Az Uchihák játéka

26. - Egy éjszaka a bordélyban

Sakura nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, mert általában gyorsan megvolt a zuhanyzással. Talán shinobi-reflex lehetett, hogy a személyes dolgaival mindig sietett, hogy koncentrálhasson a hivatására.

Halk sóhajjal kinyitotta a tükör melletti kis szekrényt, és kivett belőle egy tiszta törölközőt. Ahogy felegyenesedett, szembetalálta magát a tükörképével. Sápadt volt, a haja kócosan terült a vállára. A legalább két számmal nagyobb, sötétkék póló lógott rajta, a szemei karikásak voltak. Egyszerűen pocsékul festett.

Fáradt volt, rettenetesen fáradt. Legszívesebben bebújt volna a saját ágyába, magához ölelte volna a kispárnáját, és álomba sírta volna magát Sasukéra gondolva, ahogy annyiszor. Szinte gépiesen vetkőzött le, áthúzta a fején a sötétkék pólót, egy pillantást sem vetve az Uchiha szimbólumra a hátán, kilépett a nadrágjából.

Kopogtak a szoba ajtaján, és ő hirtelen megrezzent.

- Egy pillanat! - kiáltott ki, majd az ajtóra erősített kampón lógó halványvörös, leheletvékony selyemből készült hálóköntösért nyúlt, belebújt, és szorosan megkötötte a derekán az övét.

Mikor kinyitotta az ajtót, Konan gyorsan beosont mellette.

- Bocsi, nem akartam rosszkor zavarni - mondta, mikor meglátta, hogy a lányon csak egy köntös van. - Csak hoztam neked váltóruhát, ezek elég kényelmesek, aludni jók lesznek.
Felé nyújtotta a kezében tartott világoskék nadrágot és pólót, ami mintha pont az ő mérete lett volna.

- Köszönöm - mondta Sakura egy halvány mosollyal. - Te mindenre gondolsz. Ne aggódj, már nem sokáig pakolom ki a szekrényedet.

- Ugyan, csak nyugodtan - mondta mosolyogva Konan. - Mindig is akartam egy hugicát, aki ellopkodja a ruháimat.
Sakura halkan felnevetett.

- Deidaráék élnek még, vagy már megölte őket az a méreg? - kérdezte.

- Nem, még nem. Kisame még mindig eléggé... khm, hát, élénk, azt hiszem - felelte Konan, és közelebb hajolt hozzá. - A mellettem lévő szobát kapta, de ha ezt kell hallgatnom egész éjjel, hát én átmegyek és agyonverem a Samehadával.

- Jól is teszed - kuncogott Sakura. - És Deidara?

- Azt hiszem, ő már kettőig nem lát, de nem is baj. Sokkal jobban szeretem, ha kukán ül homályos szemekkel maga elé meredve, mintha egész éjjel csacsogna. - Sakura felnevetett, mire ő is elmosolyodott. - Ó, jut eszembe. Elhoztam a körömlakkot is, ha lekopna, ez a fajta nem bírja sokáig. - Elővette a zsebéből az üveget, és odaadta a lánynak. - Ha valahol lepattogzik, húzz rá még egy réteget. Ha egyedül nem megy, szólj Itachinak.

Sakura lelki szemei előtt máris ott lebegett a jelenet: Itachi Uchiha a körmeit pingálja, cuki, rózsaszín pizsiben. Alighanem Konan is erre gondolhatott, mert egyszerre kacagtak fel. A nő a könnyeit törölgetve bólogatott.

- Jó, igazad van, ez rémes ötlet - mondta Konan. - Akkor nekem vagy Deidarának. Ő még egész szépen megoldotta - intett a kézfeje felé, majd a kilincsért nyúlt. - Jó éjszakát. Aztán zárd a fürdőbe Itachit, ha nem bírna magával! - mondta, és nevetve behúzta maga után az ajtót.

Ha nem bírna magával? Sakura meglepetten pislogva nézte a csukott ajtót, majd visszament a fürdőbe, és még mindig értetlenül lerakta a ruhákat és a körömlakkos üveget a mosdókagyló szélére, majd kibújt a fehérneműjéből is, és bemászott a zuhanykabinba.


A folyosó túlsó végén Itachi éppen bekopogott Reikihez, de előtte még megállapította, hogy Konan le fogja csapni Kisamét, ha továbbra is ilyen hangos lesz, hogy zeng tőle az egész folyosó. Az ajtó kinyílt, és Reiki hófehér köntösében vöröslő, feldagadt szemekkel nézett fel rá.

- Menj el - mondta halkan, és be akarta csukni az ajtót, de a férfi betette a lábát az ajtó résébe.

- Csak a fürdőszobádat használnám, ha nem túl nagy kérés - felelt csöndesen, a hangja szinte bocsánatkérő volt.

- Vele kéne lenned, nem velem - suttogta Reiki, majd egy másodperccel később szélesre tárta az ajtót, és elállt az útból.
Itachi belépett és becsukta maga után az ajtót.

- A polcon ott a törölköződ - mondta a nő, és leült a fésülködőasztalkája elé, hogy kivegye a csatokat a hajából. - Igyekezz, kérlek, nem szeretném, ha félreértené.

- Nem fogja - felelte Itachi, de még mindig nem mozdult, ott állt az ajtónak támaszkodva, és zsebre dugta a kezeit.

