Az Uchihák játéka

24. - Indulás

Kabuto halkan szuszogva döfte magába az injekciós tűt. Mióta kissé felülkerekedett a gyászán és a kétségbeesésén, a laborban volt, és megállás nélkül dolgozott az új testén, de még mindig képtelen volt kiűzni a gondolatai közül Orochimarut és Sasukét.

Kihúzta a tűt egyelőre még a teste mellett lógó, érzéketlen karjából, míg a másik kezébe koncentrálta a chakráját, és zölden izzó tenyerét óvatosan a mellkasához simította. Gépiesen dolgozott, tette a dolgát, pedig az esze közben máshol járt.

Orochimaru teste ugyan élettelen, de ő lesz a kapocs, a közvetítő a halál és az élet között a számára. Akkor is megőrzi a lelkét, ha a saját életével kell fizetnie ezért. Fogát csikorgatva átkozta magában Sasukét. Ha nincs az a kis taknyos, Orochimaru még mindig a szó legismertebb értelmében élne, köztük járna, beszélne, cselekedne...

A törött szemüvege a vizsgálóasztalon feküdt mellette, de tudta, hogy soha többé nem lesz rá szüksége. Nemsokára Orochimaru szemével látja majd a világot - szó szerint.

Szinte gyengéden végigsimított a mellkasán végigfutó, hosszú hegen, aminek egyik oldalán jéghideg, hófehér bőr feszült, éles kontrasztot alkotva kissé sápadt, de normális, saját bőrszínével.

A vizsgálóasztalon, a szemüveg mellett, egy formalinnal teli üvegben két, függőleges pupillájú szemgolyó közömbösen úszkált. Másnak már borsódzott volna a háta az üveges szemektől, amik azt az illúziót keltették, mintha figyelnék a környezetüket, de Kabuto látott már rondábbat is, gyomorforgatóbbat is, így nem érzett kényszert rá, hogy tátott szájjal, vagy éppen öklendezve bámulja a formalinos üveget.

Csak felnézett, majd egy komoly, feszült félmosollyal az új lába idegeit és izmait igyekezett összeforrasztani a saját lábának csonkjával, mert végre elállt a vérzés.

- Nemsokára újra erősek leszünk, mester - motyogta szórakozottan, mintha a két szemgolyó válaszolhatna, vagy legalábbis hallaná, hogy hozzá beszél. - Túlélte a taknyost, és most ugyan nincsen olyan hatalma, de nem kell sokat várnia. Ne aggódjon.

Újabb injekciós tűt vett a kezébe, és a combjába fecskendezett egy adag érzéstelenítőt. Ugyan fájdalmai nem voltak a rengeteg fájdalomcsillapítótól, amit folyamatosan adagolt magának, de azért néha kellemetlen érzés volt a beavatkozás.

Mikor hozzálátott, még fintorgott, de aztán elzsibbadt az arca is, már nem is érezte azokat a testrészeit sem, amik megmaradtak. Ugyanolyan volt, mint egy szokásos műtét, azzal a csöppnyi, mégis jelentős különbséggel, hogy ő volt a páciens és az orvos egyszerre, így nem használhatott altatót.

Ébren kellett megszabadulnia a jobb lábától és a karjától, sőt, eltávolítania a bőrét a mellkasának jobb oldaláról. Úgy ítélte meg, ennyi elég lesz ahhoz, hogy Orochimaru DNS-ét beépítse a sajátjába, és remélte, hogy nem számította el magát. Nem lett volna lélekjelenléte még egy hentesmunkához, pláne saját magán.

Így is csupán azért merte megtenni, mert a tudata homályos volt a fájdalomcsillapítótól és az érzéstelenítőtől. Persze attól még messze állt, hogy azt se tudja, hol van, és a nyálát csorgatva meredjen a szemközti falra. Tudta hol van, és mit kell tennie, ez bőven elég volt neki.

És azt is tudta, ahogy Orochimaru szemei is a helyükre kerülnek, és sikerült beépíteni a férfit a testébe, mint valami élősködőt, akkor megkeresi Sasukét, kibelezi, és azok a mélyvörös sharinganok kerülnek a formalinos üvegbe, míg Orochimaru birtokba nem vesz végre egy megfelelő testet. Ha Sasuke használhatatlan lesz, hát még az idősebbik Uchiha is ott van, éppen jó korban, Orochimaru örülne a sharinganjainak is...