Az Uchihák játéka

83. - Egy kis idő

  Sakura némán, jóformán lefagyva figyelte, ahogy Itachi ujjai közül kicsúsznak a fekete tincsek, és Sasuke elterül a földön, port verve fel.

Itachi lenézett az eszméletlen öccsére, és egy pillanatig homlokráncolva fürkészte az arcát. Kell majd neki egy kis idő, hogy összeszedje magát, és nekik, neki és Sakurának pont erre az időre van szüksége. Időre, elmenni innét, elrejtőzni, amíg észhez tér. Amíg rájön, hogy mi történt itt, és mit kéne tennie. Talán sikerülni fog, talán a megfelelő útra vezették most ezzel.

Felpillantott Suigetsura, aki meredten bámult maga elé, az arca meg sem rezzent. Nem úgy tűnt, mint aki azt gondolná, nem ez járna Sasukénak. Volt valami a férfi arckifejezésében és testtartásában, ami Itachit egy kicsit Kisaméra emlékeztette - de lehet, hogy csak a kard volt az, ami ismerőssé tette. Nem felejtette el, hogy a Hebi az ő kezére játszik. Az övékre.

Sakurára sandított a szeme sarkából, gyors pillantásnak tervezte, de a tekintete a lány arcára tapadt. Sakura kába, zöld szemeiben nem szomorúság vagy fájdalom ült, hanem gyász - fekete, mindenféle racionalitást elsöprő gyász, amit már látott egyszer, valaki más arcán. Annak sem lett jó vége.

Egy éles, hosszú levegővétellel megmoccant, hogy Sakurához lépjen, és megpróbálja visszahozni a valóságba, de a lány a szeme sarkából látva a mozdulata elejét, felpillantott rá, a szeme józan volt és tiszta, erősebb, mint valaha, Itachi pedig megtorpant. Öntudatlan mosoly kúszott az ajkaira, Sakura pedig tükrözte azt, volt benne valami győzedelmes, felszabadult ragyogás, ami mintha a háttérbe szorította volna mindazt a fájdalmat, amit érzett, de a férfi látta azt is abban a mosolyban.

Mintha egyszerre két Sakura nézett volna rá, hirtelenjében hol a ragyogó mosolyát látta, hol a szemei mélyén ülő fájdalmat, és meg tudta érteni. Mint valami futószalag, ott zúgott a lányban valami, az impulzusokat szállítva a fejébe, de ezen a kettősségen érezhető volt, hogy képtelen egyszerre mindent befogadni. Sok volt neki, mint egy váratlan baleset egyetlen túlélőjének a trauma – mintha fogalma sem lett volna, először a megrázkódtatást próbálja feldolgozni, a bűntudatot, vagy hagyja eluralkodni magán azt az érzést, ami minden szégyenérzete ellenére felül akar kerekedni rajta. A boldogságot, a megkönnyebbülést, hogy él, túlélte. Hogy túl van rajta, a világ továbbrohan, és rohan vele ő is.

Alátámasztva, amire gondolt, Sakura arcáról elenyészett a mosoly, ahogy lesütötte a szemeit, egyenesen Sasukéra meredt, és egy szaggatott sóhajjal végül lehunyta a szemét, mintha nem akarná látni, hová vezetett a döntése, hová jutottak ők hárman, miatta. A lány belemeredt csukott szemhéjának sötétjébe, a szívének gyors dobbanásait figyelte, hogy le tudjon nyugodni, higgadtan képes legyen folytatni, tovább menni. Mi ez, kezdet vagy vég? Mindkettő? Kellett egy perc, hogy összeszedje magát.

Itt a vége mindennek, ami eddig volt, és kezdődik valami más. Vége, vége annak a gyerekkornak, annak a kevés emlékének is, amit a szívében őrzött idáig, rejtegetett, ringatott, megőrizni próbálván, most ott van Sasukénál, és tudta, Itachi nem engedheti, hogy többé emögé rejtőzzön. Mindennek tétje és következménye van. Eddig is volt, de a tudat most úgy szakadt rá, mintha a fejére ejtettek volna valami súlyosat. Ennek a súlynak ellenére is volt benne valami, valami felszabadult, boldog érzés, arra gondolt, milyen jólesne a mellére ölelni az egész világot, mélyen beszívni azt a virágillatú, selymes esti levegőt, és egyszerűen csak hagyni, hogy a gondolatai, a lelke, együtt szálljon az égen kergetőző madarakkal.

Ő döntött, és jól döntött, de ettől még nem fájt kevésbé. Elveszítette. Elveszítette Sasukét, és vele azt is, aki egykor volt. Bánta, de tudta, hogy csak előre kell lépnie, tennie egyetlen, apró, kicsiny lépést, odalépni Itachi mellé, és önmaga elé állni, azt mondani, megjöttem, ideértem végre, elengedtem a másikat. És beleolvadni saját magába, abba a Sakurába, aki akart lenni, akinek ezentúl lennie kellett, kézen fogni Itachit, és menni, nem nézni vissza. Soha többé.