- Ó, szóval ilyen megértő lányt fogtál ki magadnak. Igazán szerencsés vagy - gúnyolódott vele Reiki, majd hirtelen megfordult, könnyes szemeivel a férfira meredt. - Mégis mióta ismered?

- Pár napja - vonta meg a vállát Itachi és a nő arcát fürkészte.

- Gondoltam - biccentett Reiki, és újra hátat akart fordítani neki, de a férfi megszólalt.

- Beszélni akar veled.

A nő megmerevedett az alacsony kis széken, és hitetlenkedve felnézett Itachira.

- Már bocsánatot kértem tőle... - suttogta halkan. - Mit akar még? - Az arca olyan elgyötört volt, mintha hirtelen rászakadt volna az egész világ nyomorúsága.

- Nem tudom - válaszolta Itachi, és ellökte magát az ajtótól. - Menj, beszélj vele - mondta, még mielőtt belépett volna a fürdőbe.

Reiki összegörnyedt a széken. Hiába tűnt kérésnek, ez határozott parancs volt, már ismerte elég jól ezt a hangszínt. Megpróbálta összeszedni magát. Kipislogta a szeméből a könnyeket, felnézett, hogy ellenőrizze az arcát a tükörben.
„Az elhagyott szerető - gondolta cinikusan. - Szánalmas vagy, Reiki, szánalmas."

Áthúzta göndör tincsein a hajkefét, majd reszkető lábakkal felállt. Ahogy megfordult, belátott a fürdőbe, mert Itachi szokás szerint nem csukta be maga után az ajtót. Elszorult szívvel nézte a széles, meztelen hátat, a megfeszülő izmokat, ahogyan a férfi felemelte a karját, hogy kibontsa a haját. A fekete tincsek végigsöpörtek a lapockáján, majd elterültek a vállain.

Reiki a legszívesebben odalépett volna mögé, hogy a hátához simuljon, végigsimogassa a férfi oldalát, míg egymást nézik a tükrön keresztül, aztán mikor Itachi végre felé fordul, megcsókolja és a hajába túrjon, miközben érzi a férfi forró tenyerét a derekán, azt az óvatosan, megfontoltan, félszívvel viszonzott szeretetet.

Nyelt egyet és megfordult. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte, mire Itachi felsóhajtott a fürdőben. Megnyitotta a vizet, majd beállt alá, és lehajtotta a fejét, hogy bevizezze a haját. Érezte, ahogy a meleg víz végigcsorog a hátán és a mellkasán, de fejben teljesen máshol járt. Éppen a vérét átkozta, a tipikus Uchihát, aki nem mond semmi lényegeset, aki elhallgatja, amit nem kéne...

Nem mondta el neki, hogy nem a menyasszonya. Hogy nem az övé, hanem Sasukéé. Miért nem?

Itachi nekidőlt a hideg, hófehér csempének, és csukott szemmel a vízsugár felé fordította az arcát. Talán csak nem tartotta megemlítésre érdemes információnak... Nem. Ökölbe szorult a jobb keze, ahogy kinyitotta a szemét, és a zuhanykabin halványzöldes ajtajára meredt. El kellett volna mondania, a vak is látja, hogy Reiki olyasvalamitől szenved, ami nincs, és soha nem is lesz. És mégsem tette.

Abban a hitben hagyta, hogy Sakura a menyasszonya, pedig ez ostobaság, hatalmas tévedés. A fenébe, legalább magának ne hazudna! Sasuke, az az ostoba akaratlanul is felhívta a figyelmét a lányra azzal a francos nyaklánccal... Ha nem lógott volna a nyakában, most ott feküdne az erdőben vérbe fagyva, és nem kéne ilyenekkel foglalkoznia. Nem kéne azon erőlködnie, hogy észre se vegye, hogy tetszik neki, mikor a pólója van rajta, vagy éppen a köpenye, hogy elégedett a tudattól, hogy az ő medálja lóg a nyakában, hogy nyugtalan, ha nem tarthatja szemmel, mit csinál, kivel miről beszél. Átkozott Uchiha vér, átkozott birtoklási vágy...

Ha Sasukénak nem kéne, őt sem érdekelné, még akkor sem, ha eszébe jutott volna rögtön az első találkozásukkor az ártatlan kislány, aki egykor volt, akkor sem, ha Pein miatt fel nem éledt volna benne az a nyavalyás védelmező ösztön... Miért pont ő kell Sasukénak, miért pont ez a lány? Lehetett volna bárki más, inkább lett volna más, de nem Sakura. Bárki más.


Sakura kifésülte a vizes haját, majd lerakta a hajkefét a mosdókagyló szélére, és megmozgatta a vállát. Még mindig fájt egy kicsit, mert kissé kicsavarodott, mikor Sasuke megkötözte. Szerencsére a csuklójáról már eltűntek a kötélnyomok, csak a csípőjén látszott még a fiú kéznyoma. A combja belső fele még mindig sebes volt, és enyhén sajgott minden egyes lépésnél emlékeztetve a történtekre.

Újra kopogás hangzott fel az ajtón, az első még dühös volt, a következő már egyenesen bizonytalan. Összeráncolt homlokkal megint belebújt a köntösbe, és ajtót nyitott. A nő állt előtte, aki a megérkezésük után Itachi nyakába ugrott, és olyan gyengéden megcsókolta.

