Az Uchihák játéka

34. - Önámítás

Sakura elszörnyedve meredt Naruto hátára, ugyanis a fiútól nem látta ki áll az ajtóban, de a hangjáról már felismerte. Egy gyors pillantást vetett Itachira.

- A francba - csúszott ki a száján, mire odakint felharsant az előbbi hang.

- Ne káromkodj! Mond meg ennek a kis seggdugasznak, hogy álljon el az útból!

- Apa, te is ugyanúgy káromkodsz - jegyezte meg szárazon a lány, majd újra Itachira pillantott. - Menekülj - tátogta felé, aztán előrelépett, és eltolta Narutót az útból, aki a "seggdugasz" jelzőn felháborodva fülig vörösödött, és lecövekelt a küszöbön.

- Sakura! - egy hangos sikítás, és Ayame zokogva borult a lánya nyakába. - Azt hittem soha többé nem látunk!

- Anya, jól vagyok - felelte gyengéden Sakura, és megsimogatta a kiborult nő karját.

- Hol van az a kurvapecér? - hörrent fel mögötte Daichi, és megpróbált bejutni az ajtón, de a felesége és a lánya elállták az utat, és Sakurának egyáltalán nem állt szándékában beengedni a lakásba, így egy kicsit jobbra is helyezkedett, azt a kis rést is elzárva az ajtófélfa és közöttük.

- Apa, nyugi - sóhajtotta a lány. - Ne hívd így, kérlek.

- Letépem a ...

- Apa! - kiáltott fel dühösen Sakura, ugyanabban a pillanatban, mikor Ayame nyakon csapta a férjét.

- Ne beszélj így a vejedről, te szívtelen vénember! A lányod szerelmes!

- Nem vagyok szerelmes - vörösödött el mérgesen Sakura, és úgy meredt az anyjára, mintha a "szerelmes" is valami szitokszó lenne.

- De drágám, ez a kis ... - tiltakozott némileg lehiggadva Daichi, miközben a tarkóját dörzsölgette.

- Seggdugasz? - ordított fel hirtelen Naruto a hátuk mögött, mintha csak most esett volna le neki, hogy Sakura apja minek is titulálta.

- Pontosan! - ordított fel győzedelmesen, hogy megtalálta a keresett szót, újra belelovalva magát a méregbe Daichi. - Ez a kis seggdugasz el akarja lopni a lányunkat!

- Apa, fogd be! - csattant fel Sakura. - Senki nem akar ellopni, elvenni meg plá...

- Te csak hallgass, kisasszony! - ripakodott rá Ayame a lányára, mire Sakura elhűlve pislogott vissza rá.

- Anya, te most kinek az oldalán állsz? - visított fel, már teljesen belezavarodva a káoszba.

- Nem tudom - vallotta be a vállát vonogatva a nő, aztán hirtelen újra zokogásban tört ki. - Nézz rám, jó anyád halálra aggódja magát, míg te ki tudja hol csavarogsz, és mikor visszajössz, már asszony vagy! Legalább hagyhattad volna, hogy az esküvőt...

Itachi úgy érezte, le kell ülnie. Meg is tette, és tenyerébe támasztott állal (nehogy leessen) bámulta a műsort.

- De jó, mostanra már feleség vagyok - motyogta félig hitetlenkedve, szarkasztikusan Sakura. - Mindig is erre vágytam.

- Ne szemtelenkedj! Ha csak egy ujjal is hozzád ért az a... - kiabált rá az apja.

- Elég! - sikított fel Sakura, és a fülére tapasztotta a két kezét. - Elég, hagyjátok abba, mert belebolondulok ebbe a kicseszett hangzavarba!

- Ne káromkodj! - csattant fel újra, ezúttal két irányból is a rendreutasítás, de a lány nem is törődött vele.

- Anya, nem vagyok se feleség, se asszony, esküvő meg végképp nem volt! Apa, te meg higgadj le, mert szívrohamot kapsz, és a te korodban...

- Az én koromban! Nézd meg, Ayame, milyen szemtelen! - kesergett Daichi, de a felesége csak leintette, és könnyes szemeivel Sakurára meredt.

- Nem volt esküvő? - csuklott fel hirtelen.

- Nahát, te is a lényeget ragadod meg - forgatta a szemét a lány, míg Naruto újfent felkiáltott mögötte, méltatlankodva ismételgette a "seggdugasz" szót, mintha megakadt volna a lemez.

