Az Uchihák játéka

98. - Obszidián

Szerelem volt, és ő tudta. Tudta, rájött, anélkül, hogy odaálltak volna elé, és a szemébe mondták volna, vagy rávezették volna. Tudta, ahogyan azt is, hogy mint minden az életében, ez is a lehető legrosszabb időzítéssel érkezett meg, a lehető legrosszabbkor, egy élet, mikor a halál még mindig ott áll előtte, kikerülhetetlen, még akkor is, ha képes valamennyit halogatni.

Azt hitte, nem fogja felismerni, mert nem fog eléggé figyelni rá, de itt volt, és mégis figyelt. Ezért volt talán a leghálásabb. Ezért, és Sakura szavaiért, azokért, amik nyilvánvalóvá tették, hogy annak ellenére, ami történt, vele – velük – nem fog meghátrálni semmitől, és ugyanúgy kihívásnak tekinti ezt is, mint mindent, amibe eddig belebukott, mégha önibáján kívül is tette. Bátor, bátor kislány, bátrabb, mint Sasuke, de ami a legfontosabb : bátrabb, mint ő. Fejest mer ugrani egy olyan óceánba, amin vihar söpör keresztül, ami bármikor lehúzhatja és megfojthatja, és mégis megteszi, mert képtelen másként élni, csak ilyen őszintén, ilyen igazul, igazán élni.

Így kéne élnie, mindenkinek, neki, Konohának, Peinnek, mindenkinek, és biztos volt benne, hogy ha így lenne, nem lennének háborúk, viták, csak béke és nyugalom.

Sakura felnézett rá, bizonytalan volt, és félszeg, és a másik rögtön megértette, hogy ez az ő némaságának szól, ezért lágyan homlokon csókolta.

- Köszönöm – lehelte puhán, és az arcát a lány hajába fúrta, az ujjai finoman végigsimítottak a tarkóján.

Érezte, ahogy Sakurán borzongás fut végig, hát magához szorította, erősen, mintha attól félne, most, most fog összeomlani az egész világ, most mindjárt felrobban majd az egész ház a fejük felett, vagy belép Sasuke, hogy tönkretegyen mindent. Attól félt, véget ér, mielőtt felfoghatná egyáltalán, hogy mi történt, hogy mi történik. És hogy mi fog.

Mert fog történni valami, velük, köztük, ebben biztos volt, mégha abban nem is, hogy mikor. Ma, holnap... hamarosan. Végül is, ígéret volt, engedély, kérés, minden ezen a fárasztó, ostoba, önmaga végébe forduló, rohanó, viszálykodó káosszal teli világban. Úgy érezte a közepén áll ennek a lázadó, kavargó, igazságtalan forgószélnek, azon a pontján, ahol mindig, örökké csönd van és nyugalom. Béke. Szerelem.

******

Hinata nem találta otthon Narutót, szóval átsietett Sakura lakásához, és a második kopogtatásra ki is nyitották. Naruto pizsamanadrágban állt az ajtóban, a kezében egy frissen felbontott dobozos tej, és Hinata rámeredt a meztelen, a lepedőtől még csíkos mellkasára, míg a másik álmosan hunyorogva végigmérte, mintha hirtelen nem tudná, ki is áll előtte.

A szája tátva maradt, ahogy felismerte Hinatát. A haja copfba volt fogva a feje búbján, a háta közepéig leomlott, de hosszabb volt a hasnélküli rövidujjú fekete topjánál, és alig tíz centivel a vádliközépig érő fekete nadrágjának lazán csípőre eresztett dereka fölött ért véget.

A tejesdoboz hangos csattanással szétdurrant a küszöbön, és mielőtt Naruto megláthatta volna a lány az előbbi pillantásától vérvörösbe borult arcát, kapkodva, idegesen lehajolt.

- Basszus... – mormolta, míg felvette a tejtől csöpögő immár üres, fehér dobozt, és pánikolva körbepillantott a földön, mintha arra várna, hogy a semmiből megjelenik mellette egy törlőrongy.

- B-bent... bent van papírtörlő, a ko-konyhában – hebegte Hinata, de Naruto nem mert felnézni rá, és a lány hevesen a fejét rázva, hogy megszabaduljon a kiújult dadogásától, elsietett mellette, és az egész tekerccsel tért vissza.

Naruto kábán a földön ült a tejtócsa mellett, és némán, mozdulatlanul bámulta, ahogy Hinata leguggolva nekiáll feltakarítani. Egy pillanat múlva észbe kapott, és a földre tett papírtörlőből szakított egy nagyobb darabot, hogy segítsen neki, de csak annyit ért el, hogy Hinata megijedt a hirtelen mozdulattól, és ahogy hátrébb akart húzódni, hogy helyet hagyjon neki, elcsúszott és fenékre ült.