Az Uchihák játéka

110. - Otthon

Itachi csak akkor vette észre, hogy Sakura haja nincs egészen leengedve, mikor leguggolt, hogy bekösse Sachi kioldódott cipőfűzőjét. A hullámos, rózsaszín tincsek nem hullottak az arcába, és így láthatta a mosolyát, ahogy a kislányra néz. Egy pillanatig arra gondolt, vajon hogy érzi magát igazából most, hogy tudja, hogy anya lesz. Talán azért... De nem. A férfi biztos volt benne, hogy mindig is tudott bánni a gyerekekkel. A kórházban valószínűleg volt dolga velük bőven.

A tekintete végigsiklott az alakján, ahogy lassan felállt és újra megfogta Sachi kezét. Hol a fenében lehet ezen a zöld csodán a cipzár? Itachi egy sóhajjal a fejét rázva utánuk indult, és egy hang a fejében teljesen reménytelennek kiáltotta ki. Egyet kellett értsen vele. Nem mintha a ruha tette volna. Gyönyörű volt benne, az igaz, de látta már sokkal szebbnek is. Például, amikor meztelenül reszketett alatta, amíg a...

Itachi a saját gondolataitól frusztráltan megdörzsölte a homlokát, mintha kitörölhetné a tenyerével a képeket a fejéből. Ideges volt. Túl ideges. Nehezen tudott koncentrálni. Ment volna, ha rá van szorulva, de nem volt. Nem kellett harcolnia, nem kellett küldetést teljesítenie. Randija volt. Szinte hallotta Shisuit hangosan kacagni. Nem igazán bánta. Hiányzott neki az a hang.

Shisui kedvelte volna Sakurát. Kicsit úgy bánt volna vele, mint Kisame; minden egyes alkalmat megragadott volna egy kis ártalmatlan flörtre, csak hogy bosszantsa. És persze alaposan kihasználta volna, hogy szívhatja a vérét a lány miatt. Ahogy azt is tudta, hogy mikor a klán azt mondta volna, hogy nem, Shisui mellette állt volna, méghozzá teljes vállszélességgel, mint ahogyan mindig is tette. De Shisui halott volt, ahogy a klán is, és minden, ami maradt az előbbi képből az csupán Sakura volt.

Sakura. Az igazi, élő, lélegző, kacagó Sakura. Figyelte, ahogy Asatóval beszélget, kicsit oldalra fordulva, a válla fölött átnézve rá. Az út nem volt elég széles hozzá, hogy mindannyian elférjenek egymás mellett, és a lány Hikaru és Sachi kezét fogta.

A mosolyára bámult, arra az őszinte, ragyogó mosolyra. Boldognak tűnt. Amikor azt mondta fél, miután edzettek, mikor a tüdejét gyógyította, vajon arra gondolt, hogy gyereket vár? Arra értette, hogy fél? Nem tudta. Nem tudott kiigazodni rajta, ahogy jelenleg saját magán sem. Meglepte, amikor rájött, hogy a gondolat, hogy várandós nem igazán változtatott meg semmit benne. Ugyanúgy kívánta. Nem csak a testét, hanem a közelségét, a társaságát is.

Talán még nem is fogta fel egészen, talán csak... De tudta, hogy nem így van. Egyszerűen csak... nem érdekelte. Mármint az a rész, ami kettejüket érintette. A többi jobban foglalkoztatta. Mit fog tenni most? Mit fog tenni, ha visszamegy, ha hazamegy? Értesíti Sasukét? Mit fog tenni az öccse? Hiszen szereti Sakurát, és nagyon régóta tisztában volt vele, hogy Sasuke családot akar. Talán ez megszelídítené annyira, hogy hazamenjen. Hogy megnyugodhasson végre egy kicsit. Remélte, hogy így lesz. Minden ellenére, még mindig Sasuke boldogsága volt az első, és tudta, hogy mindig is az lesz az első.

Itachi már csak arra eszmélt fel, hogy már régen beértek a faluba, és Sakura hagyja, hogy Hikaru behúzza egy nyitott kapun egy barna ház udvarába. A bejárati ajtót egy húszas évei közepén járó nő nyitotta ki, hatalmas pocakkal és ugyanolyan árnyalatú barna hajjal, mint amilyen a gyerekeinek is volt. Itachi kicsit meglepődött rajta, hogy ennyire fiatal - legalább egy öt évvel idősebb nőre számított.

- Szervusztok. Kaori, segítenél apádnak kiteregetni? Hátul van. - Kaori bólintott, és Ikumi csatlakozott hozzá, míg a nő kicsit nehezen ugyan, de átkarolta Hikaru fejét, amit a hasára fektetett. - Sakura, igaz? - kérdezte egy barátságos mosollyal felpillantva a fiáról Sakurára, aki visszamosolygott és bólintott. - A nevem  Takara. - Kinyújtotta a kezét, és a lány kezet rázott vele. - Hikaru ódákat zengett rólad ma délelőtt. - Sakura egy halvány mosollyal Hikarura pillantott, aki elpirult és beszaladt a házba, Takara pedig kuncogva utánabámult. - Jól viselkedtek, ugye?