- Szemtelen! Szem-te-len! - szótagolta Daichi halálsápadtan, és a fejét fogva megfordult. - Szellemeim - emelte égnek mindkét kezét, nem kicsit drámaian. -, mit műveltetek az én szófogadó, kedves kislányommal?

- Apa, állj már le. Itachi egy ujjal sem nyúlt hozzám, ne aggódj - mondta még gyorsan, bár ez nem egészen volt igaz, de az apja nyilván nem szó szerint értette. Ha meg igen... nos, nem állt szándékában megöletni Itachit.

- Itachi! Ne itachizz nekem! - hördült fel Daichi, már lilára színeződött arccal, és megpördült, aztán hirtelen elsápadt. - Itachi? - kérdezte hebegve, és a szemei hatalmasra tágultak. Egy pillanatig tátogott, mint aki szóhoz se jut, aztán minden eddiginél hangosabban felüvöltött, és Sakura érezte, hogy most aztán igazán dühös. - Te hozzámentél egy kibaszott gyilkoshoz?

- Nem mentem hozzá senkihez! - üvöltött vissza már végképp elborult aggyal a lány, hátha így Daichi is felfogja, mint akar vele közölni már vagy három kerek perce, mire az apja arca bíborvörösre váltott.

- Hogy beszélsz te velem? - hüledezett, aztán hirtelen megmerevedett, és ráhunyorgott Sakurára. - Nem mentél hozzá? - kérdezte hirtelen, mire a lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem. Sőt, nem is tervezem, nem jegyzett el, és még csak a szeretője sem vagyok, úgyhogy mindenki nyugodjon meg - fújtatta Sakura, és kimerülten lerogyott a küszöbre, aztán egy laza légzőgyakorlat kíséretében ő maga is próbált lehiggadni.

- Nos, ez esetben... - Daichi zavartan köszörülte a torkát, és tétován heherészve inge gallérját kezdte el igazgatni. - Izé, akkor jó.

- Hogy lehetsz ekkora mamlasz? - kiáltott fel Ayame méltatlankodva, és újból tarkón csapta a férjét.

- Nyughass, asszony, te siránkoztál az esküvő miatt!

- A jó szívem, hogy mindig mindent elhiszek - sóhajtozott a nő, Daichi pedig próbálta magát minél kisebbre összehúzni. - Drágám, örülök, hogy mégiscsak hagyod, hogy segítsek az esküvőnél...

- Anya - vágott a szavába az éjszakánál is sötétebb arccal a lány. - Nem akarok hallani semmilyen esküvőről hátralévő életemben. Ha így reagálnátok, akkor meg végképp nem.

- Seggdugasz!?



*******

Neji lélekszakadva rohant végig a kórház folyosóján, és a nővérpult előtt lefékezve ráförmedt az egyik barna hajú ápolónőre, aki éppen iratokat rendezgetett.

- Melyik kórteremben van Sakura?

A barna hajú nő ijedten pillantott föl.

- Sa... Sakura már nincs itt. Elment, úgy fél órával ezelőtt - felelte reszkető hangon.

- Kiengedték azt a makacs lányt? - kiáltott rá hitetlenkedve Neji. - Ha kórházba került, akkor biztosan súlyos sérüléseket kellett ellátni rajta, mert soha nem jönne ide pár karcolással!

- De, uram... - hebegte kissé zavartan a nővér. - Sakura nem betegként volt itt.

- Tessék? - meredt rá megdöbbenve a férfi.

- Ellenőrizni jött néhány betegét, mielőtt továbbmegy.

- Tovább? - hördült fel Neji, aztán hirtelen észbe kapott, és felszisszenve végigrohant a folyosón, ki a kórházból.

- Ez egy kórház! - kiáltott rá méltatlankodva egy másik nővér a folyosó végén, mikor majdnem felborította, de a férfi nem foglalkozott vele. A nagy bejárati ajtó hangos döngéssel csattant vissza a helyére.

- Ez a mai fiatalság... rázta a fejét felháborodva Katoriné, aztán gyorsan körbelesett, és mikor látta, hogy senki nem foglalkozik vele, a markába kuncogva felsunnyogott a lépcsőn, egyenesen a második emelet, hetes kórtermébe.

*****

Sakura egy hatalmas sóhajjal megszorította az apja kezét.

- Igen, apa, visszajövök. Igen, biztos - vágta rá gyorsan a lány, mikor látta, hogy Daichi megszólalni készül, mire a férfi bólintott, majd Itachira pillantott, aki némán állt Sakura háta mögött.

