Az Uchihák játéka

97. - Szerelem

Konan háza teljesen más volt, mint az Akatsuki  rejtekhelye. Az rejtek volt, ez menedék és... és otthon.

A széles verandán ültek, a kertben álló kis sufniból kicipelt kerti asztal mellett, és vacsoráztak. A madarak jó éjszakát csicseregtek egymásnak, és Sakura macskákat látott fogócskázni a gazban.  Ezenkívül csönd volt, igazi mély csönd, és a lány némán elmerülve benne bámult a semmibe. Percek teltek el, de lehettek volna akár órák is, nem vette volna észre.

- Nem eszel – mondta halkan Itachi, aki már eltüntette a vacsoráját.

Sakura lassan felé fordult, a tekintete elárulta, hogy még messze jár, és csak intett, hogy nem éhes, míg a pillantása röviden a másik üres tányérjára villant. Az ujjai tétován a végigsimítottak a kulcscsontján, mintha keresne valamit, Itachi pedig egy pillanatra látta a pillantásán, hogy eszébe jut a nyaklánca miért nincs a helyén.  A férfi figyelte, ahogy feláll, és elindul arra ahol legutóbb látták eltűnni a macskákat, és ő maga is eltűnik egy szilva – és barackfákból álló liget mögött. Nem ment utána, és nem is volt különösebben nyugtalan. Tudta, hogy nem megy messzire.

Elpakolt, Sakura vacsoráját eltette, hátha még megéhezik később, és a tornác egyik oszlopának támaszkodva figyelte, ahogy lassanként elsötétül az ég. Próbált úgy tenni, mintha nem Sakurát várná türelmetlenül, míg azon gondolkozott, amit Tobi mutatott nekik, mielőtt eljöttek a rejtekhelyről. Eszébe jutott az a név, Boruto, és az a pillanat, amikor Sakura az éjjeliszekrényen heverő gyűrűt, Sasori gyűrűjét az ujjára húzta. Madara, Danzou...

Ezek szerint Madara még mindig életben van. Meglepte a gondolat, holott nem volt olyan abszurd, hogy ne lehetett volna igaz. Madara mindig is őrült módjára kapaszkodott az életbe, akárcsak Orochimaru, bár neki nem a halhatatlanság volt a mániája. Mikor utoljára látta, egy erdőben álltak egymással szemben, mindketten véresek és koszosak voltak, és Madara azt mondta neki, induljon el Esőrejtekbe, és ott megnyugvást lel majd. Nem tudta még, hogy az Akatsukira gondol, de Pein jóformán eléjött Esőrejtek kapujáig, mint egy vendég elé.

Számított rá, hogy jön, és Itachi nem is lepődött meg rajta túlságosan. Madarának gyermekkora óta hatalma volt, és nem csak a befolyásra gondolt hatalom alatt. Az emberek fölött volt hatalma, a viselkedése, a tartása, a szavai és a hangja... Hiába ismerte elég jól, ő maga is könnyedén képes volt a hatása alá kerülni. Emlékezett az első találkozásukra, mikor erőlködnie kellett, hogy ő kerekedhessen felül, hogy ne segítségért könyörgő senkiként lépjen elé, hanem méltó társként, akit nem nézhetnek le, mert nincsen miért. Mégsem sikerült.

Madara mosolygott rajta, az elétoppanó kisfiún, aki olyan komolyan győzködi. Nem mintha szüksége lett volna győzködésre, de kivárt, mert hallani akarta az érveket, kíváncsi volt rá... És addig húzta, amíg csak lehetett, míg magában kacagott a a félelmén és  félszegségén. Még mindig a szájában érezte a félelme ízét, mikor először lépett elé, és azok az erős, veszélyes sharinganok a szemébe néztek. Kegyetlen, gyomorszorító érzés volt. Soha nem látott még ilyen erős sharingant, és akkor arra gondolt, ő is ilyen akar lenni, ilyen, mint Madara. Olyan férfi, akinek utánafordulnak és akármerre megy figyelmet kelt már csak a kiállásával is. Persze, azóta minden más lett, és tudta már, hogy soha nem akart olyan lenni, mint ő, csak pár napra volt képes megzavarni a fejét, mégis, az a pár nap hogy sértette az önérzetét...

Fiatal volt. Itachi pillantása végigsöpört a sötétségbe borult kert ismeretlen árnyain, és az ajtót nyitva hagyva maga mögött belépett a házba. A konyhába ment, hogy elmosogasson, és ott találta Sakurát az egymásra halmozott tiszta, száradó edények mellett üldögélni, felhúzott lábbal, az állát a tenyerébe támasztva. Eszébe jutott a hátsó ajtó, ami a kerti dísztóra nézett valaha. Most már attól tartott nem sok minden maradhatott belőle.