- Itachi küldött - mondta halkan. - Azt mondta, beszélni szeretnél velem.

- Igen - biccentett fáradtan Sakura. - Gyere be.

Reiki belépett a szobába, és lehajtott fejjel megállt, míg a lány becsukta utána az ajtót.

- Nézd, én... - mondta lassan Sakura, de a nő csak megrázta a fejét, és szinte könyörögve nézett rá.

- Kérlek, mielőtt bármit is mondasz, hadd magyarázzam el! Csak hallgass meg. Tudom, hogy, amit tettem, arra semmi nem mentség, de fogalmam sem volt róla, esküszöm!

Sakura egy szót sem értett, de mivel Reiki azt mondta, elmagyarázza, így csak leült és intett, hogy folytassa. A nő elcsodálkozva figyelte, és arra gondolt, egyáltalán nem kéne meglepődnie azon, hogy Itachi ilyen higgadt lányt választott maga mellé, majd nyelt egyet, és belekezdett.

- Én és Itachi öt éve találkoztunk először, akkor még egészen ostoba kislány voltam, és... - Hirtelen eszébe jutott, hogy Sakura valószínűleg nem akarja hallani az egész történetet, főleg, hogy ő meg Itachi... - Beleszerettem. Szeretem őt.

- Tudom - felelte a lány, és bólintott. - Látszott rajtad, az ilyesmit nem lehet eltitkolni.

Sakura kissé furcsán érezte magát. Mért szabadkozik neki ez a nő? Ha szerelmes Itachi Uchihába, hát legyen, nem sok köze van hozzá. Még mindig nem értette, hogy miért kért bocsánatot. Talán azért, mert Itachi valahonnan tudhatja, hogy zavarta a dolog? Akkor sem kéne ilyen hevesen reagálnia! Valami itt nincs rendben.

- Sajnálom, nem így kellett volna találkoznunk. Nem akarom, hogy mi ketten... - Reiki elhallgatott.

Mit nem akar? Hogy Sakura haragudjon rá, vagy igazából azt, hogy ne láthassa többet Itachit?

- Talán tényleg nem a legjobb bemutatkozás volt, de ne aggódj. - A lány kedvesen rámosolygott, mire elkerekedtek a szemei. - Semmi baj nincsen ezzel, hiszen te szereted, és gondolom, ő is téged.

Reiki döbbenten nézett Sakurára. Azzal nem számolt, hogy kedves is lesz vele és megbocsátja, de látszólag nem is érdekli, ez azért furcsa. Hogy az orra előtt a szeretője megcsókolja a vőlegényét, és ő fel sem veszi... Vagy nagyon biztos a dolgában, vagy tulajdonképpen nem is szeretik egymást. Aztán rájött. Hát persze, Itachi azt mondta neki, pár napja ismeri, akkor még nem is lehetnek szerelmesek. Ez mindent megmagyaráz.

- Köszönöm - mondta egy hatalmas, szívből jövő mosollyal, és tisztelete jeléül meghajolt Sakura előtt. - Most már tudom, hogy miért történt így. Nagyszerű ember lehetsz. Ígérem, nem, esküszöm az életemre, soha többé nem fog ilyesmi előfordulni.

„Hát, azért ez már talán túlzás..." - gondolta Sakura.

- Miattam nem kell bujkálnotok - nevetett a lány. - Majd nem nézek oda. - Reiki döbbent arcán mosolyogva folytatta. - Csak azért, mert nekem furcsa, nem kell visszafognotok magatokat, egyáltalán nem. Tulajdonképpen, pont azon gondolkodtam, miután úgy elrohantál, hogy miért nem veled alszik egy szobában, végül is te a barátnője vagy.

Reiki végleg lefagyva figyelte a lányt, ahogy visszament a fürdőbe, és a köntöse alatt belebújt az egyszerű, fekete fehérneműjébe.

- Hát, az az igazság, hogy nem vagyok - felelte bizonytalanul, és a fürdőszoba ajtajáig sétált. - Mi csak...

Sakura felnézett, egy pillanatig értetlenül, aztán felismerés csillant a szemében.

„Szóval ez a nő és Itachi... Te jó ég, mért kell nekem ilyenekről tudnom? Miért mondja el nekem, hogy... ilyesmiket csinálnak? Ez egyáltalán nem tartozik rám, ez, ez Itachi magánügye, és én... A francba, már csak az hiányzik, hogy erről álmodjak!"

- Ó - mondta halkan, és elpirult. - Értem. De mégis csak több közöd van hozzá, mint nekem. Talán meg kéne mondanom, hogy ma éjjel nem kell rám vigyáznia, nem fog felfalni egy medve sem. - Halkan felkuncogott, és levette a köntösét, hogy belebújjon a nadrágba és a pólóba, amit Konan hozott neki.
„Már csak az hiányzik, hogy még itt is legyen, ha véletlenül tényleg olyat álmodnék, amihez semmi közöm! Pláne, ha még Sasuke is eszembe jut... Te jó ég, ez egyre rosszabb..."

Reiki torka újra elszorult. „Ma éjjel nem kell rám vigyáznia..." Nyilván minden éjjel figyel rá, valószínűleg még a széltől is óvja, elvégre a menyasszonya, de azért más tudni, és más hallani.