Egy fél óra alatt nehézkesen ugyan, de a lány elmondott a szüleinek kis híján mindent, és megnyugtatta őket, amiben azért nagyban segítettek Itachi higgadt szavai. Sakura pillantása is megpihent a férfin, és erősen koncentrálnia kellett, hogy ne vigyorogjon rá, mint valami idióta. Még sosem látott senkit, aki ilyen gyorsan leszerelte volna a szüleit, úgy, hogy közben minden kérdésükre tökéletes választ ad.

- Uchiha - morogta csöppet sem barátságosan Daichi, és nem nyújtott neki kezet, ami Sakurának is feltűnt. - Ha csak egy kis stiklit ejtesz, és a lányomnak csak a haja szála is meggörbül...

- Ha Sakurának baja eshet, akkor én már nem élek. Ebben az esetben pedig lesz, aki átveszi a helyem, így ennek elég csekély az esélye - felelte Itachi.

Ayame elmosolyodott, és megráncigálta a férje ingujját.

- Ha ez sem elég, akkor nem tudom, mi kell még... - somolyogta a nő, mire Daichi kissé mogorván pislantott hátra rá a válla fölött. - Ugyan már... Hiszen még csak gyerek volt, mikor...

- Azt hiszem, itt az ideje indulnunk - vágott gyorsan Itachi Ayame szavába, és ezúttal azzal sem törődött, hogy kissé udvariatlan.

- Igen, igen - biccentett kissé elszontyolodva a nő, majd Sakurára nézett, és látszott rajta, hogy nem áll messze a sírástól.

- Ne bőgj már, anya - csattant fel a lány, de ezúttal az ő hangja is erőtlen volt, és rekedtes, aztán gyorsan átölelte Ayamét, és nyomott egy puszit a még mindig duzzogó Daichi arcára.

- Aztán meg ne halljam, hogy...

- Nem lesz semmit sem hallanod - forgatta a szemeit Sakura, aztán halkan felnevetett. - Ugyan, apa, nagy vagyok már ehhez.

- Csak azt hiszed, kisasszony! - mordult rá Daichi, mire a lány lágyan elmosolyodott, és hízelgőn a férfi arcához dörzsölte az övét.

- Na, papa... - sustorogta a lehető legédesebben, mire Daichi tekintete azonnal ellágyult, aztán gyorsan eltolta magától a lányát.

- Fenébe, hogy nem tudok rád haragudni - mormogta szeretetteljesen, és homlokon csókolta Sakurát. - Rendben, menj. Nem örülök, de ha visszatartanálak, az az életedbe kerülne... Vigyázz magadra - mondta még gyengéden, aztán gyorsan pislogva elfordult. - Siess vissza.

A lány mosolyogva nézett az apja hátára, majd összemosolyogtak Ayaméval.

- Vigyázz rá, anya - tátogta, mire a nő bólintott.

Naruto, aki sértődötten támasztotta a falat az ajtó mellett, egészen idáig, most csillogó szemmel elmosolyodott. Legalább Sakurának van egy családja - gondolta boldogan, míg kinyitotta az ajtót. Ayame köszönetképpen odabiccentett neki, és kitolta a férjét az ajtón, aki már a szemét törölgette.

A következő pillanatban viszont megtorpantak, mert hirtelen valaki eléjük ugrott.

- Életem szerelme! - kiáltotta nagy hangon Lee, egy hatalmas csokor virággal, és olyan lelkesen térdelt le Ayame elé, hogy az ember azt hihette volna, valóban a nőnek szól ez a megszólítás, csukott szemei azonban elárulták a fiút.

Sakura egy pillanatig meglepetten pislogott, majd hitetlenül elnevette magát.

- Hogy képzeled! - ordított fel, hirtelen visszanyerve a hangját Daichi, és kikapta Lee kezéből a virágcsokrot, hogy minden egyes szó után, mintegy nyomatékosítva a mondandóját, fejbe vágja. - Egy ilyen kis szaros áhítozik a feleségemre?

Ayame elképedten hápogott, de nem sok ideje volt a férje kirohanásán csodálkozni, mert Naruto is kapva kapott az alkalmon, hogy a dühét leverje szerencsétlen Lee-n.

- Sakura az enyém, te kis pondró! - kiáltotta szinte lelkesen, és átugrott a küszöbön, mintha nem férne a bőrébe, és nem lenne elég, hogy átlép rajta.

- Sakura az én lányom! - csapta fejbe a szőkét is Daichi, mire Naruto meghökkenve megállt.

