Az Uchihák játéka

33. - Véres porcelán

  Sakura elképedten kapkodta a fejét, mikor a folyosói jelenet kiabálásba fulladt. Nem értette, mit kiabál Jiraya, vagy Kisame, aki védeni próbálta Konant a sennin haragjától, de a vége az lett, hogy Jiraya kifulladva, égővörös képpel Naruto mellé huppant a földre, és vádlón bámulta volt tanítványát, miközben a jelenlegi sápadtan méregette Sakurát.

A hirtelen támadt csöndben a lány végre meghallotta Naruto szavait, amiket a fiú végig a veszekedés alatt megdöbbenve hajtogatott.

- ... bántott téged? Sasuke... megvert? - kérdezte hitetlenkedő hangon, olyan halkan, hogy Sakura először még így sem értette, így leguggolt elé, hogy legalább a szájáról leolvashassa.

Már éppen meg akart szólalni, de ekkor Naruto tekintetében harag lobbant, és a karjához kapott. A következő pillanatban a fiú már az akatsukis köpenyt rángatta le róla.

- Vedd már le ezt a szart! - kiáltotta dühösen. - Egyáltalán minek vetted föl? - kérdezte, míg a kapcsok elengedtek, a fekete anyagból kiszakadva éles hangon koppantak a padlóra, és szétnyílt a köpeny.

Sakura érezte, hogy egy kéz megmarkolja a vállát, és felrántja. Itachi mellkasának tántorodott, egy fél pillanatra nekitámaszkodott, hogy úrrá lehessen a megdöbbenésén, aztán megállt a talpán. Naruto nem próbált utánalépni, vagy újra megragadni őt, de ennek semmi köze nem volt Itachihoz. Sakura hirtelen azt hitte, bántani akarja, rá haragszik - aztán megértette. A fiú dühe elsősorban nem neki szólt, hanem Sasukénak.

- Olyan... mocskosnak tűnsz így - jajdult fel hirtelen Naruto, és a fejéhez kapott. A lány lehajtotta a fejét, a válla megrándult, mire Itachi keze lecsúszott róla. - Tényleg bántott? - kérdezte a fiú, a hangja tompa volt és érdes, mintha a sírás szélén állna.

Sakura megborzongott, aztán előrébb lépett, és újra leguggolt Naruto elé, nem foglalkozva vele, hogy Itachi utána kap, mintha újra magához akarná rántani.

- Naruto... - kezdte tétován, de hirtelen nem tudta, mit is mondhatna.

- Bántott? - kérdezte újra, követelőzően a szőke, és leengedte a kezeit, hogy Sakura szemeibe nézhessen. A kék szemekben annyi fájdalom, annyi szomorúság bujkált, mintha az egész világ dőlt volna össze, és a lány rádöbbent, hogy Naruto utolsó reménye most valóban összeomlott.

Sasuke képes volt őt bántani - mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy még mélyebbre sodródott, hogy még jobban megfertőzte Orochimaru mocska? Talán annyira, hogy már visszafordítani sem lehet...

- Még nincs vége, Naruto - suttogta hirtelen jött szenvedéllyel a hangjában. - Ez nem azt jelenti, hogy feladhatjuk, hallod? - A fiú kezéért nyúlt, erősen megszorította a hideg ujjakat. - Nem adhatod fel, mert én sem tettem!

- Nem adtad fel? - Naruto hangja magasan szólt, vékonyan, a végén elcsuklott.

- Soha - lehelte komolyan, az elhatározás tüzével a szemében, és a fiú arcán végigfutott egy tétova mosolykezdemény.

- És... - kezdte ismét elbizonytalanodva, de Sakura a szavába vágott.

- Jól vagyok, semmi komoly - biztosította Narutót. - Azt hiszem, ő is jól van, csak most egy kicsit...

- Nem érdekel - rázta a fejét a fiú. - Most nem érdekel, ő hogy van. Később, talán... de most nem. Beszélj, mit tett, hogyan, miért, mikor? Hol voltál, miért vannak ők itt? - nézett gyorsan Naruto Itachira, aki fenyegető árnyként magasodott a lány háta mögött.

- Nincs rá időm - rázta a fejét Sakura, és magában kissé meg is könnyebbült, hogy valóban nincs. Narutónak nem tudta volna olyan távolságtartóan elmondani a történteket.

A fiú már éppen meg akart szólalni, de Tsunade megelőzte.

- Majd én - ajánlkozott, mire a lány egy hálás biccentéssel elengedte Naruto kezét, majd felállt.

- Rád bízom - mondta Sakura, és lenézett a még mindig a fal tövében kuporgó fiúra. Egy lágy mosollyal a szőke, selymes tincsek közé csúsztatta az ujjait, és az aggódó, kék szempárba nézett. - Ha végeztetek, gyere a lakásomhoz.

- Ott leszek - ígérte komolyan, már sokkal higgadtabban Naruto, és mikor a lány elindult, hosszan nézett utána, bár biztosan nem láthatta Sakurát a szorosan mögötte haladó Itachi hátától.



*****



- Katoriné, feküdjön vissza! - kiáltott fel mérgesen Sakura, és berohant a kórterembe, hogy visszanyomja az ágyra a makacs vénasszonyt. - Mégis mit gondol hová megy azzal a fekvőgipsszel?

- Jól van, jól van - mormogott a rajtakapott idős hölgy, és hagyta magát betakargatni, aztán felpislogott Sakurára, és huncutul elmosolyodott. - Kedveském, maga nélkül fele olyan izgalmas sincs a kórházi élet! - kuncogott Katoriné.

- Ne mondja - mormogott villámló szemekkel a lány. - Ezt úgy értsem, hogy nincs aki fülön csípje, mikor át akar lopózni Micujosi úrhoz a másodikra?

