Az Uchihák játéka

106. - Tudom, mit csinálok

Mire leértek a faluba Kyou Hikaru vállán ült, és a kisfiú kidüllesztett mellkassal, roppant büszkén csacsogott tovább. Mikor elérték az első házakat a falu szélén Sakura már tudta, hogy Hikaru egy barna színű házban lakik a két ikernővérével, a húgával és a szüleivel, hogy Asato, aki nála csak két évvel idősebb a példaképe, mert olyan „menő" és erős, és hogy Hikaru szeret csónakot hajtogatni, bogarat gyűjteni, a macskákkal csavarogni és természetesen a testvéreit bosszantani. Imádnivaló volt, és a lány egy széles mosollyal hallgatta a csapongását egyik témáról a másikra.

- Ikumi hét perccel idősebb Kaorinál, és folyton az orra alá dörgöli – mondta éppen a kisfiú, és egy büszke mosollyal odaintegetett egy csapat idősebb tinédzserfiúnak, akik kíváncsian bámulták a vállán a hollót és az oldalán a rózsaszín hajú lányt. – Kaori nagyon aranyos egyébként, de olyankor buta és sír. Sakura-sama, a lányok miért sírnak folyton? Tényleg, gőzöm sincs, olyan borzasztó furák – vonogatta a vállát Hikaru rápislogva, és Sakura mondani akart valamit, de esélye sem volt. – És folyton babákkal játszanak! A babák nagyon, nagyon, nagyon unalmasak – sóhajtotta a fiú, Sakura pedig némán nevetve, rázkódó vállal inkább szemügyre vette az utcát, amin éppen áthaladtak.

Egyszerű, de csinos házakkal szegélyezett kicsit poros földúton haladtak végig, az egyik udvarban tyúkokat látott, a másikban egy sötétbarna lovat, száradni kiakasztott ruhákat. A mindennapi élet zajain kívül elég csöndes volt minden, és Sakurát teljesen megfogta a hangulat. Nagyon más volt, mint Konoha nyüzsgő hangjai, de tetszett neki.

- ... és anya azt mondja, hogy már bármikor megszülethet, és tényleg, akkora a hasa, hogy csak na! Szerintem nagyobb mint én, és olyan furán megy, nagyon mókás. – Hikaru nevetett, és a kezével próbálta szemléltetni, hogy mekkorára nőtt az édesanyja pocakja, de mivel a feje búbjától egészen a térdéig tartott a képzeletbeli vonal, amit a levegőbe rajzolt, Sakura élt a gyanúperrel, hogy egy kicsikét túloz. – Nagyon izgulok! És annyira, annyira remélem, hogy nem lány lesz megint... Mindennap kimegyek a kertbe és felmászok a szilvafára, és arra gondolok, hogy szeretném, ha öcsém lenne. Az nagyon király lenne! Együtt játszhatnánk meg minden! És kölcsönadnám neki a barkácskészletem, pedig azt Ikuminak se adom oda soha, akkor se, ha hisztizik érte, mert az az enyém, ő meg undok, és játsszon a saját buta babáival – szögezte le határozottan a fiú, Sakura pedig halkan nevetett.

- Az orvos nem mondta meg anyukádnak, hogy kisfiút vagy kislányt vár? – kérdezte végül a lány, és Hikaru kérdőn rápillantott. – Már nagyon korán meg lehet állapítani a vérvétel után, ha nem chakrával dolgozik, bár gondolom, nem shinobi, igaz? A tizedik hét után már lehet tudni, milyen nemű, legalábbis én általában akkor már meg tudom mondani – vonta meg a vállát Sakura, a kisfiú pedig csodálkozva, nagy szemekkel rábámult.

- Te ninja vagy? És orvos? – kérdezte kicsit zavarodottan, a lány pedig a homlokát ráncolva biccentett.

- Igen, egy kórházban dolgozom.

- Király – suttogta ámulva Hikaru. – Fú, akkor láttál már halottat is? – kérdezte izgatottan, Sakura arcáról pedig eltűnt a mosoly, amit a fiú csodálata okozott az előbb.

- Többet is, mint szerettem volna – vallotta be vonakodva, és megvonta a vállát. – Nem szívesen beszélek erről, Hikaru. A munkám része ez is, de nem túl kellemes. Hidd el nekem, nem olyan érdekes látni egy holttestet. Szóval... anyukád orvosa nem tudja, milyen nemű a baba, vagy csak meglepetés lesz? – kérdezte gyorsan, hogy elterelje a szót a témáról, és Hikaru egy mosollyal megrázta a fejét.

- Kaito-sensei bazi öreg – kuncogta. – Néha azt sem tudja, hogy anya kicsoda, de ő az egyetlen orvos a faluban, és apa azt mondta, hogy egy vén trotty, akármit is jelentsen. – Hikaru a hasát fogva nevetett, Sakura pedig rápislogott.