- Hé, tata, nem sajátíthatod ki magadnak, még akkor se, ha te vagy az apja - mondta csodálkozva a szőke, mire kapott egy újabb taslit a virágcsokorral.

- Mi az, hogy tata, te kis seggdugasz? - üvöltött az arcába, míg Ayame a karjába kapaszkodva jóformán sikítozott, hogy tegye le azt a különösen veszélyes virágcsokrot.

- Hol van Sakura, életem szerelme? - kérdezte elsápadva Lee. - Ha megengedik, hogy hozzám jöjjön, az utolsó csepp véremig védelmezni fogom, és akármit megteszek, hogy boldoggá tegyem! - kulcsolta össze immár csokormentes kezeit a fiú.

Itachi valahol itt unta meg a dolgot, mert már nem volt annyi szemöldöke, amivel kifejezhette volna a kiakadását, így nekidőlt a félig nyitott ajtónak, és mikor a zár a helyére kattant Sakurára nézett.

- Ez komoly? - kérdezte higgadtan, mire a lány hevesen bólogatni kezdett, majd kitört belőle a kacagás, és Itachi mellé dőlt, oldalával az ajtónak.

- Azt... azt hiszem.

- Ez inkább ijesztő, nem vicces - nézte értetlenül a férfi, mire Sakura még jobban nevetni kezdett.

- Ne mondd, hogy megijedtél, mert megfulladok - vihogta az oldalát fogva, és nekikoccantotta a fejét az ajtónak.

Itachi megrázta a fejét, aztán felkapta a kulcsot az asztalról, és bezárta az ajtót.

- Én ki nem megyek oda - jelentette ki komolyan, mire Sakurának a szájába kellett harapnia, nehogy kidőljön a röhögéstől. - A végén még szétszednek. Komolyan - tette hozzá, mikor látta, hogy a lány elvörösödött arccal próbálja visszatartani magát.

Egy jó öt perc is beletelt, mire Sakura végre lehiggadt, és megköszörülve a torkát, egy széles mosollyal a nappaliba ment.

- Hová mész? - érdeklődött Itachi, aki követte.

- Valahogy csak ki kell jutnunk, nem igaz? - kérdezte hátrafordulva a lány és a szeme megvillant, ahogy az ablak felé biccentett. A férfi a párkányhoz lépett, a szélének támaszkodott, és lenézett.

- Oké, ez nem rossz - vallotta be végül, egy percnyi mérlegelés után. - Hozd a cuccokat.

Sakura besietett a hálóba, és felkapta az ágyról a hátizsákját, amibe a ruháit, az eszközeit, a gyógyszereit, és egy maréknyi jegyzetet tuszkolt be, és kicipelte a nappaliba, ahol a férfi már várta. Alighogy kilépett az ajtón, Itachi kikapta a kezéből a hátizsákot.

- Gyere - mondta, és a lány meglepetten pillantott rá. Nem tudta elhinni, de a férfi egészen jókedvűnek látszott, még a hangja is egyenesen derűsnek tűnt, mintha bármelyik percben elmosolyodhatna. Sakura úgy gondolta, ez nem túl valószínű, mégis ahogy ránézett az jutott eszébe, hogy mindjárt... mindjárt felnevet.

A lány felrezzent, mikor észrevette, hogy Itachi kérdőn bámulja, és a férfi mellé lépett, aztán ugyanúgy, ahogy előbb ő is nekitámaszkodva a párkánynak kihajolt.

- Nem is olyan vészes, mint amilyenre emlékez... - a mondat vége egy meglepett sikolyba fulladt, mikor Sakura hirtelen visszabillent a szobán belülre, de a lába már nem volt a talajon. Meglepetten pislogott Itachi arcába, aki... nem, az nem...

A lány küzdött, nehogy leessen az álla. Ha minden stimmel, és nem a gravitáció viccelte meg, akkor Itachi most tényleg az ölébe kapta? A férfi derűsen nézte, ahogy lesokkolva, mozdulatlanul pislog rá.

- Mi a... - hebegte Sakura, mikor rátalált a hangjára.

- Ha már úgy tudják, szöktetlek, rendesen csinálom - jegyezte meg Itachi szinte vidáman, olyan hangsúllyal, mintha egyenesen sértené a gondolat, hogy valamit, aminek a látszathoz van köze, nem csinál tökéletesen.

Sakura végre felengedett, halkan kuncogott.

- Sasuke erre aztán harapni fog, mi?

