Az Uchihák játéka

13. - Ha egy Uchiha szeret

Nagi városa, a Víz országától nem messze terült el.

Szigetek vették körül, főleg Kirigakure felől. Maga a város is egy szigeten volt található.

Csöndes hely volt és végtelenül békés. Ide nem értek el a háborúk, a viszálykodások, a véres klánharcok.

A Modoroki Szentély a város szélén állt a maga hófehér kövekből rakott delejes tökéletességében.

Ritka volt, hogy egy szentély nem a hagyományos piros színben tündökölt, vagy nem fából épült, de ez a hely egészen kivételesnek számított. A legrégibb shinto templom, ami a shinobi földön létezett, a Modoroki Szentély volt, amit a világ kezdetén Amaterasunak, a magasztos napistennőnek építettek, hogy lelkének, félig földi megtestesülésének otthont adhassanak.

Egy öregasszony lépett be a torin, és a szentélyt körülvevő cseresznyefákban gyönyörködött, miközben az épület felé tartott. Közeledett a virágzás ideje, és ő mindig nagy izgalommal várta.

„Natsumi mindig is szerette ezt az ünnepet."

Halkan felsóhajtott. Mióta Natsumi meghalt, minden évben eljött a szentélybe, hogy imádkozhasson a lány lelkéért. Natsumit negyvenhárom éve ölték meg egy éjjel, mikor a telihold fényénél különleges gyógynövényeket gyűjtött. Ő éppen Natsumi fiára, Takeshire vigyázott. Mikor barátnője hosszú órák múltán sem tért vissza, ágyba parancsolta a fiút, és kiment a mezőre Natsumi után. Mikor rátalált, alig élt. Félrebeszélt, madarakról motyogott és egy legyezőről, majd egy percre még visszanyerte ép eszét és megkérte, hogy vigyázzon nagyon Takeshire, mert vadásznak a fiúra.

- Sayu nagyi!

Az idős hölgy hátrafordult. Egy fiatal férfi futott felé. Mikor kissé közelebb ért, felismerte. Az unokája volt, Kizashi. A férfi kék szemei vidáman ragyogtak rá.

- Kizashi? Hát eljöttél? - kérdezte mosolyogva Sayu, mikor a másik odaért elé.

- Persze, hogy eljöttem, nagyi. Tudod... Yukiyo pont három éve... - Kizashi elnémult, majd halványan elmosolyodott és beletúrt rövid, lila hajtincseibe. - Hogy vagy, nagyi?

- Jól, fiam, remekül. Öreg vagyok, de sose félts. Hogy megy a sorod, Kizashi? Pár hónapja semmi hírt nem hallottam felőled.

- Sayu-baa-chan, én... visszajöttem. Véglegesen. Nem úgy mentek a dolgok, ahogyan számítottam rá.

- Talán Hitomival volt baj?

- Meggondolta magát. Mikor elmondtam neki mindent, elhagyott. Azt mondta, nem akar így élni. Hogy nem akar a feleségem lenni, így nem.

- Kizashi, gondold át. Mégis ki vállalkozna rá, hogy ekkora veszélynek teszi ki magát és a leendő gyermekeit?

- Tudom. Ezért nem is haragszom rá. Mert igaza van. És neked is igazad volt, nagyi. Hányszor mondtad el, hogy klánom vére átok, és én hányszor nevettelek ki érte, pedig csak az igazságot mondtad nekem.

- Mindig is makacs voltál. De sebaj. Legalább lesz, aki vénségemre velem marad.

- Örülnék neki, ha segíthetnék neked, Sayu-baa-chan.

- Gyere, fiam. A halottak már nem imádkozhatnak lelkük üdvéért, hát tegyük meg mi. Natsumi barátnőm és a húgod, Yukiyo hálásak lesznek érte. - Sayu belekarolt unokájába.

- Rendben, nagyi. Menjünk.

***

Naruto a tó fölé hajolva vizet mert a tenyerébe, és megmosta vele izzadtságtól ragacsos arcát. Shikamaru rendesen meghajtotta őket a délelőtt folyamán.

Az égen egy csapat madár vijjogva szállt el felette. Naruto tekintete komoran követte röptüket, egészen, míg el nem tűntek a szeme elől. Lépések hangja hallatszott a háta mögül.

Hátrafordult és Shikamarut figyelte, ahogy mellé sétál és megmossa az arcát, mint ő az imént.

A szőke vetett egy pillantást a hátuk mögött beszélgető Tentenre és Hinatára. A lányok nyugodtak voltak, habár a fekete aggódott Sakuráért, de remélte, hogy minden rendben lesz. Tenten már inkább Neji miatt volt feszült. Tudták, hogy szoros kapcsolat köti a Hyuugához a rózsaszínt, és azt is, hogy a fiú mindaddig ilyen marad, amíg meg nem találják.

Leült a fűbe, felhúzta a lábát és átkarolta a térdét.

- Shikamaru?

- Igen, Naruto? - A szólított felé fordult, arcáról csöpögött a víz.

