96. - Konan háza

2K 62 29
                                    


Az éjszaka rohamosan fogyott, és ahogyan a fény lassan átvette az uralmat a sötét világ felett, Itachi kinyújtózott, megropogtatta elgémberedett tagjait. A feje szinte magától fordult a szentély bejárata felé, de nem látott már semmit, a gyertyafényt is elnyomták a nap első sugarai.

Egy hosszú pecig tétovázott, mielőtt felállt és bement volna utána. Egy hang a fejében azt üvöltötte, hogy semmi keresnivalója odabent, de rögtön el is hallgatott, mikor végre meglátta Sakurát. A lány az egyik félreeső sarok felé fordulva térdelt, furcsán, féloldalasan a falnak dőlt, és Itachi azonnal tudta, hogy alszik. A férfi tekintete feljebb kúszott a szentélyben lévő többi szobornál jóval kisebbre, és a halál arcába bámult.

A kami elégedett vonásai ugyanolyanok voltak, mint húsz évvel ezelőtt, csak a megvilágítás volt most más. Olyan régen nem látta már, szinte el is felejtette, hogyan képzelik el az emberek. Álló szobor volt, úgy festett, mintha egy nyíló lótuszvirágból lépne ki. Lótusz, mint a hetedik chakra, mintegy a békés, boldog tudatállapotra utalva. A reinkarnáció, és a tudat egységének szimbóluma. Alig tudta megállni, hogy fel ne horkantson. Ennél furcsább párosítás... Halál és békesség.

Itachi felsóhajtott, és nem tudta, mit tegyen. Felébressze, vagy sem? Talán kínosan érezné magát tőle, hogy rajtakapta, hogy elszundított, miközben érte imádkozott. Valahogy fájt, pedig azt hitte volna, ilyen helyzetben nem érezne mást, csak hálát. De fájdalmas volt, égetett, mint a parázs.

Nem mintha ugyanakkor ne tette volna olyan átkozottul puhává és érzelgőssé, amitől arra kellett gondolnia, hogy mennyire ostoba. A másiknak természetes lehetett és semmiség, legalábbis a személyiségéből kiindulva, de neki rengeteget jelentett, ahogyan az is, hogy végre tudta, biztosan tudta, hogy nem fogják elfelejteni. Sakura emlékezni fog rá, ha meghal. Ha. Emlékeztetnie kellett rá magát, hogy már korántsem biztos, már nem kőbevésett, megmásíthatatlan tény, hanem egy lehetőség. Egy másik lehetőség, egy új.

A pillantása nyugtalanul végigsiklott a szentély belső terén, míg arra gondolt, nem mintha Sasuke valaha is elfelejtené azt, amit tett, és azt, akivé vált. Csak az merőben más lesz majd, mint ahogyan Sakura emlékszik majd rá, ha... ha mégis eljönne az ideje. Érdekes, most, hogy már nem úgy gondolt a halálra, mint kikerülhetetlen tényre, szinte kétségbeesett tőle. Az évek során lassan eltűntek a biztos pontok, egymás után tűntek fel, és maradtak el a beteljesített célok, küldetések. Az egyetlen, ami mindig ott volt, az az út vége, a halál, amire fel volt készülve, amit szinte már várt, és most tessék.

Fel van készülve ő egyáltalán az életre? Az ezutáni életre? Lehet-e még folytatni ezután, a végleges lezárás után? Mire támaszkodjon ezentúl, mi legyen a biztos pont, ami ott lesz mindig, ha megtántorodik, ha kétségei támadnak?

Lehunyta a szemeit egy pillanatra, mielőtt újra Sakurára nézett volna, és egy mély, megadó sóhajjal elfogadta. Csak egy percre, csak egy röpke, gyorsan pergő, rohamosan múló percre. Mindent, ami volt, amit felkínált, az életet, a reményt, mindent. Aztán ahogyan jött, úgy el is engedte, mert el kellett engedje. Még most is, hiába próbálta, képtelen volt ténylegesen esélyt adni a gondolatnak, hogy még megváltozhatnak a dolgok, és megúszhatja ezt az egészet, úgy, hogy még jól is jön ki belőle. Képtelen volt teljes szívvel-lélekkel hinni.

Megérintette Sakura vállát, és mikor a lány ijedten felrezzent az álmából, ő is összerándult. A tágra nyílt zöld szemek egy pillanatra rémülten rábámultak, mielőtt Sakura egy reszketős sóhajjal, megnyugodva lehunyta volna a szemét.

- Megijesztettél – mondta halkan, de már mosolygott is, és a hideg kőpadlónak feszítve a tenyerét felállt.

- Mennünk kell. Már hajnalodik – felelte Itachi figyelmen kívül hagyva az előbbi kis közjátékot.

Az Uchihák játékaKde žijí příběhy. Začni objevovat