- Felforgatja majd utánam a fél világot - biccentett a férfi, és kicsit lehajtotta a fejét, hogy a köpenye gallérja takarja a félmosolyát. -, és remélem, itt kezdi majd. Kapaszkodj - mondta még, mielőtt kiugrott volna az ablakon.

Sakura felkacagott, és ahogy a levegőben találta magát, felnézett az égre. Az égbolt alja már sötétedett, de a csillagok még sehol nem voltak, és még mindig látni lehetett a naplemente utolsó színeit, belevegyülve a feketébe, és a kékbe. Nem tartott sokáig, de meglepte, mennyire könnyű a szíve, ez alatt a pár másodperc alatt. Aztán érezte, hogy Itachi puhán földet ér, és leereszti a talajra.

A tekintetük egy röpke pillanatra összetalálkozott, aztán a férfi már tovább is indult, miközben a hátára dobta Sakura hátizsákját. A lány kissé nehezebben kapott észbe, majd mikor felocsúdott, Itachi után iramodott.

- Most hová? - kérdezte kissé bizonytalanul, mire a férfi ránézett.

- Valószínűleg már a többiek is a főtéren vannak. Menjünk oda.

Sakura biccentett, és mikor elhaladtak egy apró utca mellett, ami inkább sikátornak tűnt, gyorsan Itachi karja után kapott, aki egyetlen pillantás nélkül elment mellette, de mikor a lány a vállához ért, megtorpant.

- Erre rövidebb - mondta Sakura, mire a férfi a fejét az utcácska felé fordítva egy pillanatig némán bámulta a tűzfalakat, és a szinte csordultig teli konténert.

- Rendben - bólintott végül Itachi, és bekanyarodtak.

Pár perc múlva kiértek a főtérre, és így ténylegesen gyorsabbnak tűnt az út. A Hokage-torony előtt valóban ott állt Kisame és Deidara, az előbbi nyugtalan pillantásokat vetett a bejárata felé, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy Konan még mindig odabent van, és valószínűleg Jirayával beszélget.

Deidara feléjük intett, oldalba bökte Kisamét is, aki szintén feléjük fordult, és kissé feszülten elvigyorodott.

- Hol voltatok? - kérdezte kissé mogorván Itachi, mikor odaértek melléjük.

- Kicsit körbenéztünk, ugyanis nem nyaralhatunk minden évben Konohában - vágta rá csipkelődve Deidara, aztán hirtelen töprengő kifejezést öltött az arca. - Tényleg, miért nem? - kérdezte hirtelen felháborodva Kisamétól. - Mindig csak a meló, a bijuuk, a vadászatok... Mi miért nem kapunk szabadságot Peintől?

- Kérdezd meg tőle, szöszi - vonogatta a vállát a kékbőrű.

Sakura az alsóajkába harapott, ahogy elképzelte, hogy Deidara bekopogtat Pein irodájának az ajtaján, és megérdeklődi vajh' miért nem mennek el ők is nyaralni, mint minden rendes, dolgozó ember...

A Hokage-torony bejárata felől hangos, női kiáltás hallatszott, mire mindannyian odafordultak. Ino integetett feléjük, mögötte Shikamaru sétált zsebre dugott kézzel, és az arcán tisztán látszott, hogy fejben teljesen máshol jár.

- Hé, Plakáthomlok! - ordította egy szinte már ijesztően kedves mosollyal Ino, és Sakura nyakába vetette magát.

- Jól van, jól van, nyugodj már meg, Röfi - nevetett föl Sakura, és meghúzta a lány szőke copfját.

- Azt hittem elpatkoltál, aztán jössz, és magaddal cibálsz egy rakás gátlástalanul jó pasit - sustorogta izgatottan Sakura fülébe a szőke.

- Ino - méltatlankodott a lány, és bosszúsan elvörösödött.

- Egyre vagyok nagyon, de nagyon kíváncsi! - fecsegett Ino, és ellépett Sakurától, hogy végigmérje. - Hol hagytad Sasukét? - kérdezte tágra nyílt kék szemekkel.

- Remélem a pokolban - mormogta dühösen a lány. Nem tehetett róla, elege volt Sasukéból, egyszerűen csak nem akart róla többet beszélni.

- Sakura! - nézett rá megrökönyödve Ino. - De hát, te meg ő... - hebegett.

- Befejeztem - rázta a fejét a lány. - Ezúttal tényleg.

- Te jó ég, mit műveltetek vele? - pislogott Ino Itachira, mire az megvonta a vállát.

