Az Uchihák játéka

112. - Fej vagy szív?

Sakura arra ébredt, hogy egy meleg tenyér gyengéden végigsimítja a hátát. Valamikor hasra fordulhatott álmában, de a keze még mindig egy mellkason pihent, érezte a bőrén Itachi szívének gyors, biztos dobbanásait.

Álmosan elmosolyodva a párnába fúrta az arcát, a libabőr szinte azonnal végigfutott rajta, mikor a férfi tenyere helyett az ujjai leheletfinom cirógatásra váltottak a gerince mentén, le és aztán lassan újra fel, végig a lapockáján, a vállán, míg a tarkójánál a kócos tincsei közé nem csúsztak.

Tudta, hogy nem akarta felkelteni az érintéseivel, de a teste túlérzékeny volt még álmában is, amíg a tudatalattija tisztában volt vele, hogy Itachi mellette fekszik. Nyugodtabban aludt tőle, hogy tudta, ott van az oldalán, de mégis valahogy figyelmesebb volt, mintha egyedül lett volna az ágyban.

Sakura felé fordította a fejét és még lehunyt szemmel, visszafojtva egy ásítást a vállának simította az arcát.

- Mennyi az idő? - motyogta kábán.

- Fél öt. Aludj csak - felelte Itachi halk, komoly hangja, és volt benne valami, amitől kinyitotta a szemét és álmosan megkereste a pillanatását.

Azt várta, hogy a tekintete fekete szemekbe ütközik majd, de vöröset talált, gyönyörű, nyugodt mélyvöröset. A szemei még homályosan alig bírtak ráfókuszálni az övéire, de mikor sikerült, már nem érezte, hogy álmos. Nem amiatt a fojtott, lappangó vágyakozás miatt, ami megbújt valahol a tekintete legmélyén, hanem a másik két érzelem miatt, ami ott csillant benne; melegség és...

- Mi a baj? - kérdezte szinte suttogva, felemelte a fejét, de Itachi ujjai a hajában szinte azonnal finoman visszafektették a párnára.

- Nincs semmi baj - felelte lassan, de Sakura tudta, hogy hazudik neki. - Pihenj.

A lány egy nagyot sóhajtva teljes testtel felé fordult, a karjába bújt, a combja a férfi combjai közé csúszott. A hasán érezte Itachi merevedését, de most nem foglalkozott vele, mert a másik sem tette.

- Mondd el valakinek azért, jó? - lehelte a mellkasába. - Nem tesz jót, ha mindent magadba fojtasz.

- Mégis kinek? - sóhajtotta Itachi és egy halk, kicsit gúnyos nevetéstől megrázkódott a mellkasa a lány arca alatt.

- Nem tudom. Ha nekem nem akarod, akkor legalább Kisaméval beszélj róla - motyogta Sakura, a tenyere végigsiklott a férfi oldalán, mielőtt átkarolta a derekát. - Jó hallgatóság.

- Elmondtál neki valamit, amit nekem nem? - kérdezte kíváncsian Itachi a hátát simogatva.

- El.

- Segített?

Itachi ujjai újra végigsiklottak a gerincén, újabb borzongást küldve végig a testén, és az alhasában érzett tompa, szinte már jóleső fájdalom ellenére is érezte, ahogyan lassanként felgyűlik a bőre alatt a vágy.

- Hogy beszéltem róla? - kérdezte végül a férfi karjában fészkelődve. - Igen. Sokat.

- Akkor jó. Örülök - suttogta Itachi, a nyakába temette az arcát és egy puha csókot nyomott a bőrére.

Sakura tenyere a férfi fenekére csúszott, aztán lassan előre, a csípőcsontjára vándorolt. Sosem érintett még meg így férfit Itachin kívül, és akármennyire is szokatlan volt, annyira természetesnek tűnt. Annyira egyszerű volt. Úgy érezte nem is lehetne másképp. A férfi halk, nyugodt légzése egy kicsit csiklandozta a füle mögött, de érezte, hogy a higgadt lélegzetvétele ellenére is felgyorsul a szívverése.