Az Uchihák játéka

4. - Egy rossz hír

Minden zöld volt, üde és friss, szinte bántotta a szemet a sok zöldellő fa és bokor, az élénk színekben tündöklő vadvirágok koszorújában. A nap melegen sütött, az eget egyetlen felhő sem csúfította el. Gyöngyöző gyermekkacagás szállt a széllel.

Sakura a tájban gyönyörködve felsóhajtott.

- Igazad volt - szólalt meg halkan és leheveredett a fűbe.

- Gyönyörű, igaz? - Neji lassan leereszkedett a lány mellé.

- Igen, az. - Sakura felmosolygott a férfira, majd lehunyta a szemét és élvezte a nap sugarai által adott meleget a bőrén.

Neji úgy érezte, boldog. Eljött vele és jól érzi magát. Jelenleg ez volt minden vágya, ráadásul ezzel, ha egy csöppet trükkösen is, de végre rávette a lányt, hogy pihenjen egy kicsit. Nem bírta levenni róla a szemét. Arca békés volt, egy kis szín kúszott rá, ajkai boldog mosolyra húzódtak. A férfi is mosolygott. Hirtelen furcsa kényszer tört rá a lányt figyelve, és nem tudott nemet mondani érthetetlen sürgetésének. Sakura fölé hajolt és várt egy kicsit, hogy a lány kinyissa a szemét és felnézzen rá. Mikor nem történt meg, Neji magabiztosan közelebb hajolt hozzá, de Sakura erre sem reagált.

„Majd mindjárt fog..."

Ujjaival végigsimított a lány arcán és élvezte a selymes bőr tapintását. Már kicsit türelmetlenül, még közelebb hajolt. Érezte Sakura leheletét az arcán, orruk szinte összeért.

- Sasuke... - nyögte a lány.

Neji olyan gyorsan ült fel, mintha valaki egy nyálkás békát dugott volna az orra alá. Arca megrándult, szemében mérhetetlen düh lángolt. A lány békésen aludt tovább, mit sem sejtve a Hyuuga fejében csapongó gondolatokról.

„Még mindig... Még mindig csak Sasuke. Mikor jössz már rá, hogy az a szemét, hidegvérű patkány soha rád sem nézett? Hogy lehetsz ilyen ostoba, Sakura? Mért reménykedsz, mikor te magad is tudod, hogy csak egy ostoba álom, hogy valaha is beléd szeressen? Talán szereted magad kínozni a soha be nem teljesülő álomképekkel? Nem lehet más magyarázat. Csak rá koncentrálsz és senkit nem veszel észre..."

***

„Szóval, az öcsém Orochimarunál van. Nem igaz, hogy milyen ostobaságokat művel. Legutóbb, mikor a kígyóval találkoztam, erősebb voltam nála. Nem hiszem, hogy csak azért, mert tiltott technikákat használ, ez most másképp állna. Sosem jut el arra a szintre, hogy legyőzzön, ha mellette marad."

Itachi Uchiha elmélyülten tanulmányozta szobájának plafonját. Fekete szemei szinte pislogás nélkül figyelték a minden bizonnyal érdekfeszítő repedéseket. A kellemetlen igazság viszont az volt, hogy nem látta a réseket, sőt még a plafont sem. Egy elmosódott, fehér pacát látott.

Itachi világa hónapok óta egyre homályosabb lett. Tudta miért van, hogyne tudta volna - az az átkozott sharingan teszi tönkre a szemét. Az egyetlen fegyvere őt sebzi. Bosszantó. Azért használta állandóan vérörökségét, mert gyűlölte, hogy nélküle nem látja az emberek minden rezdülését, és az apró részleteket, ez viszont azt eredményezte, hogy szeme még jobban roncsolódott. Ördögi kör.

„Mi lett volna, ha nem teszem meg, amit tettem? Talán, most minden rendben lenne. Sasuke boldogan élhetett volna tovább a vidám kis álomvilágában, és anyánk továbbra is óvhatta volna a széltől is."

Itachi felállt és közben megrázta a fejét. Belépett a szobájából nyíló, kis fürdőszobába és megnyitotta a hideg vizet. Tenyeréből kis medencét formált és várta, hogy megteljen.

„Nem."

Arcát belehajtotta a tenyerében összegyűlt vízbe.

„Már megtettem."

Sharinganja automatikusan aktiválódott, és a világ felragyogott körülötte a rengeteg színtől.

„Soha nem tudom lemosni magamról."

Rámeredt az ujjairól csöpögő, átlátszó folyadékra.

„Örökre egy gyilkos maradok."

Ahogy belenézett a tükörbe, meglátta kifejezéstelen arcát, melyet közrefogtak fekete tincsei, és vörösen izzó szemeit, melyeket mindig is nehéz tehernek érzett. Mintha Sasuke nézne vissza rá...

„És ez így jó."

***

- Ez kevés lesz ellenem - nevetett fel Sakura.

- Nem akarok foltot ejteni a becsületeden azzal, hogy lapossá verlek - mosolygott gúnyosan Ino.