- Nem csináltunk vele semmit - felelte érdektelenül, és elfordult, hogy tovább nézze a Hokage-torony bejáratát.

Shikamaru lépett melléjük, az arca még mindig töprengő volt, ahogy Itachira nézett, majd Sakurára pillantott. Akatsuki... Sakura. Mi a fene ilyen zavaró ebben? A férfi nem igazán értette, mi az a furcsa gondolat, ami hirtelen feldereng benne, de tudta, hogy már egyszer mintha... Fejben visszapörgette az időt, sorra vette a gondolatait, és aztán hirtelen megtorpant. Ino félrebiccentett feje, lágy, aggódó pillantása... Shikamaru pupillái kitágultak a meglepettségtől, és belülről a szájába kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel.

- Beszélhetnénk? - kérdezte komolyan, mikor sikerült kissé felülkerekednie az izgatottságán.

Sakura egy gyors pillantást vetett Itachi hátára, aztán bólintott.

- Persze - mondta, és nem mozdult.

- Négyszemközt - tette hozzá a férfi, mire Itachi is feléjük fordult.

- Két méter - mondta szárazon, és újra a Hokage-torony felé fordította a fejét.

Ino elképedten húzta fel a szemöldökét, mikor Sakura ezután a két szó után elindult, és pár lépés után megállt. Hajszálpontosan két méterre. "Mi a frász?" - gondolta a szőke meglepetten, és egy kissé elégedetlenül. - "Mintha a kiskutyája lenne, komolyan."

- Valami baj van, Shikamaru? - kérdezte, és félrebiccentette a fejét, úgy figyelte, hogy a férfin újra úrrá lesz a remegés.

- Sakura - suttogta komolyan, sápadt arccal Shikamaru, és megragadta a lány mindkét vállát. - Kérdezgetnek téged a Senju örökösről?

Sakura hirtelen elsápadt, a szemei tágra nyíltak.

- Te tudsz ... Mit tudsz róla? - kérdezte szinte mohón, mire Shikamaru fanyarul elmosolyodott.

- Hogy létezik. Kérdeztek már róla? Ez nagyon fontos, Sakura... - motyogta szinte kétségbeesetten, mire a lány gyorsan megrázta a fejét.

- Nem. Az Akatsuki keresi az örököst, de eszükbe sem jutott, hogy engem kérdezzenek... Miért? - kérdezte értetlenül Sakura.

- Ha meg akarják szerezni, meg is fogják - csóválta a fejét kissé csüggedten Shikamaru, míg a kezei lecsúsztak a lány válláról. - Mindenképpen utat találnak az örököshöz, és a hollétét valószínűleg csak a Hokage belső köre ismerheti, bár ez sem biztos. Mikor eddig eljutottam, arra gondoltam, áruló lehet a tanácsban, vagy egy kém, de nem tűnt valószínűnek. Akkor valamiért zavart az egész, mintha nem lenne teljes az elméletem, de közben megzavartak, így mostanáig nem is jutott eszembe, hogy valamit valóban kifelejtettem. Téged - Shikamaru szemei szinte lángoltak, ahogy hevesen magyarázott Sakurának. - Te is elég közel állsz Tsunadéhoz, tudhatsz a Senju örökösről, még a hollétéről is akár, és ugyan akkor még nem tudtam, valószínűleg ezért is nem állt össze a kép, de most láttam, hogy az Akatsukinál kötöttél ki. Mintha... mintha tudatosan így tervezték volna... Furcsán jött ki az egész érted? Az örököst keresik, akiről te tudsz, és egy alkuval Itachihoz kötnek, hogy maradnod kelljen egy darabig... Ha mégis így történne, és faggatni kezdenének erről, vagy vallatni... Küldhetsz levelet, ugye? Végül is, nem vagy fogoly, jól mondom? - kérdezte.

- Szerintem nem fogja őket zavarni, ha küldök egy levelet - rázta a fejét egy csöppet bizonytalanul a lány. - Talán átolvassák, de ha nincs benne semmilyen adat róluk, nem fogja érdekelni az Akatsukit.

- Rendben - bólintott gyorsan Shikamaru. - Ha ki akarják belőled szedni az információkat, akkor érdeklődj a levélben, hogy hogy van Imai.

- Ki az az Imai? - biccentette félre a fejét Sakura.

- Egy régi, gyerekkori barátom, de nem ez a fontos - legyintett a férfi.

- Jó, jó, tudom, Shikamaru. Csak azért mert te zseni vagy, ne nézz hülyének - mosolyodott el a lány, mire Shikamaru visszamosolygott rá.