- Valahogy úgy - kuncogott az öregasszony. Itachi ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a kórterembe, de az időzítése eléggé szerencsétlen volt, Katoriné ugyanis azonnal kiszúrta magának. - Különben is, kisasszony - hadarta gyorsan, játszva a sértődöttet. -, aki szó nélkül eltűnik, és úgy jön vissza, hogy menyasszony, az nekem csak ne ossza az észt! - csipkelődött játékosan, mire Sakura fülig vörösödött, és zavart pillantást vetett az ajtóban gyökeret verni készülő Itachira, aki az arcából ítélve éppen azon gondolkozott, hogy azzal a lendülettel ahogy bejött, ki is fordul a kórteremből.

- Én... - hebegte a lány, de Katoriné csak elkapta, és megpaskolta a kézfejét.

- Ugyan, lányom, tudom én, hogy megy ez! Én is voltam fiatal, bár akkoriban kicsit más volt a helyzet, de egyet elhihetsz: az Uchihák egy fikarcnyit se változtak azóta. Nem ám! Emlékszem még Fugakura, az apjára, az is nagy lókötő volt, míg össze nem futott a kis Mikotóval! Na, az aztán nő volt a talpán, két perc alatt megfogta, így ni, a fülénél fogva! - mesélte lelkesen Katoriné, és korához képest meglepően fürgén felült az ágyban, hogy megmutathassa a mozdulatot, míg Sakura elképedten hápogott. - Fugaku pont valami kis szomszéd falubeli lánykának csapta a szelet, a kis Mikoto meg odalépett, elkapta a fülénél fogva, és átráncigálta fél Konohán a Hokage-torony felé, úgy bizony! Csak úgy zengett tőle egy hétig az egész falu! - lelkesedett bele nevetve az öregasszony, ügyet sem vetve Itachi megránduló arcára. - Ha jól emlékszem, ami valószínű, mert szenilis, na az még nem vagyok, lányom, akkor nem adta le a jelentését valami küldetésről - kuncogott Katoriné, míg Sakura felpattant, és valamit a többi betegről habogva Itachi elé pördült, hogy kituszkolja a férfit a szobából, mielőtt az asszony a locsogásával a türelme végére érne. - Ez egyébként szokása volt, állítom, pont ezt akarta elérni, elvégre nem volt gyogyós, tudta, hogy mi a kötelessége, ahogy minden Uchiha! Ők aztán mindig tudták, hol a helyük! - Itachi végre észrevette, hogy Sakura éppenséggel a mellkasánál fogva megpróbálja kitolni az ajtón. Engedett a kicsit sem szelíd nógatásnak, és hátrébb lépett, hogy figyelje amint lány zavart pislogással visszakiabál pár búcsúzú szót, majd a karjánál fogva öt-hat méterrel odébb húzza őt a folyosón.

- Jesszusom, sajnálom - sóhajtotta végül zavartan Sakura, mikor úgy ítélte meg, hogy Katoriné hallótávolságán kívül értek. - Mióta nem gondozhatja a kertjét, meg a három unokáját, és nem főzhet egy tizenöt fős családnak ebédet és vacsorát mindennap, hanem csak itt fekszik, és néha felszökdösik a másodikra, valami régi udvarlójához, azóta egy kicsit sokat beszél - hadarta idegesen.

- Kicsit - felelte nem kevés gúnnyal Itachi, mire a lány felnézett rá, és elfojtott egy mosolyt.

- A... - Sakura a szájába harapott, elhallgatott, majd úgy döntött mégiscsak rákérdez. - A szüleid... tényleg így ismerkedtek meg? - dadogta, aggódva, hogy ezúttal túl messzire megy.

- Igen - mondta a férfi, és Sakura megkönnyebbülve pislogott Itachi kicsit sem mérges arcára, aztán mikor belegondolt a történetbe, amit az imént hallottak, nem bírta tovább, és szélesen elmosolyodott, aztán a szája elé kapta a kezét.

- Ne haragudj - bökte ki. - Csak... olyan... aranyos - nyöszörögte nehézkesen, miközben a nevetéssel küzdött.

- Biztosan - felelte halkan, oda sem figyelve a lány, vagy a saját szavainak jelentésére Itachi egy kis idő után, és érezte, hogy ő maga is jobb kedvre derül, ahogy félrebiccentett fejjel a kacagása visszafojtásával küszködő Sakurát nézi, hiába hozott elő néhány emléket az imént a szülei nevének említése.

"Egészen olyan, mint a..."

Itachi összerezzent, újra rácsapta a vastag fémfedelet a gondolataira, olyan hirtelen, és magára dühösen, hogy szinte hallotta, hogy a csapódás erős zaja visszhangzik a fejében.

"Elég már, úgy viselkedsz, mint valami ostoba kis taknyos" - szidta magát gondolatban, és gyorsan összeszedte magát.

- Menjünk - mondta halkan, és Sakura nagy nehezen leküzdve a mosolyt az arcáról bólintott.

Mikor megfordult, és elindult a szomszéd kórterem felé, Itachi még egy percig utánanézett, és némán, figyelmesen szemlélte a határozott, céltudatos lépteket, meg a fehér orvosi köpenyt, amit Naruto kitörése után a lány az akatsukis köpeny helyett húzott magára. Más volt így, de nem csak a kinézete, és a férfi tudta, hogy nem attól tűnik különbözőnek az eddigiektől, hogy most egy orvost lát maga előtt, akinek a rózsaszín, befont hajtömege súlyosan nehezedik a fehér köpenye gallérjára, vagy hogy a szemei most bizony villámokat szórnak ha kell.

A viselkedése volt más. Magabiztosan, otthonosan közlekedett a kórházban, minden betegével csipkelődött egy kicsit, egy kedves, bátorító mosolya mindegyikükhöz volt, mégis, ahogy szemügyre vette a lázlapjukat, azonnal komoly, hozzáértő orvossá változott. Mikor a szobájában kucorgott a takaró alatt, vagy mikor félszegen pislogott rá az asztal fölött az Akatsuki tanácstermében olyan volt, mint egy megszeppent kislány, aki elkeveredett a piacon az anyukája közeléből, most pedig arra emlékeztette, amikor a szemét vizsgálta.

