Az Uchihák játéka

101. - Megtalálni önmagad

Sakura, ahogy belépett a konyhába elengedte a kezét, és kihúzott egy fiókot, hogy előkészítsen mindent, Itachi pedig megállt mögötte, és némán figyelte, mit csinál. A lány megérezhette a tekintetét, mert ahogy lehajolt, hogy edényeket vegyen elő felpillantott rá.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte egy mosollyal, mire Itachi észbekapott.

- Á, igen. Hozom – mondta, míg megfordult és kisietett a konyhából, Sakura pedig a pultra csúsztatta a kezében tartott tálat. – Hoztam neked valamit. – A férfi hangja tompán szűrődött be a nappaliból.

A lány az ajtó felé fordulva homlokráncolva figyelte, ahogy Itachi visszatér a két alaposan megpakolt szatyorral.

- Hoztál... valamit nekem? – kérdezte lassan, nagyokat pislantva, és a férfi egykedvűen rábámult.

- Igen. Miért? – kérdezte, míg a konyhaasztalra pakolt, és a jobb karja könyékig eltűnt az egyik szatyorban. – Nem vehetek neked ajándékot? – kérdezte nyugodtan.

A szeme sarkából felpillantott Sakura furcsa mosolyára. A lány elgondolkozva megrázta a fejét.

- Nem arról van szó, csak... csak egy kicsit... szokatlan – mondta végül lágyan, mikor megtalálta a megfelelő szót, és visszafordult a pulthoz.

Halványan elmosolyodott, ahogy lebámult a nemrég elővett késekre, míg arra gondolt, hogy már belegondolni is különös, de nem tudta, miért érez így. Talán azért, mert mikor utoljára ajándékot kapott valakitől, utólag kiderült, hogy eljegyezték. Sakura egy halk, szarkasztikus nevetéssel elvette a csöpögtetőről a vágódeszkát, és meg akart fordulni, hogy elkérje Itachitól a lazacot, de a mozdulata megakadt félúton, mert a férfi már mellette állt.

A lány egy pillanatra a fekete szemekbe bámult, aztán lenézett Itachi kezére, amit felé nyújtott. A nyitott tenyerén egy vastag, vörös szalag feküdt, végigfutott a hüvelyk- és mutatóujja között, a vége a  csuklóján pihent meg.

- Egy szalag? – kérdezte kicsit értetlenül, és újra a férfi szemébe nézett, aki kíváncsian fürkészte az arcát.

- Igen. Ilyet hordtál, amikor még kislány voltál, nem? – kérdezte végül Itachi egy kissé bizonytalanul ráncolva a homlokát. – Biztos voltam benne, hogy... De talán tévedtem – mondta a tenyerébe meredve, és meglepetten felpillantott, mikor Sakura a karjára simította az ujjait.

- Nem – mondta halkan, és Itachi a széles, boldog mosolyt fürkészte az arcán. – Pont ilyen volt. Inótól kaptam, aztán később elvesztettem egy küldetésen. – A ragyogó zöld szemekben hála ült, és melegség, ahogy a pillantását keresték. A férfi visszamosolygott rá, míg kibontotta a haját, Sakura pedig halkan felnevetett. – Nincs véletlenül egy aprócska hajfétised, Itachi? – kérdezte végül, és a férfi elvigyorodott, az ujjai a hajában matattak, ahogy összefogta és egy laza copfba kötötte a tincseket a tarkóján.

- Talán egy egészen aprócska – mormolta derűsen, és a tekintete a hajáról az arcára vándorolt, a szemét vizslatta. Sakura érezte, hogy kipirul, és egy mosollyal lehunyta a szemét. A szempillái halvány, félköríves árnyékot vetettek az arcára. Gyönyörű volt, és Itachi képtelen volt levenni róla a szemét. – Kinek ne lenne, ha rád néz? – kérdezte végül halkan, míg a hüvelykujja finoman végigsimított a szája mellett.

Sakura felpillantott rá, a szeme zöldje felvillant a sűrű szempillák között.

- Köszönöm – mondta lágyan, a vádlijában megfeszültek az izmok, ahogy lábujjhegyre állt, hogy felérje a száját, de Itachi nem mozdult, csak figyelte egy hosszú, néma percig, aztán előrehajolt, és egy finom mosollyal homlokon csókolta.