- Csak okosan, Sakura. Mindent legalább...

- ... kétszer gondolj át! - fejezte be a lány és bólogatni kezdett. - Tudom.

Egymásra mosolyogtak, és Shikamaru megveregette a vállát, mintegy búcsúzásképpen. Sakura megfordult, és visszasétáltak a kisebb csoportosuláshoz a főtéren. A lány elmosolyodott, mikor meglátta a kissé megszeppenten álldogáló Inót, alig fél méterre az akatsukisoktól. Mellélépett, és megfogta a kezét.

- Történt valami érdekes, amíg nem voltam itthon? - kérdezte halkan, mire a szőke óceánkék szemei felragyogtak.

- De még mennyi minden! - kiáltott fel lelkesen Ino, és hadarni kezdett. - Miután elmentetek, Neji tombolt, Naruto kis híján összezúzta a Hokage-tornyot, Hinatának kellett egy kis optimizmust verni belé, de szó szerint. Naruto olyan pofont kapott, hogy szerintem másnap is zúgott tőle a feje, mikor már a küldetésen voltunk! Utánad küldtek minket, meg kicsivel később egy csapat ANBU-t is, a szüleid is velük voltak, azt hiszem. - Sakura bólintott, mert ezt az apja is megerősítette, természetesen jókora adag káromkodással tűzdelve. - Neji teljesen meg volt hülyülve, mindannyian totálisan kivoltunk, képzelheted! Alaposan ránk ijesztettél. - Ino mosolyogva meglökte a vállával a lány vállát, mire Sakura haloványan elmosolyodott. - Ketté váltunk, és meg kellett állnunk egy éjszakára, aztán reggel továbbmentünk, egyenesen Orochimaru rejtekhelyére, de csak másolatokba futottunk, amiket Hinata szúrt ki. Utána Neji még jobban tombolt, mint eddig, Shikamaru alig bírta leállítani a kis hebrencset. Látnod kellett volna, egymásnak estek, és már azon gondolkoztunk a többiekkel, hogy szedjük szét őket, mikor Naruto csakúgy, hirtelen közéjük ugrott, és közölte velük, hogy jól vagy, meg valami olyasmit hablatyolt, hogy bijuu közelben? - Ino a mondat végét kérdő hangsúllyal hadarta végig, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg így történt. Sakura elsápadt, és feszülten meredt a szőkére, aki gyorsan legyintett, és folytatta. - Mindegy, a lényeg, hogy befejezték a veszekedést, és utána kénytelenek voltunk elindulni hazafelé. Neji persze nem akart jönni, mindenáron utánad ment volna, de Hinata elkábította. Anyám, annak a lánynak aztán rendesen kinyílt a csipája! Elég merész mostanában, mármint, magához képest - kuncogott fel Ino. - Összefutottunk az ANBU-kkal, hazajöttünk, és jelentettek Tsunade-samának, aki azt mondta, ma dönt róla, hogy mi legyen. Tudtad, hogy ha csak félórával később érsz ide, neked kampec? - kérdezte hitetlenkedve a lány. - Esküszöm, Tsunade-sama úgy küzdött érted, mint egy anyaoroszlán, de cseszhette volna az egészet, ha nem érsz vissza időben. Akkor bizony most dutyiban lennél, kislány!

- Nem - rázta a fejét Sakura, és Itachira nézett, aki félig feléjük fordulva leste a bejáratot, amin most Tenten és Kiba sétáltak ki. - Nem hagyták volna. Itachinak... - A lány elhallgatott, szorosan összepréselte az ajkait, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt újra neki futott volna. - Az Akatsukinak jelenleg szüksége van rám egy rövid időre. Ha le akartak volna tartóztatni, kiszöktetnek Konohából.

- Menő - sóhajtotta Ino. - Olyan, mintha testőröd lenne.

Sakura egy bosszús pillantást vetett a szőkére, aztán megvonta a vállát.

- Tulajdonképpen van - vallotta be végül vonakodva, és Itachit figyelte, aki rövid, komoly pillantást vetett rájuk.

- Hé, gratulálok, Plakáthomlok! - kuncogott fel Ino. - Egy rakás pasi nyüzsög körülötted, azt figyelve, hogy honnan leselkedik rád veszély... Fenébe, ez halálian romantikus! - sóhajtott végül a szőke.

- Inkább haláli, mint romantikus - nézett rá csúnyán Sakura. - Hidd el nekem, örömmel megszabadulnék mindtől.

