Az Uchihák játéka

50. - Önmagába csavarodó idő

  Itachi már harmadszorra olvasta ugyanazt az oldalt, és még mindig nem fogott fel belőle egyetlen nyomorult szót sem. Pedig Sakura meg sem szólalt, már a sóhajtozást is abbahagyta, és már nem bökdöste indokolatlanul a hátát, csak gépiesen húzgálta ki a szálkákat, vagdosott, békésen kapargatta a hátán ejtett sebeket. Kicsit fájt, de nem annyira, hogy ne tudjon odafigyelni. Még az sem zavarta, hogy nem úgy, mint Deidaránál, minden egyes vágást rögtön begyógyított, és ehhez az ő chakratartalékaihoz nyúlt.

Nem kérdezte meg, hogy szabad-e, valószínűleg azért, mert tényleg csöndben akart maradni a kedvéért, és Itachi nem is bánta a dolgot, viszont az a feszengő légkör egyre inkább zavarta. Szinte érezte a levegőben repkedő, elfojtott mondatokat, és a lány beszédkényszere mintha körbeölelte volna. Nyomasztó érzés volt, és bár már hetek óta be akarta fejezni a bijuukról szóló könyvet, amit Peintől vett kölcsön (nem mintha nem olvasta volna már legalább egy tucatszor), de úgy érezte a vállát böködi az a kérdés, aminek a feltevésével a lány erősen küszködik mögötte.

Mikor Sakura keze egy pillanatra megállt, és szünetet tartott, egy sóhajjal felegyenesedett, és megropogtatta a vállait.

- Oké, ki vele - sóhajtotta nyúzottan, míg hátrapillantott a lányra, aki eddig a derekát bámulta meredten, de most felpillantott rá, kihúzta magát, és felfénylett az arca, még el is mosolyodott, és Itachi érezte, hogy akaratlanul is ellágyul, a maradék kis távolságtartó viselkedését is mintha elfújta volna a szél.

Végül is, nem olyan nagy baj, hogy beszél, nem igaz? Elvégre, orvos, ha megfájdul tőle a feje, majd kér valami fájdalomcsillapítást, lehetőleg nem a Kisame-félét. Lehet egyáltalán erre az arcra nemet mondani? Vagy elrontani az örömét? Úgysem jutott neki túl sok mostanában, ha beszélni akar, had fecsegjen csak. Amúgy sem zavarja annyira a dolog...

- Hány éves voltál, amikor csatlakoztál az Akatsukihoz? - A férfi megfordult a széken, hogy szemben legyen Sakurával, és már válaszolni akart volna, de a lány még közel sem fejezte be. - Egyáltalán hogy, és hol? Miért nem csak... miért nem telepedtél le valahol? Akkor lehetett volna talán egy izé... olyan normális életed. - Itachi a tenyerébe hajtotta az arcát, míg a lány zavartalanul tovább hadart. - Hallottál valahol az Akatsukiról? Azt mondta Konan, akkor még sok taguk volt, gondolom, ők sem ücsörögtek egy helyben, mentek mindenfelé, bár akkor még nem voltak annyira... hát, híresek, mint most. Mit csináltál, amíg nem csatlakoztál? Egyáltalán merre indultál el, amikor elmentél Konohából? - Sakura mindezt egyetlen levegővel, villámgyorsan hadarta el, nehogy a férfi a szavába vágjon, miközben leste, hogy mikor néz fel rá.

- Mi volt a kérdés? - szusszant fel Itachi, míg felpislogott a lányra, aki elnevette magát, aztán a férfi nagy levegőt vett. - Tizenöt, Yugakuréban, őket kerestem, mert nem akartam, igen, utaztam és kelet felé.

Az utolsó két szót már csak sóhajtotta, aztán Sakurára bámult, aki egy pillanatig meghökkenve nézett rá, majd a plafonra pislogott, és úgy látszott gyorsan a kérdésekhez társítja a válaszokat. Mindegyiknél egy aprót bólintott, aztán Itachira pislogott, és rámosolygott.

- Oké, megvan - mondta boldogan, aztán fészkelődni kezdett, és a férfi fájdalmas arckifejezéssel hátradőlt a széken, mert rájött, hogy még koránt sincs vége a faggatózásnak. - Akkor most... huszonöt éves vagy, ugye? - kérdezte kíváncsian, mire Itachi megvonta a vállát.

- Gondolom, igen - mormogta kelletlenül, mire Sakura csodálkozva meredt rá.

- Mi az, hogy gondolod? Mikor van a születésnapod?

- Fogalmam sincs - felelte két, lassú pislantás után Itachi, és a falra meredt a lány háta mögött, megpróbálva elnyomni azt a kényelmetlen érzést, amit ez a kérdés keltett benne.