Az Uchihák játéka

22. - Konoha és Sasuke

Naruto dobott egyet a válláról lecsúszni készülő, ájult Nejin. Nem tudta, mit csinált vele Hinata, de volt egy olyan érzése, hogy inkább nem is akarja tudni. A saját bőrén megtapasztalni meg végképp nem. Sereghajtóként volt alkalma alaposan megszemlélni a lányt.

„Hova tűnt az a félénk kis Hinata?"

Nem igazán tudta mire vélni a dolgot. Bár a lány még mindig visszahúzódó volt, de már nem tűnt olyan határozatlannak. És amiket mondott, teljesen elképesztették. Hogy ne lenne értékes tagja Konohának? Butaság. Hiszen mindenki értékes! És Konohában mindenkinek egyformán fontos a jelenléte, az élete.

Shikamaru, aki legelöl haladt, hátranézett Inóra, aki halványan rámosolygott. A férfi szája szeglete kissé felfelé kunkorodott, de a szeme komoly maradt, és ebből a szőke megértette, hogy éppen máshol jár az esze. Nem tudta, min gondolkozhat, de arra gondolt, ha megállnak pihenni, alaposan kifaggatja.

Kiba felnézett az égre. A nap már alacsonyan járt, és ez azt jelentette, hogy éjszakára menedéket kell keresniük.

Hinata megrezzent Shikamaru háta mögött, és óvatosan megérintette a férfi karját.

- Az ANBU csapat ötszáz méterre, északkeletre van. Egyenesen felénk tartanak, azt hiszem, észrevettek - mondta halkan.

- Köszönöm, Hinata. Siessünk, nem akarom, hogy véletlenül elkerüljenek minket, ha mégsem látnának.

Felgyorsítottak, és öt perc múlva megérezték a másik csapat tagjainak fullasztó chakráját, ami elborította az erdő azon részét, ahol elhaladtak. Pár perc elteltével meglátták a feléjük közeledő ANBU csapatot. Maszkos alakok bukkantak elő, átvágtak a fák között, és megálltak előttük.

Shikamaru az ANBU csapat vezetőjéhez lépett.

- Shikamaru Nara, a felderítő csapat vezetője vagyok. - Kezet fogtak, de a másik nem mutatkozott be, amin persze senki nem lepődött meg.

- Az ott Neji Hyuuga? - kérdezte a férfi, és a Naruto vállán fekvő felé biccentett.

- Igen. A kapitány úr kissé eltúlozta a helyzetet, így ideiglenesen átvettem az ő csapatának vezetését is.

- Akkor az én csapatom szintén az ön keze alatt van.

- Valahogy úgy - bólintott kissé feszengve Shikamaru.

Már a saját embereinek irányítása is túl sok felelősséggel járt, nem hiányzott neki egy tucatnyi mészáros ráadásként.
Hirtelen egy héja álarcos alak tört ki közülük.

- Sakura? Megtaláltátok Sakurát? - kérdezte hevesen.

Shikamaru megütközve nézett rá. Ez valami vicc? Hogy csöppent ez közéjük? Az ANBU harcosok egytől-egyig higgadt, név nélküli árnyékok...

Egy egérálarcos mellé lépett és megfogta a karját.

- Kérlek - mondta halkan, de tisztán ki lehetett venni, hogy nő.

„Hát persze. Sakura szülei."

Shikamaru a héja álarcos férfi elé lépett, és összeszorított ajkakkal meghajolt előtte.

- Sajnálom, uram. Nem találtuk meg őt. Nyomtalanul eltűnt, elképzelésünk sincsen, hol lehet, még a byakugan sem segített.

Ayame csüggedten átkarolta férje derekát, hogy érezze, hogy mellette van. Daichi finoman megszorította a nő apró kezét.
Az ANBU csapat kapitánya merev tartással nézte végig a jelenetet.

- Hogyan tovább? - kérdezte végül, megunva az ácsorgást.

