Az Uchihák játéka

20. - Kyuubi is megszólal

Itachi átvágott a szobán, miközben levette és az ágyra dobta a köpenyét. A fürdőbe érve megigazította a derekán a fekete, hálós fölsőt, majd egy pillanatra megakadt a tekintete a törölközőtartón lógó fehérneműn. Halk sóhaj szaladt ki a száján, hiszen nem véletlenül nem engedte soha egyetlen nőnek sem, hogy huzamosabb ideig nála tartózkodjon.

Megmosta az arcát, és a vörös törölközővel szárazra dörgölte a bőrét, majd visszament a szobájába. Szeme valamiért egyből a fekete takaró alól kilógó, rózsaszín tincsekre tévedt, amik erős kontrasztot alkotva a fekete selyemhuzattal, lágyan szétterültek a párnán.

Először gyengének hitte, de a véleménye megváltozott, mikor kiállt egész Konoháért egymaga, Orochimaruval szemben. Bátor kislány, csak fizikai ereje nincs annyi, amennyinek kéne lennie ahhoz a nagy szájához.

Itachi félrebillentette a fejét.

„Még a végén megfullad."

Felsóhajtott, az ágy mellé lépett, és óvatosan lehúzta a takarót a lány arcáról, hogy fel ne ébredjen. Tudta, hogy most neki kell vigyáznia az Uchiha klán utolsó reményére, és bár nyomasztotta a feladat, ezt nem találta elég indoknak arra, hogy ne tegyen meg mindent azért, hogy a lány végül boldoggá tehesse az öccsét.

Ahogy a finom, nőiesedő vonásokat figyelte, azon gondolkodott, hogy vajon az a törékeny kis test ki fogja-e bírni mindazt a kínt, amit élete végéig kell majd elviselnie Sasukétól. Ha az öccse nem tud majd úgy nézni rá, mint egy szerető nőre, hanem csak úgy, mint egy tárgyra, ahogy az apja is tette, akkor Sakurára pont ugyanaz a sors vár, mint az anyjára. Behódolás, kiszolgáltatottság, alázat.

Nem tudta eldönteni, hogy Sakura vajon meg fog-e törni a nyomás alatt, amit Sasuke gyakorol rá ebben a pillanatban is, még úgy is, hogy nincs vele, de valahogy képtelen volt elképzelni, hogy abban a makacs pillantásban valaha is kihunyna az elszánt csillogás.

Újra felsóhajtott. Végül is lesz még elég ideje, hogy felkészítse a lányt arra, ami Sasuke mellett vár rá. Nem örült kifejezetten Pein ötletének, amiről aznap reggel számolt be neki, mert igazából teljesen feleslegesnek tartotta a rejtekhelyen marasztalni Sakurát, de ha már a férfi hajthatatlan, akkor elhatározta, hogy kihozza abból a kis időből a maximumot.

Sakura megmoccant a takaró alatt, mintha érezné, hogy nézik. Itachi nem mozdult, pedig nem akarta megijeszteni a lányt azzal, hogy rögtön ébredés után szembetalálja magát vele, de látni akarta, hogy még mindig olyan elszánt-e, mint mikor beléütközött az erdőben.

Sakura szemhéja lassan felnyílt. Nyújtózkodott, és az oldaláról a hátára fordult. Mikor meglátta Itachit, nem látszott meglepettnek, csupán álmosnak, és a férfi nagy megelégedésére a szemében ott csillogott az akarat.

- Reggeli? - kérdezte Itachi halkan, mire Sakura kábán bólintott.

A férfi kiment a szobából, Sakura pedig felült az ágyban és kidörzsölte az álmot a szeméből. Aztán rájött, hogy mi folyt le az előbb, és tátva maradt a szája. Most komolyan? Itachi megkérdezte, hogy kér-e reggelit, ő meg csak biccentett, és a férfi már ment is, hogy hozzon neki? Mi a fene folyik itt?

Nem maradt több ideje, mert Itachi lépett be a szobába, kezében tálcával, és odament az asztalhoz, hogy lerakja. Sakura tétován kibújt az ágyból, és lassan átszelte a szobát. A férfi arrébb állt, így le tudott ülni. Mikor felhúzta a lábait és az ételért nyúlt, Itachi az ágy mellé fektetett tekerccsel, amit tegnap este olvasott, ismét végigdőlt az ágyon.

Sakura álmodozón a falra révedve Narutóra és Konohára gondolt. Hamarosan viszontláthatja őket, és akkor megint beindul a Sasuke utáni hajsza. Akármi lesz, visszahozza őt Orochimarutól Konohába! Naruto majd biztosan segít neki, és Tsunade is megértő lesz majd. A lány gépiesen rágta az ételt, és annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy Itachi hosszú percek óta őt figyeli olvasás helyett.

„Nem fogom elmondani senkinek, amit Sasuke tett. Megbirkózom vele egyedül is, és ha tudnák, biztosan nem engednének utána. Meg amúgy sem számít senkinek..."

- Befejezted?

- Tessék? - Sakura gondolataiból felrezzenve meglepetten nézett fel a mellette álló Itachira, majd le a tányérjára, ami üres volt. - Úgy tűnik - csodálkozott, mert észre sem vette, hogy már elfogyasztotta a reggelijét.