Akkor volt ilyen komoly, olyasvalaki, aki tudja, hogy mit tegyen azért, hogy elérje, amit akar, és tűzön-vízen keresztül véghezviszi. Valószínűleg ez kavarta meg őt is annyira, hogy az előbb kis híján elveszítette az önuralmát, még akkor is, ha csak gondolatban hagyta volna megtörténni. Nem. Már ezt sem szabad, már ez is túl sok lenne.

Itachi előrelépett, és még látta, ahogy Sakura eltűnik egy másik kórteremben. Utána sietett, aztán megállt az ajtóban, és figyelte, ahogy egy alvó férfi fölé hajol, és gyengéden kisimít egy tincset a homlokából. A férfi hirtelen felrezzent az érintéstől, szürke szemei felnyíltak, és álmosan felpislogott a lányra, aztán hirtelen tágra nyílt a szeme, és elmosolyodott.

- Nahát, doktornő! - kiáltott fel örömtelien, mire Sakura elnevette magát.

- Kenji, maga nélkülem is gyönyörűen gyógyul - dorgálta meg játékosan a lány.

- Ugyan, mióta elveszett, a kisujjamat se mozdítom bánatomban - mormogott az imént Kenjinek nevezett férfi, és figyelte, ahogy Sakura megkerüli az ágyát, és vizet tölt neki. - Köszönöm, doktornő - mondta, mikor a lány a feje alá nyúlt, és kicsit megemelte, míg a szájához tartotta a poharat.

Kenji ivott egy pár kortyot, aztán megvárta, míg Sakura leteszi a poharat az éjjeliszekrényére, és a keze után nyúlt, hogy lehúzza maga mellé az ágyra.

- Hová tűnt olyan hirtelen? - kérdezte nyílt, őszinte pillantással.

- Csak kivettem egy kis kényszerszabadságot - fintorodott el a lány, mire Kenji halkan felnevetett.

- Úgy hallottam...

- Ne beszéljünk róla - rázta a fejét Sakura, és kihúzta a kezét a férfi szorításából, mire az biccentett. - Viszont, én meg úgy halottam - mosolyodott el hirtelen a lány. -, hogy igenis mozgatta azt a fránya kisujját! Mutassa csak, hadd lássam!

A férfi büszke mosollyal lesütötte a szemét.

- Csak magára vártam a nagy bemutatóval - vallotta be, mire Sakura halkan kuncogott.

- Rajta! - biztatta lelkesen, és az arcán várakozó mosoly ült.

Kenji nagy levegőt vett, összeszorította a száját, a szemei egészen összeszűkültek az erőlködéstől. Látszott, hogy minden gondolatával a karjára összpontosít, és akkor hirtelen a jobb kézfeje elemelkedett az ágyról. Pár centire, és erősen remegve, de felemelkedett.

- A másik oldal is megy, csak az nem ennyire. Szinte nem is látszik.

- Ó, de hiszen ez fantasztikus! - kiáltott fel boldogan Sakura, és legszívesebben átölte volna a férfit, de nem tehette, így csak ámulva összecsapta a kezét. - Ez azt jelenti, hogy az idegpályák folytonossága nem szakadt meg teljesen, és ez nagyszerű hír!

- Amikor a múltkor bent volt lámpaoltás előtt, elhatároztam, hogy megcsinálom - mosolygott Kenji, és mikor Sakura megfogta a kezét, egy hajszálnyit megmoccantotta az ujjait a lány kézfején. - Órákig erőlködtem, vagy három napig, és akkor tegnap éjjel végre megmozdult! Említettem annak a kis ápolónőnek, de még senkinek sem mutattam meg. Azt akartam, hogy elsőként láthassa.

- Ez óriási lépés, Kenji! Káprázatos! Most aztán lesz min dolgoznia. A kimerülésig, és utána kezdeni elölről.

- Készen állok - mosolygott rá a férfi.

Itachi az ajtóban állt, némán figyelt, és egy pillanatig látni vélt egy súlyos, fekete konty alatt meghajló karcsú nyakat, amint egy asszony a gyermeke fölé hajolva lágyan mosolyog. Lehunyta a szemét, és figyelte a lassanként változó képet.

*******



Míg Tsunade odabent Narutóval, Inóval, Shikamaruval, az időközben befutott Tentennel és Kibával tárgyalt az irodájában, Kakashi nagyjából kijózanodva, küldött egy üzenetet Hinatának, hogy Sakura visszaért, és ha tud, menjen a kórházba, hogy beszélhessenek.

Közben Jiraya és Konan halkan beszélgettek a sarokban, a sennin pedig már nem is tűnt olyan haragosnak, mint az imént. Kakashi a fejét a falnak támasztva, elfoglalva Naruto előbbi helyét, kissé bizonytalan szemhunyorgással a szemközti ajtót lesve hallgatta kettejük párbeszédét.

- ... biztosan jó okod volt rá, de mégis mi a fene történt veled, Konan? - mormogta Jiraya értetlenül.

- Sensei, én... - A nő lehunyta a szemét, és felsóhajtott. - Yahiko meghalt. - Mikor a sennin felkapta a fejét, nehézkesen belevágott a magyarázatba. - Pár évvel azután, hogy elmentél... Belefutottunk Hanzou egy csapdájába, és elkapott engem. Azt akarta, hogy Nagato megölje Yahikót, és az a bolond inkább felnyársaltatta magát Nagato kunaiján, mint hogy én... - Konan hangja elcsuklott, és letörölte a könnyeit. - Meghalt. Aztán Nagato is. Az az átkozott valószínűleg hallott róla, hogy Yahiko mit akar véghez vinni, és meg akarta akadályozni. Nagato és én nem értettük, hogy miért akarna Yahiko ilyesmit, de végül is elfogadtuk. A végére már egészen mániákussá vált, és inkább meghalt, csak ez az eszméje éljen tovább. Az egész terve Nagatóra épült, mielőtt... Nagatóra és rám bízta, hogy megvalósítsuk a céljait. Sensei, én nem csak úgy hozzácsapódtam az Akatsukihoz. Nagato és én, mi ketten alapítottuk meg. Yahikóért.

