Az Uchihák játéka

72. - Lehetetlen nem létezik

  Sakura figyelte, ahogy Itachi arca ellazul. A chakrájuk fehér fénye megvilágította, élesebbé tette a vonásait. Kihasználta, hogy a férfi nem tudhatja, hogy figyeli. A tekintete végigfutott Itachi felső ajkának vonalán, és szinte azonnal eszébe jutott róla az a kép, ami az édesanyját ábrázolta. Sasuke is hasonlított Mikotóra, de a bátyja egy hajszállal jobban emlékeztetett rá, és még ettől sem lett nőies az arca. Alig örökölt valamit az apjától, ami az arcát illette. Talán a szeme...

Sakura hunyorogva idézte fel magában a férfi szemeit. A formája inkább Mikotóé, de a színe közelebb állt az apjáéhoz, még akkor is, ha Fugakué jóval hidegebb volt azon a képen. Azon gondolkozott, vajon Itachi mit érezhetett, mikor az apjára nézett, mikor még gyerek volt. Volt valaha büszke rá? Vágyott valaha az elismerése után? Sakura tekintete követte a mozdulatot, ahogy Itachi ajkai szétnyíltak. Nem is tudta, honnét vette a bátorságot, hogy egyáltalán eszébe jusson...

- Sakura, tudom, hogy engem bámulsz - sóhajtotta a férfi, és Sakura megrezzent.

- Ne haragudj.

- Nem haragszom. Csak kicsit zavar.

A lány hallgatott, míg a sugárizom felé irányította kettejük chakráját, és Itachi válla megfeszült a hirtelen nyomásváltozástól. A szeme teljes egészében ment tönkre a sharingantól, a jelenlegi állapota tulajdonképpen egy hetven év körüliének felelt meg, és ez egy kicsit megijesztette Sakurát. És akkor még nem is gondolt az apró, mikroszkopikus méretű elpattant erekre, elhalt sejtekre és a használhatatlan látóidegekre, amik annyira károsodtak az évek alatt, hogy mostanra menthetetlennek minősültek.

- Itachi?

- Hm?

- Az a genjutsu... tudod. - A férfi igenlőn hümmögött, és Sakura egy nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. - Amit én láttam, azt... azt láttad te is? Úgy értem, ha úgy működik, ahogy kellett volna működnie, és azt mondtad, én irányítottam, szóval akkor...

- Nem. - A lány megkönnyebbülve és kicsit zavartan elmosolyodott, míg Itachi megmozdította a lábát. A térde roppant egyet, ahogy visszaeresztette a talpát a szőnyegre. - Egyszerű, ha tudod a módját. A chakrád olyan, mint az ujjlenyomatod, vagy mint egy adatbázis rólad. Minden információ benne van, de elég bonyolult a lényeget kihalászni belőle, ha nem csináltál még ilyet. Veled szerencsém volt.

- Miért?

- Mert már ismerem. Amikor genjutsut használok, akkor chakrát használok. A tiédet, mint információ, és az enyémet, amiből felépíti, amit látni akarsz. És nem, ez nem jelenti azt, hogy bármit is a chakrád alapján tudnék rólad - vágott elébe a kérdésnek Itachi, még mielőtt a másik kinyithatta volna a száját. - Azok az információk, amiket kiszűrök, automatikusan hozzád jutnak vissza, nekem semmi közöm hozzájuk. Ezért kellett használnom a sharingant is, bár először nem akartam belekeverni, de kénytelen voltam – mondta. - Ásítani fogok – tette még hozzá, és Sakura megszakította a chakraáramlást, míg nem végzett.

- Köszi, hogy szóltál - mondta megkönnyebbülten. - Ilyenkor akkor is összeszorítod a szemhéjad, ha nem akarod.

- Mi lett volna, ha nem szólok? - kérdezte kíváncsian Itachi.

- Nos, a választék a következő: megvakulsz, egyszerűen csak kifolyik a szemed, ha éppen egy elhalt látóideget szeretnék leválasztani, de megmozdulsz, elmozdul a chakrám, és mást vágok el, esetleg örökre lehetsz rövidlátó, vagy... Nos, maradjunk annyiban, hogy az utolsó eset a legrosszabb, és nem igazán szeretné egyikünk sem.

- Sasuke lesz az utolsó sharingan-használó? - kérdezte a férfi, de a hangsúlya inkább egyszerű kijelentésre utalt.

- Helyes válasz. Tíz pont Itachinak – nevetett halkan Sakura, míg befejezte a kezelést, és feltápászkodott az ágyról. - Most jön a gyógyszer, és aztán alvás.