Az Uchihák játéka

56. - Fogócska...

Tobirama frusztráltan meredt a tanári szobának kinevezett helyiség másik felébe.

A bátyja éppen Mitónak udvarolt, és egy kicsit sem tűnt úgy, hogy a nőt egy pillanatig is érdekelné, hogy Hashirama mit gügyög neki, mert meg sem állt, míg rendezgette az iratokat, és megpróbált rendet rakni az iratszekrényben, ami az íróasztala mellett állt.

- ... és a statisztikák is gyönyörűre sikerültek. Köszönöm, Mito, egy kis angyal vagy, azt sem tudom, mi lenne velem nélküled, ha nem emlékeztetnél folyton mindenre...

- Na látod, ezt én sem tudom - mormogta Tobirama maga elé, aztán letámaszkodott az asztalára, és kibámult az ablakon.

Nem tudta, miért, de az elmúlt két hétben állandóan eszébe jutott az a lány, ahogy könnybe lábadt szemekkel lerohan a lépcsőn. Fogalma sem volt, mi történt, vagy hogy Hashirama mivel bántotta meg Mitsukót, de nem örült neki. Nem tudta, hogy hol lakik, és hiába kelt minden reggel még a szokásosnál is korábban, hátha elcsípi a lányt, Mitsuko nem mutatkozott többet a sziklán, és a faluban sem futott össze vele.

Valamiért aggasztotta, hogy egy ilyen erős jellemű, büszke lány ilyen könnyen felad valamit, ami úgy tűnik, hogy nagyon is fontos neki. Az első órája előtt feszülten figyelte az ajtót, és mindig felkapta a fejét, ha lányhangot hallott kívülről, de egyik belépő sem Mitsuko volt, és az óra végére olyannyira sikerült felhergelnie saját magát, hogy egyenesen hazament, és inkább lefeküdt, majdnem végigaludta a napot. Csalódott volt, igen. Nem olyannak hitte a lányt, aki egy kis nehézségbe ütközve meghátrál, és szerette volna, ha eljön.

- Gyönyörű kislány, és nagyon kedves - nevette éppen Mito, mire Tobirama kicsit ingerülten felpislogott a bárgyún vigyorgó bátyjára, aztán felsóhajtott, és a szemeit forgatva visszatért a kinti táj bámulásához. - És ami a legjobb, minden szavamat úgy issza, mintha maga lenne a szentírás - folytatta vidáman Mito, miközben egy mappát átrakott máshová, és a hangja betört Tobirama fejébe, hogy szétzilálja a gondolatait. - Úgy tűnik, nagyon szeret tanulni, főleg az udvariassági szabályokért van oda, és a hagyományokért. Azt mondta a múltkor, hogy náluk ezek annyira nem hangsúlyosak, sőt, a számára semennyire sem voltak azok, legalábbis eddig nem, és ez annyira jólesett. Meghívtam a fesztiválra is, most kimonót varrunk neki az órákon.

- Ó, tényleg, a fesztivál - kapta fel a fejét Hashirama. - Azt hittem, elfelejtettem a lampionokat, legalábbis, tegnap így emlékeztem, amikor becipelték az irodámba a dobozokat - ráncolta a homlokát. - De ezek szerint mégsem hagytam ki őket.

- De igen, csak ugye Mitónak volt annyi esze, hogy gondoljon rá, hogy el fogod felejteni - szólt közbe hirtelen Tobirama.

- Ó, Mito, köszönöm, mi lenne velem nélküled? - csillant fel azonnal Hashirama két fekete szeme, és hálálkodva belefogott a hízelgésbe, amitől az öccse mindig agylobot kapott.

"Hát, Hashiramánál elég feltűnő az ügy..." - gondolta unottan, és újra az ablak felé fordult. Talán vissza kéne mennie abba a pici irodába, a folyosó másik végén, hogy ne kelljen minden alkalommal ezt végighallgatnia, de annyival kényelmesebb volt itt lenni, mint egyedül az épület másik szárnyában, sőt, kifejezetten jó érzés volt figyelni a nyüzsgést. Ezt itt mind ő csinálta, és akárhányszor belegondolt, hogy hány emberen segített, az a finom, kellemes, meleg érzés végighullámzott a mellkasán.

A tenyerébe támasztotta az állát, és rámeredt az egyik cseresznyefára az Akadémiával szemben, míg összeszorította a száját. Nemsokára itt a virágzás, és Konoha legelső ünnepsége is, és ha arra gondolt, hogy kap egy szabadnapot, amikor nem kell órát tartania, és nem kell Hashiramára felügyelnie, nehogy meglógjon az irodájából, kész megkönnyebbülés volt. Szeretett tanítani, de közel sem volt olyan türelmes és kedves, mint Mito. Ő határozottan elvárt dolgokat, és csak kétszer volt képes ugyanazt elmagyarázni valakinek, anélkül, hogy felidegesítette volna magát.