Az Uchihák játéka

121. - Család

Itachi megvárta, amíg Sakura lenyugszik. Még mindig a vállán pihentette a fejét, gyorsan, szaggatottan lélegzett, ahogy próbált nyugalmat erőltetni magára, és a férfi a hátát simogatva lázasan gondolkozott.

Hülye volt és érzéketlen, hogy bármikor is képes volt arra gondolni, a lány majd boldogan fog Sasukéhoz szaladni a hírrel. Így utólag miután beszéd közben rájött, hogy mekkora egy barom, nem is tudta, miért gondolta. Talán erősebb volt benne a remény velük kapcsolatban, mint hitte. Persze nem kívánta Sakurának azt az életet, amit mindketten láttak. Azokat a küzdelmes, magányos napokat, amiket Kakashi próbált meg enyhíteni végül Sasuke helyett, és nem azzal volt baja, hogy ő teszi meg. Hanem azzal, hogy nem az öccse.

Szerette volna, ha Sasuke képes megbecsülni Sakurát, Saradát... A családját. Attól függetlenül, hogy Sakura azt mondta, ők nem a családja, attól még azok voltak, hogy nem akarta beismerni. A vér köteléke nagyon erős, főleg a klánoknál. Persze az Uchiha klán már nem létezik, de Sasukéba ugyanúgy beivódott a vérrel, a családdal való kapocs ereje, ahogyan belé is. Sakura most már a lányán keresztül, vele együtt tagja a családjának. Az övének is. Túlságosan zavarba ejtő gondolat volt, így hagyta elúszni. Túl hirtelen, túlságosan hihetetlen. Nem bírta egyelőre teljes egészében befogadni és feldolgozni, holott tudta, ha sikerülne, boldoggá tenné. Most mégis félretette egy kicsit. Majd később.

Még most is Sasuke boldogsága, élete volt az első, ami a fejében járt. Tudta, hogy ez rendben is van, de akkor is lelkiismeret furdalása volt miatta. Sakurára is gondolnia kell, a babára is, nem csak az öccsére. A hely, ami eddig a fejében és a szívében egyedül Sasukéé volt, most... Nagyobbnak kellett lennie. Annak a helynek. Értük. Nekik. Itachi lepillantott Sakura arcára, a még mindig piros, lehunyt szemeire, a résnyire nyitott ajkaira, amik között most már lassan, megszelídülten áramlott ki-be a levegő.

Nagyon furcsa érzés volt. Soha semmi nem volt fontosabb Sasukénál. Soha. Semmi. Talán nem is lesz fontosabb, csak ugyanolyan fontos marad, mint most, mint az öccse. Sasuke, Sakura és Sarada. Mindhármuk neve s-sel kezdődik. Milyen érdekes véletlen. Talán a kislányé nem az. Nem akart a Sarada néven sem gondolkozni. Érezte, hogy van benne valami, amit még nem akar megtalálni, amiről még nem akar tudni, mert már ez a sejtés is a szívében kegyetlenül, de édesen fájt.

Nem akart arra gondolni, hogy neki, a számára mit jelent ez az új helyzet, és ahogyan eddig is, most is sikerrel tartotta távol magától azokat a gondolatokat, tényeket és érzéseket, amik még tompán és elmosódottan, de már szinte készen bújkáltak a háttérben, hogy azonnal megfogalmazódhassanak benne, tisztán, világosan és élesen, amint hajlandó előtérbe engedni őket.

Sakurát figyelte, ezekkel a benne rejtőzködő, kitörni akaró, zsibbasztó gondolatokkal a fejében, ahogyan kinyitja a szemét, és felpillant rá. Az a zöld szín... A szeme színe. Soha többé nem tud majd erdőben járni anélkül, hogy ne ő jutna az eszébe. A szeme. Talán soha többé nem tud majd nem gondolni rá, akármi is várja őt még, akármit is lásson.

- Jól vagy? - kérdezte végül Itachi halkan, és a lány egy halvány, de őszinte mosollyal bólogatott.

  - Igen. Azt hiszem - felelte lassan.

Nyugodtnak tűnt, annak ellenére is, hogy a tekintete a szemközti falon cikázott. Mintha nem tudná, mire nézzen zavarában, de Itachi úgy gondolta, nem zaklatott és zavarban sincsen. Talán a gondolatai lehettek olyan gyorsak, mint a tekintete.

- Komolyan mondtam - lehelte a hajába, és Sakura kíváncsian újra ránézett.

- Mit? - kérdezte homlokráncolva.

- Azt, hogy segítek, amiben tudok. Ameddig... ameddig tudok - tette hozzá kicsit félszegen, és Sakura kicsit kételkedve rámosolygott.

- Mint például? - ráncolta a homlokát érdeklődőn pislogva a férfira, aki elbizonytalanodva megvonta a vállát.