Az Uchihák játéka

38. - Öltések

Sakura egy darabig lehunyt szemmel pihent. Itachi karja a térdéhez préselődött, de nem bánta. Ha kinyújtaná a lábait, az a kéz a hasán lenne...

Kinyitotta a szemeit, és felpislantott a férfira. A légzése mély volt, és nyugodt, az arca kisimult. Lassan, óvatosan fordult a hasára, nehogy felverje, és a könyökére támaszkodva lebámult rá. Ha valaki látná őt aludni, aki eddig gyűlölte, aki elhitte, hogy csak puszta szórakozásból gyilkol, hogy egy szörnyeteg, most térden állva könyörögne a bocsánatáért.

Mikor ébren volt a gesztusain, a mozgásán, a pillantásán lehetett érezni, hogyha ölni kell, hát öl, de így, álmában... Szinte már ártatlan. Nem lehet gyilkos. Ugye igazából, csak egy buta vicc, hogy Itachi bűnöző, hogy üldözött, hogy ezekhez a nagy, meleg kezekhez valaha is vér tapadt? Hogy az a szív, ami odabent dobog mocsokkal van teli? Nem lehet, hogy lehetne? Hogy az a két fekete, mély szem egyszer vörösen izzott, hogy véres volt az arca, a keze, hogy holttestek hevertek a lábai előtt...

El tudta képzelni, szinte látta maga előtt, de mégsem tűnt valóságosnak. Az igazi Itachi Uchiha itt fekszik mellette. Hogy lehetne gonosz, hogy lehetne hidegvérű gyilkos, a klánjának árulója, mikor úgy tért ide vissza, mint akit üldöznek? Hogy csukott szemmel... Elszorult a torka, és az ajkába kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel, hogy hazugság, hazugság az egész! Átverte.

Tétován ért a férfi állkapcsához, mintha félne tőle, pedig nem így volt. Attól féljen, aki megvédi, aki így öleli át, aki magához vonja, mikor sír, hogy eltakarja a kíváncsi tekintetek elől, aki hagyja, hogy könnyekkel maszatolja össze a bőrét, hogy mellette feküdjön az ágyban, hogy az oldalához dőljön, mikor magányra vágyik, és mégsem zavarja el...? Aki minden kérésére igent mond, pont attól kellene félnie? Hogyan is tehetné... Nem képes rá.

Sakura félrebillentett fejjel, lassan, óvatosan végighúzta a mutatóujját Itachi határozott arcélén, és meglepetten vette tudomásul, hogy szúr. Persze, borostás. A lány halványan elmosolyodott. Milyen furcsa ilyenkor, mikor újra és újra rádöbben, hogy Itachi is csak emberből van, olyan esetlennek és butának érzi magát. Persze, hogy emberből van, hiszen érezte, hogyan lüktet a szíve a tenyere alatt...

Vajon mi rejtőzhet abban a szívben? Nem lehet gyilkos indulat, elképzelni sem tudta volna. Nem olyan hideg, mint Sasuke, az biztos. Olyan... Halkan felsóhajtott. Nem tud rá jó szót, meghatározhatatlan. Olyan megfoghatatlan. Igen, talán ez a legtalálóbb.

Ki ez a férfi egyáltalán? Ha más ránéz, mit lát benne? Persze, tudja, de ő nem bír, és soha nem is bírna úgy ránézni. Itachi olyan, mint egy menedék, egy rejtekhely. Eddig, mióta találkoztak, bármi nyomta a szívét, gyógyír volt rá. Persze, nem ölheti ki a szívéből a mumusát, nem tüntetheti el az árnyékokat, nem teheti semmissé azt, ami volt, pedig milyen jó lenne! De ezt természetesen nem várja el tőle. Tulajdonképpen, nem vár el tőle semmit.

Úgy érezte, hogy a férfi mellette önmaga, nem mikor a világgal szemben kényszerül küzdeni, játszani... Ahogy ő is. Mi rejlik benne, hol bújik meg ő maga, hol kezdődik az igazi Itachi, és a másik, a könyörtelen? Bárcsak belelátna a fejébe, a szívébe, hogy tudja, hogy érezze, amit ő tud, amit ő érez... Talán nem kellene ezt kívánnia, mégis kíváncsi. Hogy mi történt igazából. Mert, hogy nem az, amit neki mondtak, amit mindenki suttog, az biztos.

Az ujjbegye Itachi orrán simított végig, résnyire nyitott ajkakkal, a meglepettségtől kitágult pupillákkal figyelte. Most nyugodt, most alszik, nem tudja, hogy hozzáér, hogy ilyen kíváncsi rá, hogy milyen érzés a bőre a bőrén. Végighúzta a mutatóujját a szemöldökén, az arccsontján. Milyen furcsa, hogy még soha senkihez nem volt ilyen közel önszántából, és hogy pont Itachi az, akihez mégis közeledni próbál. Talán, mert most hozzá van kötve. Csak egy másodpercre nem figyelt, az ujjhegye máris a férfi száján simított végig. Száraz, és puha, olyan furcsa érezni a bőrén a száját, mintha...