Az Uchihák játéka

62. - Mosoly a gyilkosnak

Sakura elnémult, ahogy az ajtó némán becsukódott Itachi mögött, és egy pillanatig tehetetlenül bámult a közönyös fafelületre, amit egyáltalán nem hatott meg a szerencsétlen arckifejezése, aztán egy sóhajjal leeresztette a kezét.

Mit is várt? Hogy Itachi majd a boldogságtól önfeledten tapsikolva fogadja, hogy meg akarja vakítani? Nem mintha meg akarná... De az az őrült évek óta magasról tesz a nyilvánvaló szembajaira, akkor most miért hagyta csakígy faképnél? Mintha ő tehetne bármiről is, mintha az ő hibája lenne. Holott teljesen biztos volt benne, hogy Itachinak meg se fordult volna a fejében, hogy bármiért is őt hibáztassa, és nem is fog. Csak az a mozdulat, az az elutasítás a szemeiben... A vörös sharinganokban.

Sakura combja önkéntelenül megrezzent az ágyon, és ettől kicsit felocsúdva felkelt, és visszapakolta az üres tányérjaikat a tálcára. Mindegy, a sharingan magától is megszűnik, elhal, amint Itachi szervezete rájön, hogy becsapták. A keze alig akart neki engedelmeskedni, minduntalan mintha a kilincsért akart volna nyúlni, utánamenni, kikapcsolni a sharingant, mellé állni, felnézni rá, megnyugtatni... Nem. Most nincs szükség rá. Sakura kényszerítette az ujjait az engedelmességre, és az egyik félig teli pohár köré kulcsolta őket, hogy áttegye a tálcára, aztán kilépett vele a folyosóra, és makacsul, csak azért is a konyha felé indult el.

Már akkor hallotta az edénycsörgést, mikor átvágott az ebédlőn. A konyhaajtóban egy pillanatra megtorpant, és Konan hátára meredt, még mielőtt a nő megfordult, és rámosolygott volna.

- Tedd csak ide a többi közé, elmosom - mondta, és az állával a meleg vízzel teli mosogató felé bökött, de Sakura megrázta a fejét.

- Segítek - mondta halkan, és Konan kissé zavartan ugyan, de félreállt, és odaengedte.

- Valami baj van? - kérdezte végül a nő pár perc után. - Olyan szomorúnak tűnsz.

- Nem, semmi - motyogta Sakura, és a kezébe nyomott egy tányért.

Újabb percek teltek el néma csöndben, míg Konan gyanakodva fürkészte a lány arcát, és csak az edénycsörömpölés hangja töltötte be a helyiséget.

- Merre van Itachi? - kérdezte mellékesen a nő, mikor végre rájött, mi lehet a baj, és Sakura egy pillanatig rámeredt, mielőtt egy poharat nyújtott volna oda neki, és lesütötte a szemeit.

- Nem tudom - felelte végül a lány, míg újabb tányérért nyúlt a habos, lassanként kihűlő vízbe, míg Konan egy halovány, mindentudó mosollyal felpakolta az eltörölt edényeket a szekrénybe.

- Egy kis veszekedés, mi? - kérdezte kedvesen. - A tetőn van, miért nem mész utána?

- Nem veszekedtünk - vonta meg a vállát Sakura, és kihúzta a dugót, majd megtörölte a kezeit egy konyharuhába, míg nekitámasztotta a csípőjét a mosogató szélének. - Csak otthagyott. Egyébként, megértem. És nem akarok utána menni. Szüksége van egy kis magányra, és nekem is. Túl hirtelen szakadtam a nyakába, azt hiszem.

- Itachinál az ilyesmihez sosincs elég idő - nevetett halkan Konan. - Lassú víz partot mos, tudod.

- Persze, pont ezért kell neki egy kis idő egyedül. Nélkülem. Amúgy sem lesz ideje megszokni - vonta meg újra a vállát Sakura, és lábujjhegyre állt, hogy feltegyen két poharat a legfelső polcra. - Mindegy - motyogta még, míg becsukta a szekrény ajtaját. - Jó éjszakát.

Konan félrebiccentett fejjel bámult a lány után, és Sakura már éppen kilépett volna a folyosóra, mikor még utánaszólt a konyha ajtajából.

- Tudod, hiányozni fogsz neki. Már rég megszokott, csak ez most neki is új. Menj, altasd el Tobit, ő majd felvidít.

Sakura a válla fölött hátranézett rá, aztán elmosolyodott, és egy aprót biccentett.