Az Uchihák játéka

75. - Ha a kettő eggyé válik

  A puha takaró körbeölelte, ahogy megfordult, és mikor egy halk morgás volt a válasz a mozdulatra, álmos, elégedetlen, elmosolyodott. Egy kéz csusszant a combjára, aztán rögtön el is tűnt onnan, de magával húzta a paplan csücskét is, és Sakura egy elfojtott ásítással nekinyomta a lábfejét Itachi forró bokájának. Az ő bőre is kimelegedett az alvástól, lehunyt szemmel arra gondolt, hogy nem akar kibújni az ágyból.

A férfi, mintha csak egyetértene vele átkarolta és magához húzta, az arcát a hajába temetve motyogott valamit.

- Hm?

- Aludj - ismételte meg Itachi, a hangja még rekedt volt az álomtól.

Sakura engedelmesen hozzábújt, és egy elégedett hümmögés volt a jutalma, mikor az orrnyerge Itachi vállához ért. A férfi két izmos combja közrefogta az övét, nehéz volt, de annyira nem, hogy kellemetlen legyen. Tudta, hogy el fog zsibbadni így a lába, mert Itachi szinte teljesen elszorítja a vérkeringését, de most egyáltalán nem bánta. Majd később foglalkozik vele, amikor már megtörtént. Nem tűnt úgy, hogy a férfi túlságosan bánná, hogy ilyen közel van hozzá, de azért még próbált nem teljesen rátapadni, nehogy az legyen a vége, hogy megharagszik, mint a születésnapján...

De úgy látszott, Itachinak most az nem tetszik, hogy elhúzódik tőle, még így sem, hogy nem volt túl feltűnő a mozdulata, amivel arrébb helyezkedett, és a derekánál fogva visszahúzta magához, daccos, "csakazértis" mozdulattal. Sakura érezte, hogy az arcába áramlik a vér, mikor a mellkasa az övéhez ért. A karja libabőrös lett, mikor Itachi keze végigsimított rajta; nem ez volt a célja, hanem hogy a felkarjára fektesse a tenyerét, de a keze megtorpant a könyökénél, amikor ő megborzongott, és a férfi egy hajszálnyit felemelte a fejét.

- Menjek át a másik ágyba? - kérdezte halkan, és Sakura zavartan megköszörülte a torkát.

- Nem – mondta gyorsan. - Jó így - helyesbített aztán, mikor Itachi elmosolyodott a hirtelen, szinte kapkodó válaszon, a hangjából kicsendülő rosszul leplezni próbált kétségbeesésen. - Csak egy kicsit... - A lány végül nem fejezte be, csak hátrébb húzódott egy-két centit, a testük, a mellkasuk eltávolodott, és Itachi ezúttal engedte, a karja lazán fogta a derekát, a tenyere a gerince tövénél pihent, épphogy a fenekének domborulata felett egy hüvelykkel.

Így aztán már a helyzet sem volt olyan zavaró, és Sakura pulzusa lelassult, lassanként megnyugodott, a férfi pedig azzal a halovány, mindentudó mosollyal az ajkain szép lassan ismét elaludt.

******

Gaara a feldíszített terem hátuljába húzódva, hogy minél hamarabb távozhasson a ceremónia véget értékor, a botjára támaszkodva figyelte, ahogy Kankuro egyszerű ruhájában végigsétál a tömeg nyitotta úton egészen a terem elejéig, ahol a tanács emberi álltak, a belső tanács két tagja helyett egy, és a külső tanács emberei a háta mögött.

Minden ugyanolyan volt, mikor ő tette meg ezt az utat kis híján három évvel ezelőtt. Ugyanazok a falikárpitok lógtak a kőburkolatú falakon, ugyanaz a szőnyeg volt leterítve a terem közepére, amin Kankuro végighaladt, mint amin ő annak idején.

Sunagakure szinte teljes lakossága ugyanúgy ott ált a helyén, némán, türelmesen várva, hogy szemtanúi legyenek az élő történelemnek a nagycsarnokban, ami volt, hogy évtizedekig üresen állt, és egyetlen lakója a por volt, ami kétujjnyi vastagon telepedett meg a kőpadlón és a magasan felnyúló oszlopfőkön, amik rendíthetetlenül, biztosan támasztották alá a félhomályba vesző plafont, ahol faragások, festett alakok és bolthajtások húzódtak meg szerényen.

Most nem láthatta egyiket sem, a reggel homályos fénnyel érkezett meg aznap, és úgy tűnt a mai egyike lesz azoknak a ritkaságszámba menő napoknak, amikor Sunagakuréban esik az eső, az ablakon halványan, szűrten beáramló fény pedig homályba burkolta az egész mennyezetet a fejük felett.