- Nem, igazán nem szükséges. Elvégre melletted a helye - mondta kissé sápadtan, és zavartan összekulcsolta az ujjait.

Sakura ránézett, de erre nem tudott mit mondani. Ha Itachi inkább a kötelességére, azaz arra figyel, hogy rá vigyázzon, mert ezt a feladatot kapta Peintől, ahelyett hogy a szerelmével lenne... nos, ez az ő döntése, nem szólhat bele. Még ha meg is tenné, Itachi akkor se hagyná ott, nehogy megszökjön vagy valami hasonló, bár ez meg sem fordult a fejében. Önhibájából került az Akatsuki kezébe, hát most vállalnia kell a következményeit.

- Sakura... Ugye, így hívnak? - kérdezte gyorsan Reiki, mielőtt újra megbántotta volna, majd mikor a lány bólintott, folytatta. - Kérhetek valamit tőled?

Sakura még gyorsan belebújt a pólójába, majd kissé bizonytalanul biccentett.

- Igen, azt hiszem. Miről lenne szó?

- Először is... Tudom, hogy neveletlenség ilyet kérnem, de... felpróbálhatnám azt a nyakláncot? - kérdezte sápadtan, majd hadarva folytatta. - Csak egy pillanatra szeretném, utána rögtön vissza is adom, csak, nem is tudom...

- Persze - vágott a szavába Sakura, mielőtt elsírta volna magát, és levette a nyakláncot, hogy Reiki háta mögé állva a nő nyakába tegye. - De sok hajad van, te jó ég! Húzd félre egy kicsit, hadd kapcsoljam be. Úgy. - Maga felé fordította, hogy megnézze. - Tessék, menj, nézd meg a tükörben. Neked sokkal jobban áll, mint nekem - mondta egy gyengéd mosollyal, és Reiki füle mögé tűrte az egyik barna hajtincsét.

A nő jóformán zokogva ment be a fürdőbe, hogy megnézze a medált a nyakában. Arra gondolt, Itachi nem is választhatott volna jobban magának menyasszonyt, mert ez a lány egy kész csoda. Ahogy a tükörbe nézett azt látta, akit mindig is akart. Itachi Uchiha menyasszonyát, egy boldog nőt, aki ahhoz tartozik, akit szeret. Az arcán patakzó könnyeit elmaszatolva olyan óvatosan ért a nyakában lógó medálhoz, mintha felbecsülhetetlen kincs lenne a számára, és az is volt.

Sakura halványan mosolyogva az ajtófélfának dőlve figyelte a hirtelen végtelenül boldognak tűnő nőt. Még most sem értette igazán, mi folyt le az érkezésükkor, vagy most az előbb, de nem is akarta faggatni Reikit, mert az első benyomása az volt róla, mikor felbukkant az ajtajában, hogy ez bizony egy összetört nő arca. Ismerte azt az arcot. Az nézett rá vissza a tükörből, csupán könnytelenül.

Reiki egy jó darabig mozdulatlanul, egyszerre sírva és nevetve bámulta magát a tükörben, majd pár perc múlva felnézett, és bizonytalanul a medálhoz ért, míg közelebb lépett Sakurához. Kikapcsolta a láncot, és a lány felé nyújtotta.

- Tudod mit? Ha ilyen boldoggá tesz, legyen a tiéd - mondta a lány mosolyogva. - Nekem nem számít semmit sem.

A nő tágra nyílt szemmel, elsápadva nézett rá, mintha arcon csapták volna, és Sakura érezte, hogy valami rosszat mondott.

- Az lehetetlen, nem, azt nem szabad - rázta a fejét ijedten Reiki, és a tenyerébe tette a medált, majd szorosan köré zárta a lány ujjait, miközben egy tétova mozdulattal átölelte Sakurát, és könnyes arcát a lányéhoz szorította. - De nagyon köszönöm - suttogta halkan, és megszorította a lány derekát. - Boldoggá tettél. Vigyázz rá nagyon.

Sakura elmosolyodott, mert ezt végre értette. Pein Itachira bízta őt, hogy figyeljen rá, most pedig Reiki bízta rá Itachit, hogy ő vigyázzon rá.

- Úgy lesz - mondta halkan, mikor a nő elengedte.

- Van valami, amivel viszonozhatnám ezt? - kérdezte komolyan Reiki, mire a lány arcán átsuhant valami, majd egy pillanatig feszülten a nőt figyelte.

- Igen, lenne - mondta végül lassan, majd leült az ágyra, és feltette a jobb lábát, hogy felhúzza a világoskék rövidnadrágja szárát. - Van valamilyen kenőcsöd erre? Körömvirág, vagy valami hasonló...

Reiki arcából újra kifutott a vér. A lány combjának belső részén egymást érték a sebek, halványzöld foltok tarkították a bőrét, egészen a combja közepéig.

- Mi... mi történt veled? - suttogta ijedten, pedig tudta, de egész egyszerűen nem akarta elhinni.

- Elestem. - Sakura száját a legnyilvánvalóbb hazugság hagyta el egész életében, mégsem bánta.