A férfi a tálca után nyúlt, és elindult vele kifelé.

Sakura lehunyta a szemét, hatalmasat sóhajtott, majd felpattant.

- Itachi! - A férfi azonnal megfordult, és ő félszegen megtorpant, majd gyorsan a füle mögé tűrte az arcába hullott, kócos tincseket.

- Igen?

- Szeretnék kérdezni valamit - hadarta gyorsan, mire Itachi szemöldöke a magasba szaladt, de biccentett jelezve, hogy figyel. - Igazából... nem egy kérdésem lenne. - A férfi tekintete kissé türelmetlenebbé vált, így Sakura nagy nehezen, de kinyögte, mit akar. - Sasukéról.

Itachiról lerítt, hogy nem ez a kedvenc témája, de beleegyezően bólintott, majd újra az ajtó felé indult.

- Lehet, hogy hosszú lesz - szólt utána gyorsan, és Itachi újra megtorpant, de ezúttal nem fordult meg.

- Nagyon sok időnk lesz a kérdéseidre, Sakura - felelte nyugodtan, majd a kilincsért nyúlt és kilépett a folyosóra.

Nagyon sok időnk? Ez meg mit jelentsen? Hiszen ő ma hazamegy. Talán Itachi arra célzott, hogy maradhatna, amíg meg nem beszélnek mindent?

Sakura kissé összezavarodottan az ablak elé lépett, de az elé táruló táj teljesen idegen volt a számára. Hogy fog egyáltalán hazatalálni? Csak nem Itachi mutatja majd meg neki, hogy merre induljon? Talán el is kíséri egy darabon, hogy biztos ne tévedjen el, és akkor teheti majd fel a kérdéseit? A lány nyelt egyet. Kissé nyomasztó volt a számára a férfi társasága, de azt gondolta, hogy nyilvánvalóan ez a normális, hiszen az ember lánya nem találkozik minden nap egy bűnözővel.

Attól félt, a kérdései feldühítik majd Itachit, pedig neki soha eszébe se jutott volna ingerelni egy ilyen veszélyes alakot. Most mit csináljon? Zavartan a hajába túrt és felsóhajtott. Felmerje egyáltalán tenni mind közül a legrosszabb kérdést? Attól biztosan mérges lesz majd... de meg kell kockáztatnia. Egyszerűen muszáj. Enélkül nem fogja soha igazán megismerni a Sasuke lelkében zajló folyamatokat, és akkor soha nem lesz esélye rá, hogy megváltoztathassa...

Hallotta, hogy kinyílik az ajtó, de nem fordult meg. Itachi felkapta az ágyáról a köpenyét, és Sakura mellé lépett.

- Ezt vedd föl - mondta halkan, és átnyújtotta a ruhadarabot.

Sakura meglepett pislogott fel rá.

- Miért?

- Mert ha enélkül lépsz ki a szobámból, ahogy befordulsz az első sarkon, a legjobb esetben is halott vagy - válaszolt nyugodtan a férfi, mire Sakura a köpeny után nyúlt és belebújt.

Bár a pólós esetből sejthette volna, hogy nem lesz éppen az ő mérete, mégis meglepődött, mikor a köpeny, ami Itachinak vádli középig ért, az neki a bokáját verdeste. A férfi villámgyorsan felé nyúlt, és ő rémülten hunyta le a szemét. Nem értette, mi rosszat csinálhatott, és hogy most mit fog vele tenni Itachi. Aztán pár másodperc múlva megkönnyebbülten konstatálta, hogy még él.

Kinyitotta a szemét, és zavartan elpirult. Itachi csak felhajtotta a köpeny ujját, hogy kilátszódjon belőle a kézfeje, és közben érdektelenül az arcát figyelte. Úgy festett, egyáltalán nem számított másmilyen reakcióra, és ez egy pillanatra elszomorította a lányt. Mégis milyen élete lehet, ha arra számít, hogy borzonganak a közelében és félnek az érintésétől? Aztán eszébe jutott minden, amit róla hallott, és már egyáltalán nem is sajnálta. Hiszen azok alapján pontosan ezt érdemli.

Itachi remekül szórakozott. Sakura szemében mindent olyan tisztán lehetett látni, mintha csak a gondolataiban olvasna. Félelem, megkönnyebbülés, zavar, sajnálat, megvetés villant át a smaragdokon, amit sértésnek vett volna, ha nem lett volna ideje megszokni tíz év alatt. A sajnálaton viszont kicsit meglepődött. Mi szánni való lehet egy gyilkoson? Nem tudta megfejteni.

- Gyere.

Elindult az ajtó felé, és Sakura tétován követte.

- Hová megyünk? - kérdezte félősen, és érezte, hogy remeg a gyomra.

- Pein beszélni akar veled.

- Ki az a Pein? - kérdezte kíváncsian, mire Itachi a kilincset fogva hátranézett rá a válla fölött.

- Az Akatsuki vezetője.

Sakura megdermedt. Te jó isten! Máris rájöttek volna? Nem, az nem lehet...

„Konan. Konan ismeri a pecsét jelentését. Más nem lehet."

Nyelt egyet. Már megint nyakig ül a bajban.