- Feleslegesnek ítélem a környéken való további kutatást. Ki tudja, milyen messze járnak már innen. Visszamegyünk Konohába, és megvárjuk a Hokage következő utasítását.

- Értettem.

- Nem én vagyok a hivatalos vezető, nem kaptam erre felhatalmazást. Ha esetleg mégis szeretnének... - Shikamaru Ayame és Daichi felé sandított, mire Sakura apja kihúzta magát, és várakozón nézett a kapitányra.

- Nem. Ostobaság lenne felesleges köröket tennünk, kockáztatva, hogy hangrejteki harcosokba botlunk. Ez még mindig ellenséges terület - felelt keményen a férfi Daichi kimondatlan kérdésére. - Veletek tartunk. Nara. - A kapitány Shikamarura nézett, aki Sakura szüleiről végre ráfordította a pillantását. - Részletes beszámolót kérek.

A férfi bólintott, és a kapitánnyal együtt félrehúzódtak egy rövid megbeszélésre.

Hinata Naruto mellé lépett.

- Nem nehéz? - kérdezte halkan.

- Tessék? - rezzent fel Naruto, aki a Shikamaru után bámuló Inót figyelte. - Ja, nem, dehogy - vigyorgott rá a lányra, aki bizonytalan mosollyal felelt. - Valami baj van? - kérdezte kissé aggódva.

- Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekedtem - vallotta be vonakodva Hinata.

- Mármint Nejivel kapcsolatban? Ugyan, ne túlozd el. Ki volt akadva, érthető, amit tettél. Ha nem kábítod el, még most is ott veszekedhetnénk a rejtekhely előtt. Vagy már levált volna a csapatról, és akkor mehetnénk kergetni őt is - nevetett Naruto, aztán hirtelen elkomolyodott, mikor eszébe jutott a ramenesnél megejtett beszélgetésük. - Hinata, szeretnék veled beszélni arról, amit a múltkor mondtál nekem. - A lány meglepetten felnézett rá. - Ne tedd magad függővé más emberek akaratától. Önálló, okos lány vagy, nem kéne ennyire adnod az apád szavaira. Nem akarlak megbántani, tudom, mennyit jelent ez neked, és hogy számodra a klánod az első, de azt hiszem, kissé túlzásba viszed, és én...

- Indulunk tovább! - Naruto elszakította a tekintetét Hinata gyönyörű, halványlila szemeitől, amik egyre nagyobbra tágulva figyelték az arcát, és Shikamarura nézett, aki egy sajnálkozó fintorral feléjük intett.

- Na... Naruto... - dadogta döbbenten Hinata, mire a fiú rámosolygott.

- Később folytatjuk, oké?

A lány meg sem tudott szólalni, de nem is kellett. Naruto Shikamaru mellé sietett, és váltott vele pár szót. Hinata még mindig csodálkozva figyelte. Teljesen meglepte, hogy Naruto mennyit változott. Ha csak felszínes dolgokról beszélgetett vele az ember, vagy épphogy csak egy percre, fel sem tűnt, hogy másmilyen lenne, mint régen volt. A falánk, nagyszájú Narutónak látszott, akinek mindig is, mintha nem változott volna egy arasznyit sem, de mikor vele beszélt, olyan szembetűnő volt, hogy Naruto bizony, ha nem is nőtt fel azalatt a három év alatt, míg távol volt, de jócskán megkomolyodott.

„Nemsokára igazi férfi lesz, és végleg elfelejthetem. Nem fogok többé eszébe jutni, hiszen Konohában annyi gyönyörű nő van, és én majd elhagyom a falut, ha apám úgy dönt, hogy ideje férjhez mennem. Soha többé nem láthatom majd őt."

Hinata úgy érezte, mintha a szívébe apró kis szálkák fúródtak volna éles fájdalmat okozva. Tenyerét a mellkasára tette, mintha azzal enyhíteni tudná a kínt. Nem akart távol lenni a férfitól, akit szeretett, és mégis, ezt követelte meg tőle a klánja érdeke. És a kötelesség előbbre való minden másnál.