Az Uchihák játéka

31. - Fájdalmas játékok

Konoha felett feszült, vihar előtti csend honolt. Mindenki érezte: még a civil lakosság is nyugtalan volt. Az egész városban talán csak ketten voltak, akik teljesen kívül álltak ezen az öntudatlan, kellemetlen feszengésen. Kotetsu és Izumo ugyanis rettenetesen unatkoztak.

Fárasztó volt kapuőrnek lenni, nem mintha megfeszített tempójú, fizikai munkát végeztek volna, inkább éppen hogy ennek a hiánya, a rájuk kiszabott feladat fásultsága tette ilyenné. Kotetsu már fél órája elszundított, és Izumo shogipartner nélkül maradva, hatalmasakat ásítozva unta az eseménytelen délutánt.

A fülledt, meleg levegő szinte rátelepedett a mellkasára, mintha megszilárdult volna, és a hatalmas csönd, annak ellenére, hogy csöppet sem volt békésnek nevezhető, lassan álomba ringatta.

Tenyerébe támasztott álla kicsúszott a kezéből, és széles homloka lecsattant a kemény, világos fájú asztallapra. Kábán hunyorogva felkapta a fejét, és megpróbálta kirázni belőle az igencsak csábító álomképeket, meglehetősen sikertelenül. Bosszúsan rámeredt a lassanként lemenőfélbe ereszkedő vöröses-narancssárga sugarakat szóró napkorongra, aztán türelmetlenül Konoha szíve felé pislogott.

„Hol a fenében lehet már a váltás?" - kérdezte magától értetlenül. Már vagy két órája le kellett volna váltaniuk őket az éjszakára beosztott párosra, és Izumo már csak arra tudott gondolni, hogy valami merőben szokatlan dolog történhetett, ha még egy több évtizede tökéletesen megszervezett rutinról is képesek megfeledkezni odafent.

Odafönt alatt persze a Hokage-toronyt értette, a vezetőséget, a tanácsot és az Ötödiket, az ő feladatuk volt ugyanis a kapuőrök posztjára jelentkező jouninok beosztása, és a váltás ellenőrzése is. Néha belegondolt ugyan, hogy talán túl sok munkát terheltek négy ember vállára, de ez most nem az a pillanat volt, amikor tolerálni tudta volna az ilyesmit.

Hajnali öt óta szolgálatban voltak Kotetsuval, és másnap délben küldetésre indulnak majd, két ANBU-val, a szokásos Konohai határellenőrzésre. Mi tagadás, jó lett volna rendes időben hazaérni a másfél éves kisfiához, hogy az egy hetes küldetés előtt, még eltölthessen vele, és a feleségével egy meghitt, csöndes délutánt kényelmes otthonában pihengetve.

Izumo lepislantott maga mellé. Kotetsunak is már családja volt, kétgyerekes apukaként pedig sokkal nehezebb dolga volt, mint neki - az ő feleségének sokkal több segítségre volt szüksége, hiszen az idősebbik lánya is még csak négy éves volt. Óvatosan oldalba bökte a férfit, hátha felébred, és legalább beszélgethetnek valamiről, hogy ne unatkozzon ilyen nagyon, de Kotetsu csak felhorkantott, a másik oldalára fordította a fejét, és aludt tovább. Izumo gyors, undorodó pillantást vetett az asztallapon húzott nyálcsíkra, aztán felsóhajtott, és nehézkesen ugyan, de feladta.

Az elmúlt egy órában csapkodott, kopogott az asztalon, vádlin rúgta a társát, bökdöste, belefújt a fülébe, és még a vállát is megrázta, de úgy tűnt Kotetsu arra se kelne fel, ha Konoha lángokba borulna, vagy ha kitörne a Harmadik Shinobi háború. Megrántotta a vállát, és belehunyorgott a napba. Ha a férfi ennyire fáradt, hadd aludjon. Legszívesebben ő is elfeküdt volna az asztalon, de legalább az egyiküknek illett volna ébren maradnia.

Elhúzta a száját, és megrezzent, mikor a megfeszülő állkapcsa miatt kettéroppant a szájában lévő vékony pálcika. Bosszankodva kihalászta a szájából a bennemaradt szúrós fadarabkákat, majd ásított egy hatalmasat, és végül rövid töprengés után, megrántotta a vállát, aztán kényelmesen ráhanyatlott a kemény asztallapra.

Már vagy tíz perce aludt, mikor a levegőt megkavarta egy hatalmas szárny, és a hozzá tartozó madár pár pillanattal később leszállt Konoha kapujától három méterre. Az agyagmadár oldalán öt, fekete köpenybe burkolózott alak csusszant le, a legmagasabbik lesegített egy szédelgő nőt. Az egyik vékony, a többiekhez képest alacsony, alkatából fiatal lánynak tűnő köpenyes, lassú, tétova lépést tett Konoha kapuja felé, jobb keze kissé felemelkedett, mintha egy bizonytalan intéssel üdvözölni akarná a lemenő nap fényében fürdőző falut, aztán félbeszakadt a mozdulata, és az oldalához szorította a kezeit.

Egy magas, széles vállú alak lépett mellé, és finoman a vállára fektette a tenyerét. Egy kétségekkel teli zöld szempár találkozott egy biztató pillantású feketével. A szél felkapott egy halk sóhajt aztán a lány kihúzta magát, és határozott léptekkel elindult a kapu felé. Egyetlen lépéssel lemaradva követte a férfi, aki egy gyors pillantást vetett a mélyen alvó kapuőrökre, majd a fejét rosszallóan rázva meggyorsította a lépteit, és a lány mellé szegődött.

A többi köpenyes, némán, nézelődve haladt a hazatérők nyomán.