Az igazsághoz nem lett volna ereje, így is omladozott az a vékonyka kis fal, ami mögé elrejtette minden fájdalmát, nagyobb hazugságra pedig már nem futotta. Túl fáradt volt hozzá, arra gondolt, most érzi meg az elmúlt egy hetet, Orochimarut, Sasukét, Kabutót, az egész Akatsukit, az alkut, Itachi szavait, mindent, az égvilágon mindent.

Reiki dermedten állt, érezte, ahogy a hátán végigfut a borzongás. Szinte újra látta maga előtt azokat a világoskék szemeket, újra érezte a testére nehezedő testet, az undort, a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot... Szinte újra hallotta a zokogásba fulladt könyörgését... Ne, ezt ne...

A harag és az értetlenség szinte visszhangot vert benne, mint akkor, a sajgó fájdalom ott belül, minden érzés újra visszaköszönt.

- Mindjárt hozom - nyögte halkan, és kitámolygott a szobából.
A folyosó falának támaszkodott, hogy leküzdje a hányingerét. Megtették vele is, hát ő is átélte ugyanazt. És az tette, akit ő szeretett. Végigimbolygott a folyosón, feltépte a szobája ajtaját és beviharzott a fürdőbe.

Itachi a tükör előtt állt a törölközővel a haját dörzsölte szárazra, és az arca valamiért zaklatottnak tűnt, de ezt fel sem fogta, olyan dühös volt.

- Hogy voltál képes erre? - esett neki azonnal zokogva. - Mégis mi a fenét gondoltál? Olyan törékeny, olyan fiatal még! A menyasszonyod, te jó isten! Mennyit kellett volna még várnod? Egy hetet, kettőt? Jöttél volna inkább hozzám, inkább engem, de miért őt? Fel tudod fogni, mit csináltál? Egy életre összetörted, hallod? Ez... undorító - csuklott el a hangja, és az arcán újra patakzani kezdtek a könnyek.

Már abban sem volt biztos, hogy ki az, aki előtte áll. Ez nem lehet ugyanaz a férfi, aki megmentette őt, aki olyan óvatosan ér hozzá, mintha üvegből lenne, nem, az képtelenség!

- Mit csináltam már megint? - kérdezte unottan Itachi, és szenvtelenül figyelte a síró nőt a tükörből.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! - kiáltotta Reiki. - Láttam a sebeket a combján!

- Sebek? - A férfi keze megállt, és felhúzott szemöldökkel nézte a nő arcát. - Nem szólt róluk. Miért nem gyógyította be? Orvos. - Lassú mozdulatokkal, de feszülten lehúzta a fejéről a törölközőt, és az ujjaival belefésült a hajába. - Talán egy edzés alkalmával...

- Ne tedd a hülyét! Pontosan ismerem azokat a sebeket! Megerőszakoltad! - Reiki hangja elcsuklott, és erőtlenül nekitámaszkodott a fürdőszobát borító csempének.

- Hogy megerőszakoltam volna? - Itachi megfordult, és most már végképp értetlenül bámulta a hisztériázó nőt. - Valahogy kimaradt. De köszönöm, hogy szólsz, az „erőszakoló Itachi Uchiha" valóban kihagyhatatlan a repertoáromból.

- Te... nem? - dadogta döbbenten Reiki.

- Persze, hogy nem - nézett rá meglepetten a férfi. - Miért tettem volna ilyet?

- Akkor... akkor kicsoda? - kérdezte még sápadtabban, elapadt könnyekkel a nő.

- Egyáltalán honnan veszed, hogy azok a sebek nem edzés közben kerültek rá? - kérdezte Itachi, és belebújt a sötétkék fürdőköpenybe, ami évek óta, neki előkészítve lógott Reiki fürdőszobájában.

- Én egyszer... én is - dadogta a nő, és figyelte, ahogy a férfi összeráncolt homlokkal őt nézve megköti a derekán a köntös övét. - És nekem is...

Itachi felnézett rá, a fekete szemei elsötétedtek. Elborult arccal kiviharzott, feltépte a szoba ajtaját, még az időt sem pazarolta arra, hogy becsapja maga mögött. Jóformán végigrohant a folyosón, és úgy nyitott be a Sakurával közös szobájukba, mintha gyilkolni készülne. Ha tudta volna használni a sharinganjait talán még ijesztőbb lett volna az arca, mikor a lány, aki az asztalnál ült, és addig maga elé bámult, meglátta.
Az ajtó hangosan csapódott be mögötte, míg ő elkapta Sakura csuklóját, és egyetlen szó nélkül az asztal mellett álló ágyára dobta.

- Mi, mi... - dadogta a lány ijedten, de Itachi nem foglalkozott vele, csak letérdelt az ágyra, és felrántotta Sakura combján a világoskék kisnadrágot.

A lány tágra nyílt, könnybe lábadt szemekkel igyekezett összehúzni magát. Tudta, hogy Itachi mit keres. A sebeket, amiket Sasuke ejtett rajta. Hát tudja. Reiki elmondta neki...
Elszorult a torka, és nyelt egyet, míg oldalra fordította a fejét. Összeszorította a szemeit, és igyekezett nem arra gondolni, hogy kiszolgáltatottan és védtelenül fekszik az ágyon, fölötte pedig egy Uchiha térdel.

„Ő Itachi, nem Sasuke, nem Sasuke, Itachi..."

A férfi egy pillanatig a kisebzett vörös bőrt nézte, a foltokat a combján, állkapcsában megrándult egy izom.

