Shikamaru számára.

Tsunade unottan felnézett, és jobb szemöldökét felhúzva a férfira irányította a figyelmét.

- És vannak otthon a szekrényedben élő, a mészárlás elől elrejtett Uchiháid? Csak mert jelenleg úgy tűnik, hogy kifogytunk a készletből...

- Hogyne lennének. Három generációs beltenyészet. Kicsit betegesek, kicsit őrültek és hatalmat akarnak, szóval tipikus Uchihák - vigyorogta Jiraya, hátradőlve a kényelmetlen székben.

- Tehát maradt Shikamaru - bazsalygott rá cinkosan a Hokage.

Osztotta egykori csapattársa véleményét az Uchihákról. Vérbeli Senju révén, nem igazán kedvelte a fajtájukat, sőt, kész megkönnyebbülés volt számára, mikor az egyik kaszinóban utolérte az Uchiha mészárlás híre. Erre nem visszahívják, hogy legyen Hokage? És persze, miért is ne maradt volna még kettő abból az átkozott klánból, méghozzá pont az a kettő, akik nem bírnak a fene nagy büszkeségükkel... Ráadásul hiába éltek Konohán kívül, még így is meggyűlt velük a baja.

A fiatalabbik ellógott Orochimaruhoz, és naná, hogy Naruto és Sakura minden második nap azzal nyaggatták, hogy hadd menjenek utána. Aztán, csakúgy besétált a faluba, elvitt egy tekercset a sharingan működéséről, majd meglépett, immáron Sakurával együtt. És persze, az idősebbik miért is lenne más? Természetesen, miután megölte a családját, ő is elsöpört innen, gondolt egyet, beállt az Akatsukiba, és azóta Narutót hajkurássza... Kész őrület.

Tsunade egy pillanatra megpróbálta fejben megszervezni a két Uchiha-kölyök találkozását. Alig várta, hogy azok ketten kinyírják egymást, de mivel egyikhez sem férkőzhetett közel, hatalmas sóhajjal lemondott az ügy előremozdításáról.

Újra az előtte fekvő lapra nézett.

- Shikamaru nem bírná azt a melót. Beleőrülne az egyszerűségébe - morogta neki Jiraya.

- Ahogyan az ANBU munka sem neki való. Nem lenne képes könyörtelenül, és főleg személyes okok nélkül gyilkolni - bólogatott Tsunade, és egy picit elgondolkozott.

- Kiváló vezető lehetne belőle egy hatalmas balhéban - sóhajtozta a sannin, sajnálva, hogy akkoriban nem nagyon adódott ilyen.

- Ne beszélj a háborúról, elég volt egyszer átélni - sziszegte a Hokage, és aláírt egy jelentést, majd felnézett Jirayára. - Találnunk kell valami megfelelőt a számára. Kár lenne veszni hagyni egy ilyen kiváló agyat.

A férfi egyetértően bólintott, ezzel lezárva a beszélgetést.

Ahogy tovább töprengett Shikamarun, be kellett látnia, hogy a fiatal férfinak valóban a taktikai megbeszélések lennének a legjobbak. Kiélhetné magát, és kihasználhatná nagyszerű elméje által nyújtott lehetőségeket. Tekintete a papírlapra terelődött, az áthúzott nevek hosszú sorára, és megpróbált a munkájára koncentrálni, mégis minden átmenet nélkül Nagato ötlött az eszébe.

A csöndes Nagato, mikor vadállattá változva megvédte Yahikót, és megölt egy jounint. A rinnengan szemek sejlettek fel előtte, az a különleges kincs, amit egy kisfiúra bízott a sors. Emlékezett a beszélgetésükre az eset után. Nagato félt saját magától és az erejétől, de ő próbálta bátorítani. Ha abból a kisfiúból valóban egy Akatsuki tag lett, akkor ő indította el a rossz úton azzal, hogy ninját faragott belőle. Akkor csak magát hibáztathatja ezért.

Lassan fejét ingatva, kinézett az ablakon át a kék égre.

Nem lehet. Yahiko sosem hagyta volna ezt. Nem hagyta volna el Nagatót, soha nem hagyta volna magára egy barátját, főleg nem őt.

És Konan... az az aranyos és okos, kék hajú kislány, aki állandóan virágokat és lepkéket hajtogatott...

Vajon mi lett velük? Milyenek lettek? Hol vannak most? Konan szerelmes volt Yahikóba. Talán összeházasodtak és boldogok. Lehet, hogy már gyerekeik is vannak, és mindnek Nagato a keresztapja.

Jiraya lágyan elmosolyodott. Megkeresi őket, ha lesz rá egy kis ideje.

„De jelenleg nincs, úgyhogy vissza a munkához. - Sóhajtva nézett le újra a papírra. - Talán az a kis Hinata nevű lányka... Áh. Majd jövőre."