Az Uchihák játéka

89. - Határok

Sakura elmerengve figyelte az előtte pörgő képeket. Tudta, hogy Itachi nem akar elmerülni a részletekben, és talán nem csak azért, mert túl sokáig tartott volna. Egyszerűen csak nem akart látni minden pillanatot. Talán félelemből, akárcsak ő. Figyelte, ahogy a fia - a fiuk - lassanként felnő, ahogy Itachi hajába ősz szála vegyülnek, és ahogy ő maga is öregszik, egy idő után állandóan szemüveget hord.

Szép volt, túl szép ahhoz, hogy valaha is így legyen. Fájt. Ugyanakkor azt is látta, hogy ez nem az a tökéletes világ, amiről Madarának beszélt az az idegen nő, aki nem ő volt. Kicsit csalódott volt. Remélte, hogy akárki is az a nő, aki az arcát viseli, képes lesz megteremteni mindazt, amiben hitt. Mindazt, amiben Itachi is hitt. A béke, ha meg is valósult, a képekből kiderült, hogy törékeny volt, hamar elillant. Aztán harcoltak. Itachi háborúba vonult, ugyanúgy, ahogyan a legtöbb shinobi. És túlélte, nem úgy, mint a legtöbb shinobi. Visszatért hozzá, mert megígérte, hogy vissza fog jönni.

Sakurában szavak csengtek fel, amik mintha egy másik életben hangzottak volna el. "Mondtam, hogy visszajövök." És vissza is jött, hiszen megígérte. Érezte, hogy elszorul a torka. Nézte, ahogy Itachi haldoklik, és ő az ágya mellett ül, fogja a kezét, figyeli, ahogy elhagyja azt a tökéletlen, harcokkal teli világot, amiben élt. Nem tudta, mit érez pontosan, káosz pihent odabent, holott az arca nyugodt volt, csendes szomorúsággal figyelte azt az életet, ami az övé lehetne. Mégsem lesz soha.

- Vigyél el innen - mondta halkan Itachinak. Mikor a férfi nem válaszolt, csak a tekintetét érezte magán, felé fordult. - Azt mondtam, vigyél el innen. Elég volt - mondta higgadtan, és a képek szétfoszlottak körülöttük, nem maradt más, csak feketeség.

- Szeretnél...

- Nem - vágott a szavába nyugodtan a lány, és elfordította a fejét. - Semmi értelme ezt tovább néznünk. Nem változtat semmin. Nem fogok emlékezni rá. Elég volt.

Mikor a sötétség eloszlott, Sakura Obito sharinganjaiba nézett, és nem tehetett róla, de a könnyek ellepték a szemét, teljesen elhomályosítva a látását. Csak a félhomályban szinte világító, vérvörös szemeket látta. Nem engedhette meg magának most az értelmetlen sajnálkozást. Visszanyelte a könnyeit, és megacélozta magát. Nem. Nem fog megint sírni. Elege volt a könnyekből, ahogy sok minden másból is, ami mostanában történt.

- Köszönöm, Tobi - mondta egy reszketeg mosollyal, aztán előrehajolt, hogy lágyan megcsókolja a férfi arcának sérült felét. Obito ujjai tétován végigsimítottak a haján, az érintése könnyű volt, súlytalan, mintha a tavaszi szél játszana a tincseivel, és a gondolat újra könnyeket csalt a szemébe.

Felállt, és megfordult, hogy a folyosóra lépve erőtlenül, zavartan a falnak támaszkodjon, mielőtt újra erőt vesz magán, és elindul a nappali felé. Nem akarta elemezni, amit látott, nem akart rágondolni, egyáltalán nem. Azt hitte, nem lesz ilyen nehéz. Milyen ostobának találta most magát, talán öt perccel azután, hogy belépett azon az ajtón. Mikor elindult a folyosón, hallotta, hogy Itachi követi őt. A léptei hangja biztos volt, határozott, mint mindig. Mintha őt nem ingatta volna meg, amit látott, pedig Sakura tudta, hogy ez is csak a férfi tökéletes álcájának része. Vajon tudja, hol kezdődik saját maga? Tudnia kell. Nem veszhetett el annyira ebben az őrült, meggondolatlan és ostoba szerepben, hogy elfelejtse saját magát. Az álmait, a vágyait, az érzéseit.

Belépett a nappaliba és Kisame felpillantott rá, már nyitotta a száját, valószínűleg, hogy egy viccet süssön el, de a lány arcát látva lassan be is csukta. Egy helytelenítő pillantást vetett Itachira, aki csak elfordította a tekintetét a társáról.