Az Uchihák játéka

85. - Nem ismered többé

  Sakura egy sóhajjal a tükörbe bámult, a vizesen sötétvörösnek tűnő hajzuhatagára. A tekintete Reiki aggódó arcára siklott, aztán halványan elmosolyodott.

- Végül is, tényleg teljesen mindegy - sóhajtotta belenyugodva. - A lényeg, hogy senki ne ismerjen fel. - Reiki megkönnyebbült, a pillantásából eltűnt a feszültség. - Nos, mi a következő? - kérdezte a lány felé fordulva, és próbált igazán lelkesnek tűnni.

Úgy tűnt, sikerült, mert a másik rögvest izgatott csacsogásba kezdett, és átterelte a szobába, leültette az asztalhoz. Sakura elbambult, amíg Reiki elszaladt szerezni egy tükröt valahonnan, hogy ő is tudja figyelni, ahogy kisminkeli, nem mintha különösebben érdekelte volna ez az egész. Itachi járt a fejében, az arca, a saját reakciója. Egy pillanatig önmaga előtt is nevetséges volt, hogy egyáltalán megpróbálja eltakarni magát. Minek? Nem mintha nem látott volna még ilyet. Talán nem is tette volna. Csak hát...

A ma este mindent megváltoztatott. Az Itachihoz való hozzáállását is. Tudta, hogyha ez a változás még nem tudatosult volna a férfiban, hamarosan fog, és az mindent más színben tüntet majd fel, akármi is legyen a helyzet. Más lesz minden. Kicsit aggódott is miatta. Nem lehet többé az a védelmező, aki eddig volt. Ő többé nem tartozik Sasukéhoz, és ez mindenképpen furcsa vagy kellemetlen pillanatokhoz fog vezetni, akár akarják, akár nem. Kezelni ezt... nos, nehéz lesz. Nem mintha nem lett volna már így is elég nehéz Itachival.

Persze eddig sem volt az egésznek semmilyen alapja. Fogalma sem volt róla, hogy eljegyezték, bár a férfi szavaiból kiderült, hogy amúgy sem számított volna, ő mit szól hozzá. Nem tudta, elég volt-e ez egyáltalán ahhoz, hogy semmissé tegye ezt a kéretlen kötöttséget. Hogy Itachi továbbra is be akarja majd csapni magát ezzel az egész mizériával. Hogy marad-e olyan, amilyen eddig volt. Nem tudta, melyiket szeretné inkább. Hogy Itachi továbbra is hazudjon magának, és úgy kezelje, mintha nem történt volna semmi, vagy hogy a változást elismerve újra alkalmazkodjon a körülményekhez.

Az ajtónyitásra felpillantott, és töprengve figyelte Reikit, ahogy letámasztja a kicsi kézitükröt az asztalra, és odahúzza a másik széket elé.

- Hogyan... - kezdte halkan Sakura, aztán összefonta az ujjait, a keze az ölében pihent. - Hogyan tanultál meg gyógyítani? - kérdezte végül, bár nem ezt akarta.

- Nálunk minden lány tud egy kicsit - felelte Reiki egy apró mosollyal. - Nem vagyunk profik, még igazán jók sem - vonta meg a vállát, míg lecsavarta egy tégely tetejét, és hűvös, fehér krémet kent Sakura arcára. A lánynak fogalma sem volt, mi az, vagy mire jó, de hagyta magát, lehunyta a szemét, mikor a nő ujjai az orra mellett simítottak végig. - Tudod, néha... néha szükségünk van rá. - A lány a komor hangra felpillantott, és Reiki arcát fürkészte, aki most kifejezetten szomorúnak tűnt. - Nem minden férfi Itachi - nevetett végül, mikor észrevette a Sakura szemében ülő súlyos bánatot, mire a lány, komolyan bár, de röviden elmosolyodott.

- Igen, tisztában vagyok vele - mondta halkan, és ezúttal Reiki kutatta az ő tekintetét. Nem fordította el a fejét, nem hajtotta le. - Én nem gyógyítottam meg magam utána - folytatta végül, és a nő meglepetten leeresztette a kezét. - Azt hiszem, abból a szempontból megérdemeltem a sebeimet, hogy ostoba voltam. Olyan embernek adtam a bizalmam, aki nem érdemelte meg. Hát meghagytam a karcolásokat, a véraláfutásokat, mindent. Emlékeztetőnek. Hogy ne bízzak olyan könnyen. Nem vagyok benne biztos, hogy megtanultam a leckét.

- A bizalom nem rossz dolog - mondta óvatosan Reiki, a tekintete az asztalon kutatott, és végül a szempillaspirál után nyúlt. - Bár, tény, hogy tudnod kell, kiben bízhatsz meg. Aki tud bizonyítani... nos, az az ember megérdemli.