Az Uchihák játéka

94. - Chakralány

Itachi ujjai óvatosan siklottak végig az oldalán, de Sakura alig érezte. A pillantását viszont igen. A derekán, a melle vonalán, már amennyi látszott belőle, ahogy oldalt fekve magához szorította a párnát.

- Fáj? - kérdezte halkan a férfi, mire Sakura lágyan megrázta a fejét.

- Nem. A legerősebb fájdalomcsillapítót vettem be. Nem tudunk továbbmenni, ha görcsösen fetrengek valahol - motyogta, míg Itachi, az égési sebek elleni kenőcstől ragadó ujjaival óvatosan végighaladt a derekán, előre a hasára. Sakura lassan a hátára fordult, hogy rendesen hozzáférjen. 

- Tudom, hogy nem hazudtál, de... olyan nehéz elhinni - suttogta hirtelen a férfi, a keze megállt a pecsétje felett, és elgondolkozva a hasát bámulta. Sakura kinyitotta a szemét és halványan rámosolygott. - Olyan... - Itachi tenyere feljebb csúszott a derekáig, és finoman megszorította. - Olyan törékenynek tűnsz. Mintha egyetlen mozdulattal képes lennélek darabokra törni - suttogta, a tekintete forrónak érződött a bőrén.

- Örülök neki, hogy nem látszom erősnek - felelte halkan a lány. - Szeretem így. Ezért voltam képes eltitkolni eddig. Csak egy maroknyi ember tud róla, csak azok, akikben megbízom. - Itachi felpillantott az arcára, mikor a másik ujjai végigsimítottak a kézfején. A férfi szája sarkában valami halvány, szomorú mosolyra emlékeztető tűnt fel egy pillanatra. - Nem akartam, hogy így legyen. De így születtem, ez az én terhem, és nekem viselnem kell. Mindig is... Mindig is csak be akartam illeszkedni valahová. Sokáig nem sikerült, és csak később értettem meg, hogy emiatt volt. A gyerekek valahogy többet éreznek meg a valóságból, mint a felnőttek. Mintha valami kis szenzorral a szívükben születnének. Valahogy érzik, mi a helyes. Nem akartam soha megjátszani magam, nem akartam soha azt tettetni, hogy olyan vagyok, mint bárki más, bár akkor még nem tudtam, hogy miért vagyok különböző. Egyszerűen csak voltak bennem olyan részek, amik soha nem passzoltak sehová. Azt hiszem, most megtaláltam a helyüket. - Sakura keze megszorította az övét, és Itachi felemelte a lány karját, hogy gyengéden megcsókolja az ujjai hegyét, egyenként mindegyiket. Sakura kipirult a meleg, vágyakozó tekintete alatt, de nem hunyta le a szemét, nem fordult el. - De ez még nem változtat rajta, hogy valami elcseszett szörnyeteg vagyok... - motyogta végül, és csak most nézett félre, mintha ezt szégyellné.

- Ha ebben a szobában van is szörnyeteg, az én vagyok - mondta a férfi, a szemrehányó pillantása mintha azt kérdezte volna, miért beszél ostobaságot. A fogai finoman végigkarcolták a bőrt az ujjbegyén. - Ha tudnád, hogy mi voltam... Hogy mit tettem. Ha tudnád, hátat fordítanál nekem? - kérdezte halkan, elrévedve Itachi, mintha magának tenné fel a kérdést, és a lány mutatóujja finoman a szájához ért. 

- Ha azt mondanám, veszélyes vagyok, félnél tőlem? - kérdezett vissza komolyan, a férfi ajkai pedig halvány mosolyra húzódtak az ujjai alatt.

- Nem - felelte, míg Sakura visszamosolygott rá. 

- Akkor ne kérdezz ostobaságokat. Nem illik hozzád. 

Itachi tekintete egy sóhajjal visszatért a fehér krémmel vastagon bekent sebre a csípője felett, mintha nehezére esne újra a helyzetre koncentrálni, és a kötszer után nyúlt. Sakura az ép karjára támaszkodva felült, és oldalra fordult, Itachi pedig körbetekerte a vállától kezdve, de mikor ahhoz a részhez ért, amit csak a lány mellkasán keresztül tudott volna bekötni, megállt a keze. Sakura kicsit kínosan rámosolygott, és átvette tőle. 

- Majd én - mondta, és a férfi egy megkönnyebbült bólintással kiment a fürdőbe. Mire visszaért, Sakura nagyjából már végzett az egésszel, a felsőtestét csak a fehér kötszercsíkok takarták egészen a köldökéig. - Megkötnéd? - kérdezte a lány ép bal kezével átnyúlva a jobb karja alatt, hogy átadja neki az anyag végét, és Itachi megtette, amire kérte, a keze megpihent a kötés alatti bőrfelületen.