Jiraya elképedten tátogva meredt a halkan szipogva síró nőre, aki kerülte a tekintetét.

- Ti alapítottátok? - kérdezte hitetlenkedve, és mikor Konan bólintott, lehunyta a szemét. - Ezt soha... Nem, ezt nem hiszem el! - A sennin felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a fal mentén. - Azt mondod, hogy tulajdonképpen az én bűnöm egy ilyen velejéig romlott, és mocskos bűnbandának a megalapulása? - kérdezte, inkább magától, mint a nőtől.

- Én nem mondtam ilyet! - vágta rá gyorsan Konan, de Jiraya csak legyintett.

- Tudom, hogy nem. De hát ezt jelentik a szavaid, nem igaz?

A sennin megállt, volt tanítványára meredt, aki sápadtan, könnyes arccal bámult vissza rá. Ahogy egymásra néztek, már felesleges is volt megszólalniuk. Jiraya nem értette hová tűnt az a kedves mosolyú, fülig szerelmes kislány. Ahogyan Konan sem.

******

Sakura csípőre tett kézzel felnézett a magas vaspolc legtetejére, és kissé bizonytalanul felmérte a távolságot a föld, és aközött, amit le akart szedni. A mellette lévő vizsgálóasztalon egy nyitott hátizsák állt, a raktár másik feléből pedig Itachi motoszkálását hallotta. Őszintén, elképzelése sem volt, hogy mit művel a polcok mögött, míg "véletlenül" arra nem tévedt, hogy megnézze.

Itachi az egyik fémpolcnak támasztott háttal, töprengve nézegetett egy szintén fémből készült eszközt, de a lány szinte azonnal kikapta a kezéből.

- Itachi, ez egy kórház, ne fogdoss össze mindent - szólt rá akkor, és elmosta a műszert, mielőtt visszatette volna a polcra.

Most pedig nagyon remélte, hogy a férfi meg tudja fékezni a kíváncsiságát, és nem éppen a szikéket tapogatja ott leghátul...

Sakurára rátört a nevethetnék, ha csak elképzelte. Itachi valójában úgy festett, mint egy kíváncsi kisfiú, aki beszabadult egy játékboltba. Sakura attól tartott, hogy nem tudja majd kituszkolni onnét, holott a legtöbb ember sikítva menekült volna egy olyan ijesztő helyiségből, amit olyanokkal pakoltak zsúfolásig tele, mint a fecskendők, szikék, különböző fajtájú varrófonalak, meg például az a több évtizede ott porosodó szemgödör-kotró...

Még Sakurát is kirázta a hideg, ha rá gondolt, de inkább nem tette. Volt fontosabb dolga is, mint például, hogy hogyan szedje le a legfölső polcról a rifampinnal és az izoniaziddel töltött dobozokat. Végül úgy döntött, talán a vizsgálóasztalról, ami már csak díszként állt egy jó ideje a helyiségben, eléri majd a legfelső polcot. Felmászott rá, és bosszankodva vette tudomásul, hogyha nem lenne az asztal és a polc között jó másfél méter, még el is érné.

- Mit csinálsz? - hallotta hirtelen Itachi hangját a háta mögül, mire megpördült.

- Éppen próbálom leszedni azt ott! - mondta szuszogva, és rámutatott a dobozra.

A férfi megkerülte a vizsgálóasztalt, felnyúlt, és két másodperc múlva Sakura kezébe nyomta, de olyan arckifejezéssel, hogy a lánynak egyből felforrt az agyvize.

- Parancsolj - mormogta a férfi, a hangjában mintha nevetés bujkált volna.

- Ne merészelj nevetni rajtam, Itachi Uchiha! - toppantott kicsit mérgesen Sakura, még mindig a vizsgálóasztal tetején állva, mire Itachiból egy apró köhintés tört fel, amivel valószínűleg a nevetését fogta vissza. - Nem ér azzal kérkedni, hogy magasabb vagy mint én! Nem tehetek róla, oké?

- Nem nevettem - tiltakozott a férfi.

- De akartál! - vitatkozott Sakura.

Itachi szinte érezte, hogy a nevetés felkúszik a légcsövén, és megül a torkában. Nem, nem teheti, képtelenség. Évek óta nem hallotta a saját hangját nevetés közben, és biztosan zavarba hozná, azt meg végképp nem lehet. Hogy festene dadogva, és vihorászva, mint a kis akadémiai kölykök, akiknek még ott fityeg a fenekén a tojáshéj? Hát, nem, ő aztán nem! Csakhogy a torkát kaparta a nevetés, és mivel visszafogta, egyre zavaróbbá vált.

Aztán köhögés formájában kirobbant belőle. A fején egy pillanat alatt átfutott, hogy a lány köpenyének a zsebében maradt a zsebkendője, amit ilyenkor a szája elé szokott kapni, hogy ne vegyék észre a vért, amit felköhög, de Sakura lecserélte az ő köpenyét a sajátjára, így most esélye sem volt megtenni ezt. A szájára tapasztotta a kezét, ahogy fulladozva krákogott.

Sakura azonnal lepattant a vizsgálóasztalról, ledobta a dobozt a földre, és a tenyere máris a hátán feküdt, hogy enyhítse a fájdalmát, aztán mikor észrevette a férfi ujjai között kibuggyanó sötétvörös vért, elsápadt, és gyorsan a mosdókagylóhoz vezette. Itachi mindkét kezével a fehér porcelánba kapaszkodva próbált minél hamarabb felülkerekedni a rohamon, a szája elől elvett jobb kezének ujjai vért maszatoltak a mosdó szélére.

