Az Uchihák játéka

44. - Tisztázatlanul

  Itachi kelletlenül lebámult a tányérjára. Étvágy nélkül egyáltalán nem jó enni. Figyelte, ahogy Sakura tologatja a tányérján az ételt, látszólag ugyanolyan kedvetlenül, mint ő maga. A lány ivott egy kortyot, felnézett rá, és egy apró mosollyal, az állával felé bökve jelezte, hogy egyen, aztán mikor nem mozdult, helytelenítően megrázta a fejét.

- Tényleg kíváncsi vagy rám? - kérdezte hirtelen, olyan hitetlen hangsúllyal, hogy Itachi meglepve pislogott rá.

- Miért ne lennék? - kérdezte. - Egy darabig még együtt leszünk. Amíg meg nem gyógyítasz, elég sok időt fogunk egymással tölteni.

- Hát, igen - értett egyet a lány egy apró mosollyal. - Sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán találkozunk valaha. Ha ez fel is merült volna, két hete még azt mondom, harcoltunk volna egymással. Pedig, őszintén szólva, már akkor sem tettem volna szívesen. A sharingan nem jó ellenfél - mondta, és nézte, ahogy Itachi válla megrándul, mintha magában tökéletesen jól szórakozna rajta. - Ne nevess - szólt rá hirtelen, de mosolyogva. - Tényleg nem az. Elég nehéz úgy trükközni, hogy ne tudj mindent lemásolni.

- Nem olyan nehéz - vonta meg a vállát egy derűs pillantással a férfi. - Csak ismerni kell a gyengepontjait. Neked amúgy is meg lesz rá a lehetőséged. - Sakura szemei azonnal felcsillantak.

- Az biztos - mondta lelkesen. - Egy hét, és jobban fogom ismerni a sharingant, mint bármelyik orvos eddig. Kivéve talán Ninkent. Ninken zseni volt - motyogta hirtelen elszontyolodva.

- Úgy csinálsz, mintha te nem lennél az - vágott közbe Itachi, mire a lány felháborodva felnézett rá.

- Mert nem vagyok! Ha Tsunade-sama nem maga veszi kézbe a képzésemet, sehol nem lennék - méltatlankodott Sakura. - Lehet, jobb is lenne. Ha nem sikerül így felküszködnöm magam idáig, soha eszébe se jutottam volna Orochimarunak - tette hozzá halkan.

- Az erőnek és a tudásnak ára van, amit meg kell fizetni - vonta meg a vállát a férfi. - Van, hogy duplán.

- Van - bólogatott szórakozottan Sakura. - Mindegy. Túléltem, kész.

- Orochimaru viszont nem - hunyorgott rá derűsen Itachi, mire a lány elnevette magát.

- Igazad van. Felfordult, ahogy már megérdemelte volna, nagyon, nagyon régóta. Nem is tudom, csinált-e valaha bármi hasznosat is, amíg élt - fanyalgott Sakura.

- Attól függ, kinek a szempontjából nézzük a hasznosat. Ha az övéből, biztosan.

A lány elgondolkozva bámult rá, aztán letette az evőpálcikáit a tányérja szélére, és hátradőlt.

- Kabuto... - kezdte hirtelen, elhallgatott, Itachira pislogott, aztán lassan folytatta. - Kabuto azt mondta nekem, ő adott értelmet az életének, de... nem értem, hogy. Mármint, persze, nyilván "elveszett" volt, ahogy ő fogalmazott, de Orochimaru nem az az ember... - Sakura az ajkába harapott, és egy félmosollyal folytatta. - Kígyó, izé, akármi, aki célt tudna adni az embernek... orvosnak, megszállottnak, akárkinek. Szóval, ha ezt nézzük, akár még... hasznosnak is nevezhetjük, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan rossz célja volt. Végül is... mi értelme annak, hogy az ember... a kígyó, akármi is volt... szóval, hogy a halhatatlanságot kutatja, mikor nincsen értelme annak, hogy éljen? Ha még csak a tudás miatt kereste is a megoldást az örök életre, akkor is...

- Nem azért csinálta, hogy többet tudjon meg erről. Azért csinálta, hogy tovább élhessen. Szerintem, egyszerűen csak szerette beleütni az orrát mások dolgába - vágott közbe Itachi.

- A mit csinálni a mijével? - kérdezte egy halk, visszafogott vihogással Sakura, mire a férfi egy fáradt sóhajjal lehunyta a szemét, de azért a szája széle megrándult, hiába próbálta elrejteni, mire a lány hangosan felnevetett. - Ne, ne csináld ezt a fancsali képet, Uchiha! - mondta vidáman. - Nem mondom el senkinek, hogy tudsz mosolyogni - suttogta cinkosan. - Esküszöm.