Az Uchihák játéka

122. - Mangekyou

Egymással szemben feküdtek a sötétben és suttogva beszélgettek, mint két gyerek, akikről a szüleik azt hiszik, már rég alszanak.

- Semmiképpen nem akarok rózsaszín cuccokat - suttogta éppen Sakura, míg az ujjai Itachi jobb karján jártak, ami a derekán pihent. - A piros, a fehér meg a sárga az jó, de a rózsaszín...

- Nem tudom, nekem nincs vele problémám - felelte halkan egy félmosollyal Itachi, a lány pedig felkuncogott a célzatos pillantásán. - A kislányokon általában minden rózsaszín.

- Rajtam majdnem az összes fotón zöld van - mondta Sakura mosolyogva. - A hajam miatt... Gondolom, anya azt akarta, hogy úgy nézzek ki mindig, mint egy csokor virág - forgatta a szemét. - Csoda, hogy nem utáltam meg azt a színt. Na mindegy. Mindenképpen a hálóba akarom a kiságyat, olyan mélyen tudok aludni... Azt hiszem, a szekrényem kimehet a nappaliba, és a helye pont elég lesz.

- Remélem nem te tervezed kicipelni.

- Nem - nevette el magát a lány. - Bár tökéletesen megoldanám egyedül is, de azt hiszem, fülön csípem Narutót meg Lee-t, hogy segítsenek. Lehet átfestem a falakat is - mondta végül elgondolkozva. - Már hónapok óta gondolkoztam, hogy lecserélem azt a ronda kék tapétát, de sosem volt időm megcsinálni. Most lesz.

- Lesz - ismételte egyetértőn Itachi és azon gondolkozott, nem emlékszik, milyen az a tapéta.

Hiába próbálta felidézni Sakura otthoni hálószobájat, csak az egyszemélyes, virágmintás takaróval leterített ágy, meg az éjjeliszekrényén álló képek jutottak eszébe. Valahol ablak is lehetett, talán az ágyon túl, mintha íróasztal állt volna alatta, de nem mert volna megesküdni rá. Az ablakra sem emlékezett, csak azért volt benne biztos, mert Sakura arcára jobbról esett a fény, ahogy az ágya végében pakolászott. Amikor Sasukéról beszélt. A szerelemről beszélt.

Most, hogy eszébe jutott, teljesen másképp látta azt a lakást is. Annyira véglegesen, végletesen egyszemélyes lakás volt, hogy csodálkozott rajta, hogy nem szúrt szemet neki előbb. Az ágy. Annyira keskeny volt az ágy, hogy biztos volt benne, ha a lány benne fekszik, talán még egy macska se férne el mellette. Most el kellett gondolkoznia rajta, hogy vajon szándékosan olyan kicsi az az ágy, olyan egyértelmű üzenet, ha valóban annak szánta. Talán tudatalatt, talán nem.

- Fogadjunk, egy polc van a fürdődben - mormolta Itachi félig magának, és a lány kíváncsian rábámult.

- Igen. Miért?

- Csak eszembe jutott - felelte egy halvány mosollyal a férfi, az ujjai a másik derekán mintha kerestek volna valamit. - És a többi? Kád meg... Ilyesmik? A kicsinek?

- A gyerekkádak a legtöbbször teljesen feleslegesek - legyintett Sakura. - Úgyis kézben fürdetek, amíg elég nagy lesz hozzá, hogy magát tartsa a vízben, addigra meg mindegy, hogy a kiskádban, vagy a nagyban fürdik-e. Láttam már olyan gyereket is, aki hamarabb kinőtte a kádat, minthogy felült volna magától. Két éve sincs, hogy felújítottam a fürdőszobát, jó lesz igy is.

- Azért csak legyen neki egy - mondta Itachi, a meleg tenyere a pólója alatt, a csupasz derekának az érintésétől felforrósodott bőrén simított végig, és a lány az arcát fürkészte, mielőtt elmosolyodott volna.

- Meggondolom - motyogta végül hunyorogva, és mikor Itachi felpillantott rá, a szájára hajolt és megcsókolta.

A férfi a derekánál húzta közelebb magához, Sakurának úgy kellett a lábát a csípőjére csempészni, hogy ne nyomódjon össze a térdük. Itachi keze persze rögtön lesiklott a combjára, lassan, árulkodóan forrón, és a lány egy csiklandós kuncogással a nyakának simította a homlokát, mikor az ajkai elengedték az övéit. A szája a vállára tapadt, amiről lecsúszott a pólója, röviden, még Sakura szájától nedvesen, azzal a gyengéd sóvárgással teli, amitől felgyorsult a szívverése.