Sakura aggódva figyelte, ahogy a férfi kiköpi a vért, ami ott maradt a fehér porcelánon, lassan a lefolyó felé csordogálva, és gyorsan megnyitotta a csapot, hátha így Itachinak nem tűnik fel, hogy mennyit köhögött fel. Elborzadva nézte, érezte, hogy a tenyere alatt rázkódik a férfi háta.

Itachi rohama lassan halk, sípoló lélegzetvételekké vált, néha egy-egy apró köhintéssel megtűzdelve.

- Jól vagy? - kérdezte reszkető hangon a lány, mire Itachi csak biccentett, majd kiköpött egy újabb adag vért.

A férfi nem mert Sakurára nézni, lassan kiegyenesedett, és a vértől vöröslő ujjait a vízsugár alá tartva leöblítette. Még mindig érezte a lány kezét a hátán, de nem zavarta. Sokkal jobban bántotta a gondolat, hogy Sakura végignézte az egészet. Olyan furcsán érezte magát tőle, hiszen látta, hogy gyenge, hogy legyőzi egy betegség, mikor eddig egyetlen ellenfél kényszerítette csupán térdre: Konoha.

Hogy ne kelljen erre gondolnia, inkább felpillantott a lányra.

- Nagyon gyorsan változik a hangulatod - mondta kissé rekedten, aztán megköszörülte a torkát, és lehajolt, hogy kiöblítse a száját is. Vizes vér fröccsent a mosdókagylóba. - Ez normális? - kérdezte, és ezúttal a hangja is olyan volt végre, mintha mi sem történt volna.

- Nem - vonta meg a vállát Sakura, és kissé tanácstalanul nézett vissza rá. - Hajszálnyira állok a hisztériától - vallotta be, aztán egy gyors mozdulattal megdörzsölte Itachi hátát, mintha nem is akarná, hogy észrevegye. - De ez a sok vér sem normális. Sietnünk kell azzal a kezeléssel - mondta végül halkan, és a férfi némán visszanézett rá.

******



Neji Hinata válla fölött rámeredt a fehér falra, amit halványlila virágminta borított, és úgy érezte, pokolian tehetetlen. Hiszen mit is csinálhatna? Mellékági leszármazottja a Hyuuga-klánnak, egyáltalán nem számít a véleménye ebben a helyzetben.

Majd pont ő lesz az, akit Hiashi meghallgat...

Gúnyosan felhorkantott a gondolatra, és óvatosan megsimogatta Hinata hátát, aki még mindig a vállára borulva szipogott a sötétkék kimonójában, bár úgy tűnt a könnyei végképp elapadtak.

Reggel óta csak egyszer mozdult el mellőle, hogy enni hozzon neki, de a tálca érintetlenül hevert a padlón a lány mellett. Úgy látszott, egyáltalán nincs étvágya, amin Neji már nem is csodálkozott, így aztán ő sem nyúlt az ételhez. Így is kavargott a gyomra, ha belegondolt ebbe az egészbe...

Szüntelenül azon rágódott, vajon mit tehetne ő Hinata érdekében, de ami eszébe jutott, azt szinte rögtön el is vetette. Egytől-egyig butaság volt az összes, semmiképpen nem jött volna be, akárhogy is erőlködnek rajta.

Ha beszélne Hiashival, a férfi biztosan csak legyintene az érveire, hiába győzködné, csak annyit érne el, hogy magára haragítja, az pedig sokkal rosszabb lenne, mint most.

Szinte már hallotta is nagybátyja szórakozott válaszát, ahogy elhessegeti a szavait, mint egy tucat, különösen bosszantó legyet.

"Ugyan, Neji, ne vedd a szívedre ezt a dolgot. Tudod jól, hogy Hinatát már majd' két éve férjhez kellett volna adnom, de mivel láttam, hogy fontos neki, hogy ninjaként is teljesíthessen valamicskét, hát nem zargattam a házassággal, de lassanként kiöregedőben van. Egy huszonéves lány már senkinek sem kell, találnak fiatalabbat, szebbet, jobbat. Nézd meg, még mindig csak genin, sehová sem jutott el, és mostanra már neki is be kell látnia, hogy felesleges időpazarlás a számára az egész. Hinata pont olyan, mint az anyja volt, olyan kedves, szelíd és félénk kis teremtés, akinek a konyhában a helye, nem a küzdőtéren. Feleségnek való, a természete alapjáraton ilyen, és ezen akkor se változtathat, ha vért izzad az edzéseken, meg azokon a nevetséges küldetéseken... Még mindig csak macskákat hajkurászik Konoha utcáin, a végén még szégyent hozna a Hyuuga névre. Mit is beszélnének rólam, ha ezt továbbra is szó nélkül hagynám?"

Talán még hozzátenné, hogy nincs is azzal semmi baj, hogy a lánya férjhez megy, hiszen ott van Hanabi is, aki egészen ráütött, majd ő továbbviszi a shinobi hagyományokat, amikre ő olyan sokat ad. Vagy talán, csak elintézné annyival, hogy már eldöntötte, és felesleges vitatkozni. Hiashi tényleg nem az a fajta, aki neki bizonygatná, hogy igaza van, mikor szinte teljesen semmibe veszi. Csak azért nem tagadta ki még, mert Neji apja érte adta az életét, és ennyit kért cserébe...

Na, nem. Az apja halála volt az a téma, amin Neji minden alkalommal kiakadt, főleg, ha belegondolt, hogy egy ilyen hajthatatlan, ostoba fickóért dobta el az életét. Most nem akart újra ezen tépelődni, ahogyan oly sokszor - úgy gondolta egyetlen instabil érzelmi állapotú Hyuuga is elég a szobába.