- Hol van még? - kérdezte fojtott hangon, de Sakura rémülten rázta a fejét, a torkát fojtogató zokogástól képtelen volt megszólalni, de ha megtette volna, akkor sem árulta volna el neki.

Itachi felpattant, fel-alá járkált a szobában, majd' szétfeszítette a düh. Ez nem lehet igaz...

- A kurva életbe! - Itachi tekintete valami összetörhetőt keresett, valamit, ami nem az öccse, mert ha megtalálja azt az undorító férget, egészen biztosan megöli dühében.

A hirtelen felcsattanó gyilkos haraggal átitatott hangtól Sakura, aki eddig azt figyelte, ahogy a férfi fel-alá cikázik a szobában, most összerezzent. Itachi is észrevehette a szeme sarkából, mert megtorpant és a lányra nézett, aki kivörösödött szemekkel, de még mindig ijedt arccal feküdt az ágyon, úgy, ahogy hagyta.

- Sakura - mondta halkan, és lassan az ágy mellé lépett. - Nem akartalak bántani. Nem foglak bántani. Érted? Tudod, ugye? - kérdezte óvatosan, mire a lány bólintott, ő pedig lassan leereszkedett az ágy szélére. - Fel tudsz ülni?

Sakura újra bólintott, és felült. Felhúzta a lábait, és átkarolva őket Itachira nézett. A férfi egyenesen megkönnyebbült. Nem fél tőle, ez jó. És végre felült. Nem tudta nézni, ahogy ott fekszik, mint egy rongybaba, mint akit eldobtak. Itachi összepréselte az ajkait, és lehunyta a szemeit, hogy le tudjon nyugodni, majd egy pillanat múlva újra felnézett. Most az a fontos, hogy Sakura megnyugodjon, hogy biztonságban érezze magát... Te jó isten, és ő még erőltette a chakraátvitelt, hát teljesen megbolondult?

- Sasuke tette, igaz? - kérdezte halkan, mire a lány reszketve bólintott.

Csak ennyi kellett hozzá, hogy végleg átszakadjon benne az instabil gát, ami visszatartotta minden fájdalmát, leomlott a repedezett fal, ami megakadályozta, hogy tudomásul vegye, mit tett vele igazából Sasuke. Elhomályosodott előtte Itachi alakja, csak egy elmosódott fekete paca maradt a helyén. A férfi még látta, hogy eltorzul a szép arc, és kibuggyannak az első könnycseppek az elködösült szemekből, aztán Sakura lehajtotta a fejét, hogy elrejtse előle az arcát.

Itachi tanácstalanul próbálta megtalálni a megoldást a helyzetre, de mit lehet mondani egy lánynak, akit megerőszakoltak? Hogy semmi baj, majd elmúlik?

Nevetséges. Óvatosan ért a vállához, de Sakura nem rezzent össze, és ennek most örült. Lassan az ölébe húzta, esetlenül átkarolta a derekát. A lány ujjai görcsösen belekaptak a fürdőköpenyébe valahol a szíve felett, amíg a tarkójára simította a tenyerét, és a vállára hajtotta Sakura fejét. A rózsaszín vizes tincsek összekeveredtek a feketékkel.

- Sajnálom - suttogta a férfi halkan, mire a lány szívet tépőn felzokogott, és mint egy menedéket kereső, apró, védtelen kis állat, a nyakhajlatába fúrta az arcát. Itachi csukott szemmel a haját simogatta, először kissé bátortalanul a negatív reakciótól tartva, de mivel az nem jött, a mozdulatai határozottan vigasztalóvá váltak.

Sakura az ölében összegömbölyödve hol a vállát, hol a fürdőköpenyt a mellkasán szorongatta, úgy kapaszkodott belé, mintha ő lenne az utolsó reménye. Itachi a világért nem vallotta volna be, de még életében nem volt ilyen zavarban. Két nő volt, akit látott sírni: Reiki és az anyja. Egyikőjüket sem vigasztalta soha. Az anyja szinte azonnal meghalt, Reiki pedig... hát, őt nem is akarta vigasztalni. Mit mondhatna, ami megnyugtatná a lányt? Valamit, amitől biztonságban érzi magát...

- Sasuke itt nem bánthat, nem érhet hozzád, hallod, amit mondok, Sakura? - A lány szaggatottan bólintott, de a nyakán érezte, hogy még mindig sír, mert a könnyek az ő bőrén folytak végig. - Amíg én vigyázok rád, amíg velem vagy, nem lesz semmi baj. Ígérem. Meg foglak védeni. Hallod? Majd én megvédelek - sóhajtotta halkan, és még szorosabban magához ölelte Sakura reszkető testét.

Igen, azért mondta, hogy megnyugtassa, de nem kizárólagosan. Ott volt még az alku is, hogy Pein rábízta...

„A fenébe, Itachi, akkor is ezt mondtad volna, ha nem lenne a kötelességed! - morogta magában. - Akkor is megvédenéd, ha nem rád lenne bízva, talán még akkor is, ha nem Sasuke tette volna vele, és nem neked lenne bűntudatod a kis ostoba helyett. Hogy fajulhatott ez eddig, hogyan volt képes Sasuke ilyet tenni a nővel, akit maga mellé szánt, hogy a francba?"

