Az Uchihák játéka

104. - Még itt vagyok

Sakura ujjai gyengéden a fejbőrét dörzsölték, ahogy lehunyt szemmel a combján pihentette a fejét.

Az arca a bőrének tapadt, mintha kapaszkodna belé. A bőre puha és meleg volt az övé alatt, megnyugtató, elfogadó, lassanként visszahozta a gondolatokat. A lelke olyan meztelen és védtelen volt a szavaival szemben, hogy akkor sem tudta volna megállítani azokat a bolond, boldog gondolatokat, ha akarta volna. De nem akarta.

Hagyta hogy magával sodorják azok a lehetetlen ötletek, egy pillanatig álmodott, szabadon, kötöttségek, kötelességek nélkül, a valóság már rég messze járt, hátrahagyta őt, mintha csak azt szerette volna, hogy egy kicsit szabadnak, könnyűnek érezhesse magát.

Fel akarta emelni a fejét, és elmondani, mit jelent neki. Azon gondolkozott, hogy megfogja a kezét és megcsókolja, holnap pedig elrabolja és feleségül veszi, aztán addig szeretkezik vele, amíg képtelen lesz a kisujját is mozdítani, és elviszi valahova, ahol soha senki nem találja meg őket, és mikor évtizedek múlva elviszi egy szívroham vagy egy agyvérzés azokba a csodálatos, gyógyító ujjakba kapaszkodva hagyja el ezt a hideg világot, amit annyira figyelmen kívül akart hagyni most, hogyha lett volna egy kívánsága, csak annyit kívánt volna, hogy hadd lehessen másvalaki, aki megteheti ezt.

A száját rászorítva a lány puha bőrére, felsóhajtott és nehezen, de elengedte az egészet. Sakura combja megrezzent az ajkai érintésétől, és arra gondolt, most mondania kéne valamit, valami értelmeset, ami nem azzal kezdődik, hogy milyen ruhában szeretne hozzámenni.

Felemelte a fejét, míg némán fohászkodott, hogy ne egy elvakult, forró vallomás csússzon ki a száján, és a kíváncsi zöld szempárba nézett. Nem volt jó ötlet, mert az a pillantás, azok a nagy, kedves, elfogadó szemek csak megnehezítették a dolgát, és ahogy a tekintete sietősen lejjebb vándorolt, azon kapta magát, hogy a fürdőköpenyéből kilógó kulcscsontját bámulja, mint egy éhező a hétfogásos vacsorát. Lassan felényúlt, az ujjai lecsúsztatták a vállán a puha, fehér anyagot, és a pillantása végigsimogatta a lecsupaszított, gyönyörű bőrét, a mellének épphogy csak felsejlő vonalát.

- Mondd, hogy meztelen vagy ez alatt -  mormolta végül, és legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát, mikor Sakura felemelt szemöldökkel laposan rábámult. - Nem, inkább ne mondd - sóhajtotta hirtelen homlokráncolva.

A lány elmosolyodott, aztán kihúzta az ujjait a fekete tincsek közül.

- Nos, akkor nem mondom - mondta kuncogva, és visszahúzta a vállára a fürdőköpenyt.

- Nem mondod, vagy nem vagy az? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Itachi, és figyelte, ahogy Sakura feláll az asztaltól, és a konyhapulthoz lép.

- Az titok - mosolygott át a válla fölött a lány, míg elővett a hütőből egy kis adag lazacot, ami megmaradt és apró darabokra felvágta. Itachi egy hosszú pillanatig még ott maradt a földön térdelve, mielőtt felállt és mögé lépett volna. Túl kíváncsi volt ahhoz, hogy kihagyja a lehetőséget, és mikor a tenyere a lány combján át a fenekére csúszott a köntös alatt, Sakura megfogta a csuklóját és eltolta a kezét. - Viselkedj kicsit. Meg kell etetnem a macskát.

- Nem vagy meztelen - biccentett elégedetten Itachi, de ugyanakkor kicsit csalódottnak is hangzott, és a lány halkan kinevette.

- Ha azt akarod, hogy levetkőzzek, kicsit várnod kell - mondta egy mosollyal, és egy tálkára tette a feldarabolt halat, majd megfordult, és mielőtt kiment volna, megállt és finoman arcon csókolta. - Csak döntsd el végre, mit szeretnél, oké? - kérdezte finoman mosolyogva, és egyedül hagyta, Itachi pedig lehunyt szemmel állt a konyha közepén.