Ha Hinata próbálna beszélni Hiashival...

Idáig jutott a gondolattal, máris a fejét rázva sutba dobta az egész ötletet. Ez rosszabb megoldás lenne, mintha ő akarná meggyőzni a nagybátyját. Megoldás? A fenéket. Csak tovább bonyolítaná a dolgokat, és kétesélyes volna a végkimenetele. Egyik rosszabb, mint a másik: vagy előrébb hoznák az esküvőt, mert Hiashit bosszantaná idősebbik lánya könyörgése, vagy ha annyira feldühítené, hogy Hinata tiltakozik, hogy egyenesen kitagadná.

(Más családoknak a vasárnapi piknik, vagy az ünnepi vacsorák a hagyomány, őnáluk nem. A Hyuugák kitagadnak, boldog-boldogtalant, kutyát, macskát, teáskanalat. Mindegy, csak ki lehessen zárni az örökösödési folyamatból a kicsit is unszimpatikus családtagokat - villant át a fanyar gondolat a férfi fején.)

Zsákutca az egész. Az egyetlen lehetőség, ha talál egy gazdagabb kérőt a lánynak. Akkor Hiashi is meggondolná a dolgot, ez biztos. Hinata szép, fiatal, csendes, és engedelmes, ezek pedig mind főszempontnak számítottak az összes gazdag ficsúrnak, na de ki a fenét találna ilyen rövid idő alatt? Arról nem is beszélve, hogy Hinata nem is akar senkihez sem hozzámenni, mert Narutóba szerelmes.

Neji ugyan annak sem örült volna jobban, ha az a kis hülye utazna rá az unokahúgára, de ezerszer inkább Naruto, mint az a felfuvalkodott, kényes szeszkazán, aki pontosan olyasvalakinek tűnt, akinek részegen bizony eljár a keze, ha felbosszantják.

Mikor először látta, még egy rövid, diplomáciai látogatás alkalmával, amit Hiashival, Hinatával, és Hanabival ejtettek meg a Tea országában, már akkor is szívesen beverte volna a képét, pedig csak ránézett. És akkor még persze nem is kezdett legyeskedni Hinata körül, bár már akkor is megnézte magának, és ez Nejinek is feltűnt, de nem tulajdonított a dolognak különösebb figyelmet, hiszen az unokahúga még csak tizenöt éves volt, jóformán gyermek.

Hirtelen egy hangos vakkantás szakította ki a töprengésből, és ő meglepetten nézett föl. Ismerte ezt az ugatást: ez Kakashi egyik kutyája, az az apró kis korcs, aki reggel is itt járt, ez pedig csak egyet jelenthetett. Kakashi nyilván üzenetet küldött nekik, valószínűleg a megbeszélés végeredményével kapcsolatban, de valamiért rossz előérzete támadt, és a szíve izgatottan ficánkolni kezdett a mellkasában.

Hinata is felnézett, kérdő ívbe feszülő szemöldöke alatti vörös, dagadt szemeivel az ajtó felé pislogott. Neji elengedte a lányt, és feltápászkodott. Mikor elhúzta az ajtót, és kilesett rajta, odakint valóban Kakashi kutyája üldögélt kissé türelmetlenül, és az üzenetet, amit valószínűleg a szájában hozott idáig, most az orrán egyensúlyozva, izgatottan bámult fel Nejire.

A férfi átvette az üzenetet, és nem is foglalkozva tovább a csaholó kis korccsal, kihajtotta a papírt, és átfutotta a Kakashi kézírásával rótt, már jóformán dülöngélő sorokat. Csak úgy ordított a levélből, hogy a jounin részeg, Neji viszont ezúttal eltekintett a helytelenítő fejcsóválástól, mert a szeme egyetlen szóra tapadt, ami szinte kiugrott a többi közül.

"Sakura..."

Pillantása feszülten, mohón rebbent tovább.

"...kórházban..."

- Az istenit neki! - szitkozódott, míg eldobta a levelet, és már rohant is volna, de Hinata rekedtes hangja megállította egy pillanatra.

- Mi történt?

- Sakura kórházban van - felelte kapkodva. - Oda megyek, öltözz át, és gyere te is.

Azzal már száguldott is kifelé a Hyuuga rezidenciáról, mint egy őrült, ügyet sem vetve rá, hogy Hinata a háta mögött még jobban elsápad.

******

Csakhogy Neji hiába rohant, Sakura ugyanis már nem a kórházban volt. Éppen Itachival a háta mögött sétált fel a rövid lépcsősoron a lakása ajtajához. Fogalma sem volt, hogy Kisame és Deidara hová tűntek a kórház elől, mindenesetre már nem támasztották a falat, mikor kijöttek a férfival, és Sakurának volt egy olyan érzése, hogy nem is igazán akarja tudni.

Konant még a Hokage-toronyban hagyták, és a lány egy kicsit aggódott érte, de tudta, hogy most kettesben kell beszélniük Jirayával, és úgy tűnt Kisame is csak ezért hagyja egyedül a nőt, de még a kórház felé is végig maga elé morgott, hogy "a főnök lecsavarja a tökeimet, ha csak a papírvirág elszakad a hajában", és Sakura ezen remekül szórakozott.

A lány gyorsan lehajolt, hogy előhalássza a tartalék kulcsot a lábtörlő alól, és beengedte magukat a lakásba. Ahogy belépett, köhögni kezdett, mert odabentről enyhén áporodott szag áradt ki.

Persze Sakura nem érezte a saját illatát, de Itachit jóformán arcon csapta, mintha odabent legalább három cseresznyefa virágozna, és nem volt biztos benne, hogy jó ötlet neki oda bemerészkedni. Már aznap este a bordélyban is túl sok volt neki, de egy egész lakás ezzel az illattal... Félt, hogy kiverné a biztosítékot.