- Mondj valamit nekem róla, kérlek. - A szőke figyelte, ahogy Shikamaru pólójával megtörli az arcát, és letelepszik mellé a földre.

- Úgy érted, Sakuráról?

- Ühüm.

Shikamaru egy pillanatig Narutót figyelte.

„Szüksége van rá, hogy felidézzek egy emléket a számára. A sajátjai igencsak megkophattak Sakuráról az alatt a fél év alatt... Csak pár hetet töltött itthon a két útja között, akkor pedig Gaarával voltak elfoglalva mindketten. Aztán a tanács kiadta a parancsot Jiraiyának, hogy vigye el a veszélyforrást Konohából. A sannin meg úgy csinált, mintha csak nem akarna maradni. Naruto kicsit morcos volt, de az „edzésért mindent..." Hogy hiányozhatott neki Sakura. Sasukét elveszítette, és róla sem tudott lemondani. Mi lenne, ha őt sem tudnánk hazavinni? Azt hiszem, Naruto soha többé nem lenne az az ember, aki volt. Szüksége van egy emlékre..."

Shikamaru a tó hullámzó felszínére meredt, amiben a magasan járó nap mosolygott.

- Egyszer legyőzött shogiban.

- Micsoda? - Naruto szemei meglepetten kikerekedtek.

- Az egyik szabad délutánját azzal töltötte, hogy megtanulja. Az apja szenvedélyes játékos, azt mondta, szeretne vele játszani otthon, mert nem talált hozzá másik partnert. Úgyhogy elvállaltam, hogy megtanítom neki. Először szörnyen ügyetlen volt. - Shikamaru színtelen hangon felnevetett, ahogy emlékeiben járva, maga elé meredve beszélt. - Egyszerűen katasztrófa volt, amit művelt. Aztán apránként felfogta a lényeget. A végén már egészen ügyesen játszott. Azt mondta, másnap délután beugrik egy próbajátékra. Afféle vizsgát akart. Küldetést kaptam a csapatommal, de ahogy visszaértem megkeresett és lejátszottuk. Nyert. Nevetett és azt mondta, két napig a szobájában játszott saját magával, meg a kórházban éjjel a nővérekkel, mikor ügyeletes volt. Mikor megkérdeztem, miért gyakorolt rá ennyit, csak megrántotta a vállát és azt mondta, nem akart csalódást okozni se nekem, se az apjának. Meglepett vele. Van annyi esze a lánynak, mint nekem. - A férfi elmosolyodott, és a meglepett Narutóra nézett. - De ne mondd el senkinek. Ha ezt valaki megtudja, oda a jó hírem.

Naruto lassan magához tért a csodálkozásból, és halkan nevetgélve megvakarta a tarkóját.

- Hadd találjam ki! Kínos lenne.

- Na, meg kellemetlen is.

Shikamaru mosolyogva hátradőlt a fűben, és feje alá tette kezeit.

- Hamarosan indulunk tovább. Ha minden zökkenőmentesen alakul, holnap estére elérjük a Vízesés határát. Aznap éjjel már nem akarok ebben az országban aludni. Neji miatt sietnünk kell. Biztos, hogy meghajtja a csapatát. Nagyon aggódik Sakuráért.

- Tudom. - Naruto halkan felsóhajtott, majd kíváncsisága felülkerekedett rajta. - Mért ragaszkodik ennyire hozzá?

- Egyszer egy küldetésről félig holtan hozták vissza a Hyuugát. Sakura pont a kórházban volt, mikor bevitték. A nővérek nem tudtak semmit tenni Neji érdekében. Tenten, Lee és Gai úgy ültek fölötte, mintha máris eltemették volna. Aztán berontott a kórterembe Sakura. Akkor jutott a fülébe az egész, egy folyosón pont erről beszélgettek. Mindenkit kiparancsolt a folyosóra, és körülbelül fél óra múlva Neji a saját lábán hagyta el a kórtermet Sakura oldalán, a műtőbe menet. Senki nem tudja, mit művelt vele odabent, de az biztos, hogy megmentette vele az életét. Utána még bent maradt három hétig a kórházban, és csak Sakurát engedte a közelébe, úgyhogy privát nővérkét kapott. Sakura figyelt rá éjjel-nappal, a második héten már saját ágyat kért Neji betegszobájába, hogy mindig ott lehessen mellette. Nem tudom, mi történt pontosan, de az biztos, hogy alaposan összebarátkoztak.

A szőke fejébe befurakodott egy önző kis gondolat, és nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá.

- Szerinted lehet, hogy több is van köztük?

- Megeshet. Neji randira hívta Sakurát, nem is olyan régen. Talán egy hete.

- Elment vele?
- El, de inkább csak amolyan baráti randinak nevezném - felelte Shikamaru Naruto elszontyolodott képét figyelve.

- Értem. - A szőke kissé vidámabban felelt, de még mindig el volt mélyedve a gondolataiban.

- Gyere, indulnunk kell. Legközelebb már csak Takigakuréban állunk meg enni valamit, utána pedig éjjel pihenni.