Az Uchihák játéka

36. - Hamura és porra ébredtem

Itachi végül megállt a kapu előtt, mielőtt belépett volna, Sakura pedig kissé megkönnyebbült. Tétován bámult fel a férfi sötétségbe burkolózott arcára, amiből szinte semmit nem tudott kivenni, de érezte, hogy az ujjai megfeszülnek a csuklója körül, aztán Itachi hirtelen elengedte a kezét.

A lány reszketett, átölelte a mellkasát. Nem akart oda bemenni, nem akarta látni, mindazt, ami elveszett. Hiába ismerte annak az estének a körülményeit, érezte, hogy közel sem tud mindent róla, sőt, talán semmit sem. Szinte érezte, hogy Itachiból árad a hideg és a fájdalom, és őt is körbeöleli. Nem szerette ezt az érzést, újra megborzongott tőle.

A férfi, mint egy szobor állt hajdani otthonának kapujában, mintha nem tudná, van-e joga még oda belépni, azok után...

A sötétben még ijesztőbbnek tűnt az Uchiha birtok mint egyébként, bár ő mindig csak kívülről látta azóta, nem tette be a lábát a kapun belülre, neki valóban nem is lett volna joga hozzá. De most, hogy azt kellett látnia, hogy maga Itachi is úgy áll a kapu előtt, mint aki bebocsátásra vár...

Fájt. Alig ismerte, és amit tudott róla az sem volt túl bizalomgerjesztő, mégis, fájt neki így látnia azt a közömbös, hideg férfit, akinek ismerte. Talán azért, mert sejtette, hogy odabent ennél sokkal több lakozik, hogy az most didereg, fáradtan mered erre a helyre, csordultig teli egy olyasféle kínnal, amit ő nem érthet és nem is fog soha.

Sakura bátortalanul nyúlt oldalra, remegő kezét a férfi bénán lógó kajának langyos tenyerébe simította.

Itachi lepillantott rá, mikor megérezte az apró, saját hőmérsékletéhez képest tűzforró ujjakat a kezén. Talán csak a sötét miatt, de mintha kavargott volna valami a szemében valami megfoghatatlan, valami felfoghatatlan. A férfi arca gyorsan változott, de Sakura lelkébe így is már túl sok ivódott bele az előbbi néma csöndből, a szavak által elmondhatatlan érzésből, amit Itachi arcán, szemeiben látott.

A férfi lassan megmoccant, elindult, megrántotta a kezét, és Sakura követte, bár nem minden habozás nélkül, de egyszerűen tudta, hogy nem engedheti be oda egyedül. Nem, egyedül nem. Talán a keze számít valamit a kezében, talán a léptei hangja segít majd kizárni valami mást, talán a jelenléte elűz mindent, amit kell. Eddig Itachi volt, aki felszínen tartotta, aki nem engedte, hogy túlságosan alámerüljön a saját nyomorúságában. Most valahogyan ösztönösen megérezte, hogy ezúttal neki kell átvennie ezt a szerepet, és nem is bánta.

Valahol, valahol ott a kemény, közömbös, hideg és érinthetetlen férfi alatt, valahol a lelke legmélyén neki is kell lennie egy fájó pontnak, olyasminek, ami arra készteti, hogy fel akarja adni, hogy véget vessen ennek. Mindenkiben rejtőzik ilyesmi, miért pont őbenne ne lenne? Nem véletlenül viseli azt a kérlelhetetlen, kegyetlen maszkot. Valószínűleg többet szenvedett, mint ő.

Néma volt minden, ahogy végighaladtak a házak között húzódó gazzal benőtt úton, még a lépteik hangját is elnyelte a vastagra hízott fű és gyom. Sakura kíváncsian nézett körbe, bámulta a kopott, pergő vakolatú falakat, a betört ablakú házakat. Aztán hirtelen megmerevedett, megtorpant.

Te jó ég, az ott tényleg...?

Itachi nem állt meg, magával rántotta, mintha tudná, hogy mit látott. Sakura tágra nyílt szemmel bámult hátrafelé, a tekintete ott ragadt. Semmi kétség, az tényleg egy vérfolt volt ott a falon, egy szabálytalan alakú, sötét paca, amit bárki festéknek nézhetett volna, ha nem tudta volna, hol jár, vagy hogy mi történt itt már vagy egy évtizede...

Sakura megborzongott. Komolyan? Tíz év alatt senkinek nem jutott eszébe, hogy lesikálja a falról az odaszáradt vért? A hátán, a gerince mentén futkosott a hideg. Máskor, ha ilyen helyen jár, az ostoba kis fejével biztosan félt volna, hogy valamelyik sarkon elé ugrik a gyilkos, és kegyetlenül lemészárolja, de most...