- Pihenned kell - suttogta halkan, de Sakura nem felelt, hacsak az nem volt válasznak vehető, hogy szorosan a nyaka köré fonta a karjait. - Kapaszkodj - mondta végül meggondolva magát, és felállt, a lány lábát tartva felhajtotta a takarót.
Lehajolt, letette a lepedőre Sakura reszkető testét.

- El kell engedned egy kicsit - mondta halkan, de a lány nem akarta elengedni. - Sakura, számolj el tízig rendben? Utána megint lehet, csak ennyit kérek.

A lány lassan leengedte a kezeit, és Itachi felegyenesedett, de rögtön azt kívánta, bár ne tette volna. A két halványzöld szem, ami délelőtt még olyan vidáman és élénken csillogott, most telis-tele volt fájdalommal. A fenébe, így még tíz másodpercre sem hagyhatja itt...

Rövid hezitálás után megigazította az övet a fürdőköntösén, és bebújt a lány mellé az ágyba. Sakura tágra nyílt szemekkel meredt rá, mikor felé fordult és a vállára húzta a takarót.

- Pihenj egy kicsit, muszáj aludnod - mondta. - Itt maradok, rendben? Csak amíg el nem alszol. De ha nem...

A lány karjai újra a nyaka köré fonódtak, szorosabban, mint az imént, és Sakura a mellkasához támasztotta a homlokát. Azt akarta mondani, hogy ha nem akarja, hát azonnal eltűnik, de már mindegy volt, megkapta a választ. A lány újra sírt, rázkódott a válla, úgy tűnt, a könnyei soha nem fogynak el. Egyre kapkodóbbá vált a lélegzete, így Itachi gyorsan az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.

- Sakura, nem szabad ilyen gyorsan venned a levegőt. Lassíts kicsit. - Mikor végre a lány szemébe nézett, rájött, hogy nagy valószínűséggel már nincs is egészen magánál. - Sakura, Sakura, figyelj rám. Itt vagyok, hallod?

Sakura ajkai elnyíltak, még gyorsabban szedte a levegőt, a pupillái hatalmasra tágultak. Itachi nyelt egyet. Ha most rájön valami roham, Reiki nem tud vele mit csinálni, nem szakképzett orvos...

- Sakura, az istenért, lélegezz lassabban! - A homályos szemekben újra csillant egy kis értelem, és... halálfélelem? Miért, hiszen ő nem akarja bántani...

A lány úgy érezte, megfullad. Minél több oxigén jutott a tüdejébe, annál nehezebbnek érezte a légzést, olyan volt, mintha valaki a mellkasán ülne, és a szíve a bordáin dörömbölt, mintha ki akarna szabadulni. Szeretett volna szólni Itachinak, megmondani neki, hogy pánikrohama van, de a ki-be áramló levegő sípolásán kívül semmi nem jött ki a torkán.

Itachi kitakarta és a hátára fordította, hátha így jobb lesz. Aggódva hajolt fölé, teljesen tanácstalan volt. Mi a frászt kéne csinálnia vele? Szinte automatikusan megtalálta a kérdésre a választ, bár ő ezt nem tudta.

- Semmi baj, senki nem akar bántani. Nem is tudnak, itt vagyok. Sakura, nem eshet semmi bajod, kérlek, lélegezz lassabban...

Mikor észrevette, hogy egy hajszálnyit tényleg lelassult a lány légzése, folytatta. Itachi tíz percig egyfolytában beszélt aznap éjjel, és Sakura arra gondolt ezt soha, soha az életben nem fogja elfelejteni. A nyugtató szavak, mint a hűvös víz, úgy áradtak szét a belsejében, feloldva a torkában a görcsöt. Egyre lassabban vette a levegőt, a pupillái újra összehúzódtak, végül lehunyta a szemét, úgy hallgatta a férfi komoly, szinte kapkodó szavait. Itachi még mindig beszélt, akkor is, mikor a légzése már teljesen visszaállt normálisra. Bár a szíve még mindig kétségbeesetten zakatolt, úgy érezte, elmúlt a baj.

- Jól vagyok... jól vagyok - suttogta rekedten.

Olyan halk volt a hangja, hogy attól tartott, a férfi meg sem hallja. Kinyitotta a szemeit, és felnézett Itachira, aki egyenesen megkönnyebbültnek látszott.

- Jól van - felelte halkan, és újra betakarta, majd visszaereszkedett mellette a párnára. - Aludj, itt vagyok.
Kissé tétován, de a lány ujjaiért nyúlt, a tenyerébe vette, és finoman megszorította.

- Sajnálom - suttogta Sakura.

- Nem neked kéne sajnálnod! - A válasz keményen csattant, dühösen. - Bocsáss meg - mondta a férfi halkabban, nyugalmat erőltetve magára, mikor megérezte, hogy Sakura ujjai megrándulnak.

- Semmi baj - mondta halkan a lány, és az oldalára fordult. - Miért... miért segítettél?

- Meg kell védjelek, ez a kötelességem - válaszolta gépiesen Itachi, és a sápadt arcra nézett maga mellett.

Azt hitte ott fog megfulladni mellette...

- Köszönöm - suttogta Sakura, és reszketegen elmosolyodott.
Igazi mosoly volt, bár a szemei vörösek voltak a sírástól, az arca maszatos a könnyektől, de tényleg boldognak látszott, ha kicsit szomorkásan boldognak is.