A lány gyorsan berohant a nappaliba, útközben ledobva a lakáskulcsát az előtérben álló asztalra, és kinyitotta az ablakokat, aztán eltűnt beljebb, Itachi viszont megállt az előszobában.

Nem igazán akart beljebb tolakodni, bár őszintén szólva, kíváncsi volt, hogy a lány apró lakása tényleg olyan otthonosan berendezett-e, mint amilyennek a jelleme alapján elképzelte idefelé, de nem mozdult. Egy pillanatig gondolkozott, aztán becsukta az ajtót - inkább kockáztatja, hogy helyben megfullad, mert nem mer levegőt venni, mint hogy kívülről leskelődjenek.

Utálta a pillantásokat, amik rászegeződtek, mióta belépett Konoha kapuján, amik követték, elítélték... Sok volt, túl sok.

Sakura most előbukkant a lakás egyik helyiségéből, ahova nem látott be.

- Gyere nyugodtan - mosolygott rá gyorsan, mire Itachi egy pillanatig tétovázott, majd lepillantott a cipője orrára.

Semmi kétség, az a nyomorult megmozdult. Mi több! Belépett a nappaliba, és olyan természetességgel vágott át rajta, mintha bizony miden nap azt a barackszínű padlószőnyeget koptatná. Itachi végül a nappali közepén megállt, és körbenézett. Nem volt pont ugyanolyan, mint amilyennek elképzelte, de nem állt messze tőle.

Kényelmesnek tűnő, vastagon párnázott törtfehér kanapé, a kitárt ablakokon beáradó friss levegőben úszó fehér, csipkés függönyök, a sarokban egy cserepes növény, ami igencsak száraznak tűnt, egy alacsony, világos (talán éppen cseresznye) fából készült kávézóasztal, tele jegyzetekkel, amik a beáradó fényben szinte vakítottak.

Jobbra a konyha nyílt, eléggé minimalista berendezése arra engedett következtetni, hogy a tulajdonosa nem sokat használja. Balra a hálószoba nyitott ajtaján át belátott az egyszemélyes, virágos ágyneművel takart ágyra, és a rádobott hátizsákra, amibe éppen Sakura pakolgatott, a nyitott szekrényajtó mögött néha el-eltünedezve.

Ahogy a lány elhaladt a nyitott ajtó rése előtt, és eltűnt ezúttal a másik irányban, meglátta az éjjeliszekrényen a fényképkeretet, és úgy vonzotta, mintha mágnes volna. Szinte öntudatlanul lépett be a hálóba, és egyenesen a fehér szekrénykéhez ment, hogy az ujjai rátaláljanak a képkeret szélére. Felemelte, és megnézte.

A Kyuubi kölyök, aki úgy tűnt egyik képről sem hiányozhat a lány lakásában, Hatake, Sakura, és az öccse. Komor, fagyott, elutasító pillantásába feledkezett egy pillanatra, mégis, hiába az a merev tartás, a mellkas előtt keményen egymásba font karok, a fénykép derűs hangulatot árasztott, és hirtelen hála öntötte el a lelkét.

Akármilyenek is, ezek az emberek vigyáztak Sasukéra, amikor ő nem tehette meg, és talán egy kicsit felfedtek abból, milyen is, ha családja van az embernek. Az öccse, ha nem is volt boldog, legalább tudta, mit dob el magától, mikor Orochimaru mellé szegődött. Nem mintha ettől egy fikarcnyit is jobb lett volna neki, de Itachinak mégis könnyebb lett a szíve egy hajszállal. Ha csak egyszer, egyetlenegyszer mosolygott is azok alatt az évek alatt, neki máris csökkenne a bűntudata.

- Nem látszik boldognak, igaz? - kérdezte Sakura, és a férfi felrezzent. Észre sem vette, hogy a lány mellé lépett, vagy hogy a karjára fektette a tenyerét. - Mindig ilyen volt, ilyen... hideg. - folytatta, és kissé megborzongott, mintha az eszébe ötlene valami. - Mikor a sensei az álmairól kérdezte, azt felelte, álma nincsen, csak célja van. Hogy megöljön egy bizonyos embert. - Sakura felpillantott a férfira, aki érdeklődve nézett rá vissza, de az utolsó szavaira elkomorult a tekintete. - Akkor úgy gondoltam, hogy nagyon menő - nevetett fel keserűen a lány. - Pokolian ostoba csitri voltam.

Itachi hagyta, hogy Sakura kivegye a kezéből a képet, és lefordítva vissza tegye az éjjeliszekrényére, aztán a lány ellépett mellőle, és folytatta a pakolászást. A férfi tekintete követte, majd kis idő múlva, halkan, szinte suttogva megszólalt.

- Nem ostoba voltál. Szerelmes. - Sakura a hátizsákja fölé hajolva felpillantott, és szomorkásan elmosolyodott.

- Talán - felelte, megvonta a vállát, és betuszkolt három pólót a táskájába, míg Itachi töprengve nézte.

A férfi furcsának találta, hogy Sasuke csupán egyetlen képen szerepel a lakásban, és az is az ágyhoz legközelebb, ahol valószínűleg Sakura a legtöbb időt töltötte, mikor otthon volt, de nem akart rákérdezni. Úgy gondolta, sokkal jobb, ha nem tudja.

- Ülj le odakint, gyorsan lezuhanyzok - mondta a lány, míg a hátizsákja cipzárját húzta be.

Itachi biccentett, kiment a nappaliba, és behajtotta maga mögött a háló ajtaját, de nem ült le, csak odalépett a kávézóasztalhoz, hogy megnézhesse a jegyzeteket, amiket Sakura érintetlenül otthagyott, ahogy voltak. Néhány lap széle meglibbent az ablakon beáramló levegőtől, és a férfinak le kellett guggolnia, ha nem akarta megbolygatni a lapok rendjét.