- Mintha tudnál olyat. - Sakura könnyedén elhajolt a felé repülő kunai elől, majd a levegőbe ugorva szabadjára engedte kedvenc mérgezett tűit.

Inónak szerencséje volt: egy hajszálon múlt, hogy az egyik tű nem állt a lábába.

- Te nem is figyelsz rám, Plakáthomlok! - méltatlankodott a szőkeség, és figyelemfelkeltőként Sakura felé hajított egy shurikent. A lány tényleg nem rá figyelt - éppen Neji furcsa viselkedésének okát próbálta kitalálni.

„Talán azért volt olyan ingerült, mert elaludtam a randinkon?"

Gondolatai közül a vállába hasító éles fájdalom rángatta ki. Meglepetten nézett oda, és még jobban ledöbbent, mikor rájött, hogy Inónak sikerült eltalálnia. Nem messze tőle, a szőkeség is megrökönyödve állt.

- Huhh... - nyögött fel halkan Sakura, és kihúzta a vállába fúródott shurikent.

- Minden rendben? - lépett oda Ino. - Mintha itt se lennél, mióta elkezdtük.

- Igen, persze. Bocsáss meg, tényleg nem vagyok itt agyilag.

- Na, és merre jársz? - mosolygott rá kíváncsian a szőkeség, és begyógyította a barátnője vállán ütött sebet.

- Valahol nagyon messze. - Sakura felállt és homlokát ráncolva figyelte a gyakorlópálya szélét.

Ino követte a tekintetét és meglátott egy közeledő alakot.

- Nahát, milyen sietős valakinek - motyogta gyanakodva.

- Shikamaru az - ismerte fel hirtelen Sakura, és a férfi elé sietett. Ino gyorsan követte.

- Valami baj van? - zihálta a szőkeség, mire Shikamaru értetlenkedve nézett rá.

- Hát, nem aludtam ki magam, de nem hiszem, hogy ez meghatna, Yamanaka - vágta oda hűvösen, mire Ino elpirult.

Körülbelül egy hónapja a lány elszúrt valamit egy küldetésen, és a férfi attól kezdve igyekezett elkerülni a szőkeséget, nehogy a fejéhez vágjon valamit, amit nem akar.

- Történt valami, Shikamaru? - türelmetlenkedett Sakura.

- Ami azt illeti... volna egy meglepetésem számodra. - A férfi sejtelmesen elmosolyodott. - A kapuban vár.

A kuonichi arca felderült és rohanni kezdett a faluból kifelé vezető egyetlen úton, aminek végén Konoha kapuja állt...

***

Tsunade szaggatottan felsóhajtott és arcát tenyerébe temette.

„Hát már sosem lesz vége?" - gondolta dühösen és hátat fordított íróasztalának. Égő szemeivel nézett végig a lábai előtt heverő Konohán, és magában átkozta a falut, amiért annyi papírmunkát termelt neki egy héten, hogy egy életre is bőven elég lett volna. Csak egy nyamvadt játékgépre vágyott az irodájába, pont ilyen helyzetekre, mint ez a mostani is, mikor már úgy érezte, nem bír tovább olvasni, mert táncolnak előtte a betűk. Ilyenkor szokott bedobni egy üveg sakét: hiszen mindegy, már úgyis képtelen teendője ellátására.

Most is szinte elégedett mosollyal nyúlt asztala fiókjába, ahol a sakés üvegeket tartotta, de már nem jutott el odáig, hogy tölthessen is magának, mert egy sólyom szállt le az asztalára, leborítva egy nagy halom papírt. A Hokage agyát azonnal elárasztotta a vörös köd, és hangosan kiabálva körbekergette szerencsétlen madarat az irodájában. Szegény állat vijjogva szállt végig a szobán, de nem adta fel. Tsunade is rájött, hogy minden normális élőlény már fejvesztve menekült volna előle, ki az ablakon - még akkor is, ha nem tud repülni -, és ekkor meglátta a sólyom lábára kötött üzenetet. Megtorpant, a madár pedig méltóságteljesen leereszkedett az asztalára és gyilkos tekintettel meredt a - megítélése szerint - megbolondult nőre.

- Mutasd csak, mit hoztál - dörmögte a Hokage és kibogozta a csomót, hogy hozzáférhessen a papírdarabhoz.
Tekintete végigszaladt a rövidke üzeneten, de nem merte elhinni, hogy valóban igaz az, amit olvas. Erejét vesztve, döbbenten rogyott a székébe, és némán meredt maga elé.

„Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan rájött volna..."

- Tsunade-sama, a kapuőrök jelentették, hogy...

- Shizune, hívd ide Kurenai-t.

- Na de, Tsunade-sama! - méltatlankodott a nő.

- Csak hívd ide! Gyorsan! - kiáltott rá a Hokage.

Shizune meglepetten bólintott és elrohant megkeresni Kurenai-t. Tsunade újra meg újra végigfutott a két soron.

„Egy Yahiko nevű, vörös hajú, különös szemű férfi, fekete köpenyben, amin vörös felhők vannak, Mitsuko Nagakawa és leszármazottai után érdeklődött."

- Jiraya... - sóhajtott fel halkan és szemét az égre emelte. - Siess.