- Itt maradsz? - szólalt meg halkan újra, és a szemei szinte könyörögtek, hogy ne hagyja egyedül.

- Igen, még egy keveset, igen - biccentett Itachi kimérten, és elfordította a tekintetét azokról a kérlelő szemekről, ne is lássa.
Úgysem bír nemet mondani, hogy is tehetné. Ha magára hagyna egy nőt, aki összetörve, egy rohamon túlesve, kisírt szemekkel kéri, hogy maradjon, nem is ő lenne. Most azt a részét átkozta, amelyik egy csöppet sem volt Uchiha. Tudta, hogy magát kéne, nem csak ezt vagy azt a felét, mert most mindkettő hibás. Bár csak vigyázott rá, és nem történt semmi, pontosan tudta, hogy megbocsáthatatlan, amit tesz. Az öccse menyasszonyával fekszik egy ágyban. Teljesen megbolondult.

Sakura egyelőre nyugodt volt, de máris félt attól a pillanattól, amikor a férfi elmegy, itt hagyja egyedül a rémeivel, a sötétben, a lelke legmélyén gubbasztó, vérszomjas, várakozó szörnyeteggel, a fájdalommal, aki csak arra a percre vár, hogy rávethesse magát, és belémélyeszthesse a karmait, mint a ragadozó a prédájába. Egyetlen megoldás lett volna, de ahhoz nem volt elég mersze. Akkor is Itachi Uchiháról van szó, ha ő kergeti el az összes rémet, ami rá vadászik.

De mikor a férfi, azt hitte elaludt, mert olyan régóta feküdt mozdulatlanul, épphogy csak a karját mozdíthatta meg, Sakura máris kétségbeesetten kulcsolta az ujjait a felkarjára. Az önkéntelen mozdulattól elpirulva pattant ki a szeme, de Itachi látszólag egyáltalán nem haragudott, csak egy halk sóhajjal beletörődött, hogy nem szabadulhat. Neki sem volt igazán kedve kibújni a meleg ágyból, és ez az apró, de árulkodó mozdulat felmentette ez alól.

A lány felé fordult, és lehunyta a szemét, jelezve, hogy marad. Sakura megkönnyebbülten fellélegzett, és köszönetképpen óvatosan végigsimított a férfi tenyerén. Itachi érezte a gerincén végigfutó apró borzongást, de nem foglalkozott vele, inkább próbált az alvásra koncentrálni ebben a szokatlan helyzetben, mégsem sikerült.

Először csak a lány hideg lábfeje ért az övéhez egyetlen, rövidke másodperce, aztán Sakura szép lassan, hite szerint észrevétlenül - hiszen olyan mélyen alszik, meg se moccant már egy jó félórája! - közelebb húzódott hozzá.
Mikor már kissé türelmetlenül felnyitotta a szemeit, látta, hogy a lány szemei csukva vannak, még úgy is, hogy közben mozgott. Itachinak egyenesen mosolyoghatnékja támadt a helyzettől, de ehelyett inkább újra lehunyta a szemeit, és megszólalt, hogy a frászt hozza Sakurára.

- Sosem fogok tudni elaludni, ha nem csinálod kicsit tempósabban, amit csinálsz éppen.

Sakura bíborvörösre pirult, miután túlesett egy rögtönzött szívinfarktuson, és elhúzta a lábát, vissza az eredeti helyére, bár a férfi szavai tulajdonképpen engedélynek számítottak, de ha belegondolt, nem is akart ő igazából olyan közel lenni bárkihez, pláne egy gyilkoshoz... Emlékeztetnie kellett magát, hogy a férfi a betege, és nem számít, hogy kicsoda, már csak ezért sem. Éppen megfordult volna, de egy kar fonódott a derekára, és Itachi teketóriázás nélkül magához húzta.

- Valahogy így akartad? - kérdezte egy csöpp gúnnyal a kissé megviselt hangon.

- Ne nevess ki, de én tényleg félek - suttogta Sakura dacos éllel remegő hangjában.

- Ne gondold, hogy nem tudom - felelte halkan, ezúttal egyenesen komoran Itachi. - Ha nem így lenne, már régen aludhatnék. Csukd be a szemed, és próbálkozz meg vele.
Egy ideig csönd volt. Egy egészen rövid kis ideig.

- Milyen furcsa, nem? - suttogta halkan Sakura. - Úgy értem, én még nem...

- Be fogom tömni a szádat - morogta vissza a férfi, majd felsóhajtott, és kinyitotta a szemeit. - De, igen, az. Tényleg furcsa. Nem csinálunk belőle rendszert.

- Persze, hogy nem, rémesen festene.

Itachi nem válaszolt, így ebben maradtak. Csukott szemmel feküdtek, Sakura kissé óvatosan, de végül átölelte a derekát. A férfi egy percig kényelmetlennek érezte az egészet, de aztán ez szép lassan elmúlt. Hamar hozzászokott, még akkor is, ha a lány idegesítően szuszogott, de nem akarta beismerni.

Sakura arra gondolt, akármilyen furcsán hangzik is, hogy Itachi Uchihával alszik egy ágyban, valahogy meg tudná szokni. De úgysem csinálnak belőle rendszert. Ez volt az első, és az utolsó alkalom is.