Az Uchihák játéka

116. - Szívproblémák

Tenten unottan megvakarta a könyökét, míg egy padon ücsörögve lóbálta a lábát. Komolyan, ez volt a világ legunalmasabb küldetése, és fogalma sem volt, miért pont ők szenvednek itt, mikor annyi elérhető genin csapat volt jelenleg Konohában. De hát, ha a Hokage úgy gondolja, hogy ők a legalkamasabbak, akkor biztosan úgy is van.

A tekintete végigfutott az út túloldalán elterülő bozótoson, mintha abban reménykedne, hogy megtalálhatja Lee-t, de őszintén, az a zöld kezeslábas akkor is elrejtette volna a szeme elől, ha nem lett volna nála és Nejinél is jobb, ami a rejtőzködést illette. Erről eszébe jutott a mellette ülő, szótlanul a távolba révedő férfi, és érezte, hogy még jobban megfájdul a feje.

Talán nem volt a legjobb ötlet így berúgni egy küldetés előtt, de a mentségére legyen szólva, a második és a harmadik üveg egyáltalán nem volt betervezve. Csak úgy jött, és a becsípett énje képtelen volt bármire is nemet mondani, a férfiak ajánlatain kívül. Nem mintha sokan bepróbálkoztak volna nála, miután tavaly ripityára törte annak a tapizós pasasnak a karját, és Temari határozottan hideg pillantásai sem bátorítottak senkit, hogy melléjük üljön, vagy ismerkedni próbáljon.

Tenten felsóhajtott, fészkelődni kezdett ültében és Neji vetett rá egy röpke pillantást, ami mintha nem is ért volna el hozzá. Kicsit olyan volt, mintha nem is látná őt, holott a byakuganja is aktiválva volt. Órák óta vártak, de eddig nem történt semmi. A lány legalább annak örült, hogy neki nem a bokrok közt kell guggolnia a bogarak társaságában. Nem mintha félt volna tőlük; egyszerűen csak nem szerette az érintéseket, akkor sem, ha csak rovarokról volt szó.

- Gondolod, hogy történni fog valami még ma? - kérdezte Tenten fásultan.

- Fogalmam sincs - felelte röviden Neji, aztán hallgattak.

A lány az arcát a nap felé fordítva élvezte kicsit a napsütést, ami minden egyes perccel melegebbnek tűnt, ahogy a délután lassan vánszorgott felettük. Lassan kezdett elzsibbadni a feneke. De legalább csönd volt. Talán ez volt az egyetlen jó ebben a pokoli napban; az az áldott, puha csend, amitől eltompult a fejében a zsibongó fájdalom.

Valahonnan messziről ugyan idehallatszottak egy kovácsműhely kalapáló hangjai, de ez a zaj nem bántotta a fülét. Mindig is szerette a fém csengésének könyörtelen, tárgyilagos hangját. Kicsit olyan volt neki, mint másnak a zene. Megnyugtatta és elcsendesítette a lelkét. Amikor apuka otthon volt, mindig ezek a zajok kísérték, még akkor is, ha éppenséggel nem valami új pengén vagy páncélon dolgozott, mintha a fém hangja belékapaszkodott volna, a bőrére aggatta volna magát. Számára az apaillat is ez volt; fém és rozsda, füst és por.

Egy hosszan kifújt levegővel lehajtotta a fejét, aztán a pad szélét markolva felsandított Nejire, aki úgy ült mellette órák óta, mint egy szépen megmunkált márványszobor. Sok mindent megadott volna azért, hogy most a fejébe lásson, pedig sejtette, hogy cseppet sem tetszenének neki a férfi gondolatai. Az agya valószínűleg még most is Sakurától hangos, és őszintén szólva, nemcsak Neji viselkedése kezdte el idegesíteni, hanem az a lány is. Miért hagyta maga után loholni, ha aztán hagyja, hogy ilyen állapotba kerüljön? Nyilván nem jókedvében van ott, ahol van, akárhol is legyen az a hely, de miért engedi, hogy Neji, aki ha más nem, hát a barátja, ilyen hangulatokba csússzon, mikor nem engedheti meg magának?

Tudta, hogy Nejinek nagyon sok kötelezettsége van. A klán, az ANBU... Nem hagyhatná el magát ennyire. A feladataira kéne koncentrálnia, magára, nem Sakurára. Csöppet sem tetszett neki, hogy ilyen bamba és mindenen elmélázó. A szokásosnál is szótlanabb volt mostanában, és ismerte már eléggé, hogy tudja, nem jelent semmi jót, ha elkezd némaságba csúszni. Két hónapja. Két istenverte hónapja nem képes összeszedni magát. Az első hónapot még megértette. A kutatás, a sikertelensége, aztán Sakura meglepetésszerű felbukkanása, ami nyilván sokként érte. Főleg a társaságát tekintve. De két hónap? Túl soknak tűnt.