Gyógyítással kapcsolatos jegyzetek voltak, az egyiken egy nevet is kiszúrt: Kenji. A kórházban fekvő,béna férfi adatlapja volt, a jövőbeni lehetséges kórtünetekkel, és azok kezelésével. Egy gyorsan odafirkantott széljegyzetet talált a lap alján.

"Gyógytorna, heti kétszer, chakrás"

Fogalma sem volt mit jelenthet a "chakrás", de annyira nem is izgatta, hogy rákérdezzen. Éppen egy másik lap olvasgatásának kezdett neki, mikor kopogtak. A férfi csodálkozott rajta, hogy az ajtó nem esett ki a helyéről, amilyen hévvel verték kívülről.

- Itachi, nyisd ki, kérlek! - hallotta Sakura tompa hangját a háló felől, és feltápászkodott.

Mikor kinyitotta az ajtót, Naruto állt ott, mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt. Egy percig megfagyott a levegő.

- Te meg mit keresel itt? - morogta dühösen a szőke, de Itachi feleslegesnek tartotta a magyarázkodást, így csak félreállt az útból. - Hol van Sakura? - kérdezte gyanakodva Naruto.

- Zuhanyzik - felelte közömbösen a férfi, mire a szőke tátogni kezdett.

- Zuhanyzik, te meg a lakásán vagy?

Itachi legszívesebben a szemét forgatta volna. "Nem, kölyök, éppenséggel csak ideképzelsz az ajtóba, valójában Tsunadéval iszogatok valahol máshol." Ahogy elképzelte milyen képet vágna a kis mitugrász, ha a bamba arcába vágná, egyből elillant a bosszúsága.

Csak nekidőlt az ajtófélfának, és némán méregette Narutót egy darabig, aki teljesen sokkolva meredt rá vissza, aztán végül megszólalt.

- Még ma be akarsz jönni, vagy visszajöjjek holnap?

Naruto elvörösödve, fújtatva bevágtatott mellette, egészen a nappali ablakáig, majd megfordult, és úgy meredt Itachira, aki közben becsukta az ajtót, és követte, mintha fel akarná nyársalni a tekintetével.

A férfi, csak hogy bosszantsa, ezúttal teljesen figyelmen kívül hagyva a fiút, lazán lehuppant a kanapéra, és felvett egy papírlapot. Egy pillanatig gondolkozott rajta, hogy a lábát is felrakja az asztalra, de ez már gondolatban is sok volt, így végül lemondott róla. Naruto szemei már így is a kipotyogás határán álltak.

Hallotta, ahogy a kölyök felháborodva kapkod levegő után, és ha nem kellett volna megtartania a pókerarcát, most biztosan egy gúnyos félmosollyal nyugtázná, hogy sikerült még egy embert kiakasztania Konohában.

- Idefigyelj... - szisszent fel Naruto, aztán hirtelen elhallgatott, mert még át kellett gondolnia, mit is akar a férfi fejéhez vágni. Itachi türelmesen várta a kitörést, amiből végül nem lett semmi, mert a szőke hirtelen nyugodtabbá vált.

Közelebb lépett a kanapéhoz, és megállt vagy két méterre tőle, aztán olyan alapossággal, és szúrósan mérte végig, hogy Itachi hirtelen nem tudott mire gondolni. Aztán Naruto újra a szemébe nézett, egy kemény, megfontolt égszínkék szempár, ami mögött erő lobog - ezt tisztán érezte, akkor is, ha most csak félvállról vette.

- Mint az életedre - szólalt meg hirtelen, remegő hangon a fiú, és Itachi felvonta a szemöldökét, majd mikor rájött mire gondol Naruto, csak egy gúnyos félmosollyal válaszolt.

"Ha csak úgy, akkor már holnap cseszhetnéd" - gondolta keserűen.

- Jobban - felelte végül nyugodtan, mikor a szőke kérdőn nézett rá, és ebből rájött, hogy választ vár.

Naruto meghökkentnek látszott, a szemén átfutott valami, talán egy halvány balsejtelem, de szinte rögtön el is tűnt, és elégedetlenül, hogy nem azt a választ kapta, amire várt, mert ezt bizony nem kifogásolhatja, megfeszítette az állkapcsát.

- Helyes - sziszegte felé, a szavait alig lehetett érteni, mert a fogai között szűrte át.

Itachi némán visszaterelte a figyelmét a papírlap felé, de a szeme sarkából látott homályos alak mozdulataiból is pontosan érzékelte, hogy alaposan elbizonytalanította a kölyköt, aki most hirtelen eléggé félszegnek tűnt, ahogy a függönyt babrálta.

Pár perc telt el, mikor Sakura kikiabált a hálóból.

- Ki volt az, Itachi?

- Én vagyok az, Sakura - válaszolt gyorsan Naruto, és már kis híján benyitott az ajtón, mikor Itachi elkapta a felsője gallérját.

- Várd meg amíg kijön - mordult rá a férfi.

- Hé, engedj el! - méltatlankodott Naruto, és megkísérelt kiszabadulni az Uchiha fogásából, a szeme lángolt.

- Mi a fene? - hökkent meg Sakura, mikor két másodperc múlva kilépett az ajtón, teljesen felöltözve. - Itachi, hagyd már - szólt rá unottan a férfira, mikor meglátta, mi folyik odakint.

Naruto egy győztes vigyort villantott Itachira, aki kelletlenül ugyan, de elengedte. A férfi éppen rákérdezett volna, hogy készen van-e, mikor újabb kopogás dübörgött fel az ajtón, hevesebben, mint az előbb Narutóé.

- Majd én kinyitom, Sakura - kiáltott lelkesen a szőke, és már robogott is az ajtó felé, míg a lány a fejét csóválva, egy gyengéd mosollyal utánabámult.

- Mindig ilyen szeleburdi marad - mormogta szeretetteljesen.

Naruto ebben a pillanatban feltépte az ajtót, és a következőben egy hangos ordítás jóformán lerepítette a hajat a fejéről.

- Hol van Sakura?!