Az Uchihák játéka

39. - Egy percnyi boldogság

Neji, miután elküldte Hinatát, hogy egyedül maradhasson a gondolataival, nem mozdult a Hokagék szobormásaitól. Mindig is megnyugtatta ez a hely, könnyebben tudott gondolkozni a lábai előtt elterülő Konoha képével.

Főleg ilyenkor, éjszaka, mikor nyugodt és csöndes minden, a mindennapos küzdelmek, harcok zaja elcsitul a lelkekben, és nem marad más csak a végtelen, álmos béke, végignyújtózva a házak tetején, mint egy jóllakott, elégedett macska.

Neji lehunyta a szemeit, hogy végre pihentesse vérörökségét. A byakugan hosszabb használata mindig is igénybe vette a testét, megérezte, ha fáradt volt, ha nem bírta már, és olyankor automatikusan csökkent a látótávolsága, és a képek tisztasága, bár még így is több volt, mint tökéletes.

Sakura szabad. Nem megy hozzá az Uchiha-gyilkoshoz. Hogyan is gondolhatta akárcsak egy percre is, hogy igaz, amit lát? Sakura nem olyan. Az a lány túl tiszta annak a féregnek. Az öccsének is, de az más kérdés. Arra magától is rá fog jönni idővel, hogy Sasuke nem érdemli meg, hogy az övé legyen. És mi lesz a bátyjával, az árulóval, a családja mészárosával?

Zavarta, hogy olyan természetességgel kapaszkodott a kezébe, mintha magától értetődő lenne, hogy egy vérengző gyilkos nem bántja majd. Istenem, miért ilyen naiv? Csak egy icipicit, egy hajszálnyival lenne gyanakvóbb, bizonytalanabb, hogy észrevegye, a vesztébe rohan. Miért olyan nehéz Sakurával elhitetni, hogy léteznek rossz emberek, hogy van, akinek a szívében csírájában hal ki minden jó, ha egyáltalán volt benne valaha?

Lehet, hogy fizikailag nem fogja bántani, legalábbis szívből ajánlotta annak a mocsoknak, hogy ne merjen hozzáérni, de a vége az egésznek biztos csalódás. Hinata halk, elsuttogott szavaira gondolt, amiben elmagyarázta az egészet, hogy Sakura alkut kötött az Akatsuki vezetőjével, hogy meggyógyítja Itachit. Beleegyezett, hogy mentse az életét, persze, rendben van.

Ez még nem is lenne baj, sőt, örül neki, hogy Sakura nem makacsolta meg magát, bár sosem volt elvakult, de néha megtette, mint például Sasuke esetében is. Annyira ragaszkodik ahhoz a ficsúrhoz, és nem lát a nagy szerelemtől, nem látja hogy egy vadállatot babusgat, hogy a lábánál ücsörgő szörnyeteg nem egy édes kiscica, hanem egy tigris, aki leharapni készül a simogatásra emelt kezét? Miért nem űzi már odébb, mikor a vékony kis ujjain próbálgatja a borotvaéles fogait?

Nem értette, talán soha nem is fogja. Ez olyan Sakura-féle ostobaság. Édes és veszedelmes, aranyos, de halált ígér. És most... még egy butaság, még egy tigris a lábainál, még egy, aki majd ugyanúgy beletép a húsába, szétszaggatja, az állkapcsa szorításában roppannak majd meg a gyenge csontjai, mintha csak játék lenne, ami arra van, hogy ezt a kettőt szórakoztassa. Ide-oda dobálják, mint egy koncot, véresen, hogy az egyik itt haraphasson belé, a másik ott... És ő majd sírhat a romjai felett, amit meghagynak neki.

Sakura újra és újra csalódni fog, és talán egyszer majd megtanulja, hogy ne bízzon meg mindenkiben. De ő nem ezt a Sakurát akarta látni, nem azt, amit vérben fekve otthagynak majd, mert összetörték, többé nem szórakoztató már, hogy nem sikolt fel minden egyes alkalommal, mikor a foguk a bőrébe tép, a húsába váj, csak fekszik némán, és várja már a következőt, mikor jön, mikor kap újabb vérző sebet. Az egyik talán éppen halálos lesz, és örökre megöli azt a Sakurát, akit szeret.

Miért ilyen tehetetlen? Mit csinálhatna? Sakura megbízik abban a gyilkosban, meg az idegbeteg öccsében, mindkettő ugyanolyan, egyik se jobb a másiknál, mégis hiába erőlködne, nem azt a kettőt ásná el Sakura szemében, hanem saját magát. Nem törölheti el a bizalmát, mert nem férhet hozzá úgy, hogy azzal ne kettejüknek kedvezne. De ez nem számítana, ha megmenthetné ettől, persze hogy nem. Örömmel vágná a szemetesbe minden elképzelését, megelégedne vele, ha mindennap láthatná a mosolyát.