- Én meg örömmel átvenném őket - vihogott a lány, aztán hirtelen észbe kapott, és a szájára csapott, miközben egy gyors pillantást vettet Shikamarura. - Hű, hála az égnek, nem figyelt - mormogta. - Lehet, haragudna érte.

- Miről beszélsz? - kérdezte értetlenül Sakura, mire Ino szemei újra csillogni kezdtek.

- Tényleg, te még nem is tudod! Összejöttünk, és képzeld... - A szőke hangja most olyannyira elhalkult, hogy Sakurának erősen koncentrálni kellett, hogy meghallja. - ... már lefeküdtünk.

- Tessék? - sikoltott fel a lány, mire mindannyian odafordultak, Ino pedig vérvörösen leintette Sakurát.

- Halkabban, te hülye - sziszegte.

- Ti.. ti már...? - hebegte Sakura jóformán suttogva.

- Ühüm. - A szőke szégyellősen elmosolyodott, és lesütötte a szemét.

- Te jó ég - nyögött fel sokkosan a lány, és megrázta a fejét.

- De nem csak ez van! - melegedett bele hirtelenjében Ino, és halkan újra hadarni kezdett. - Jiraya és Tsunade-sama újabban baromi sok időt töltenek együtt, az a vén perverz, még csak kukkolni sem jár! Szerintem tuti van valami közöttük! Aztán ott van Kurenai, és Asuma-sensei! Össze fognak házasodni, és már jön is a baba! Elképesztő, nem?

- Házasság? Baba? -kérdezett vissza csodálkozva Sakura.

- Bizony! Elég hirtelen jött a dolog, minket is meglepett. Végül is, már elég régóta együtt vannak, ilyenkor az embernek már eszébe sem jut, hogy továbblépnek, és esküvő is lesz, meg minden.

Sakura meglepetten, elbambulva Itachi hátára meredt. Hány napja is ment el Orochimaruékkal? Akárhonnan is számolta, két hét sem volt. Most viszont hirtelen úgy érezte, mintha évek teltek volna el. Évek, ami alatt mindenki megtalálta a helyét.

És ő? Ő elveszett.

*******

- Akármi is történt veletek... Nekem mindig az az aranyos kislány maradsz, aki voltál, Konan - sóhajtotta nehézkesen Jiraya, miközben kissé tétován végigsimított a fiatal nő kék tincsein. - Tudod, hogy nagyon fontosak voltatok nekem. Te, Yahiko és Nagato is. Nehéz volt benneteket otthagynom, de kötelességeim voltak. Ha tudom, hogy ez lesz a vége... - Jiraya keserűen elhallgatott.

- Tudom, sensei - felelte halkan Konan. - De nem tehetted, és ezzel mi is tisztában voltunk. Yahiko egyre megszállottabb lett - suttogta hirtelen el-elcsukló hangon. - Végig kellett néznünk, hogy jóformán beleőrül, és nem tehettünk semmit. Nagato rettenetesen szenvedett, miután... meghalt. Azt hitte az ő hibája, holott az enyém volt. Ha nem hagyom magam csapdába csalni...

- Nem, Konan, egyikőtök sem hibás - vágta rá keményen a férfi, és egy kicsit eltolta magától Konant, hogy a szemébe nézhessen. - Az ami történt, egyedül az ő felelőssége.

- De mégis hogyan hibáztathatnék olyasvalakit, akit szeretek, és már nincsen... nincsen velem? - sírt fel hirtelen a nő, mire Jiraya újra magához ölelte.

- Tudom - motyogta halkan a férfi. - Tudom, hogy nehéz, de bírnod kell. Kénytelen vagy elviselni... Ő is ezt mondaná neked, Konan.

A rájuk telepedő néma csendet egyedül a nő hangos sírása törte meg egy jó darabig. Jiraya fejét sötét, fájó gondolatok töltötték meg, ahogy a félig kijózanodott Kakashit figyelte, aki a fejét fogva maga elé mormogott.

Hogy lehet, hogy az a két kis buta ilyen felelőtlenül és ostobán magára hagyta ezt az elveszett kislányt? Aztán eszébe ötlött, hogy Konan többé nem az a bájos gyermek, aki valaha volt. Konan felnőtt, elvesztette azokat akiket szeretett, a gyerekkori barátait, a szerelmét, és most ez az elhagyatott, álmait vesztett fiatal nő rossz úton jár, mert nincsen aki megmutassa neki a helyes irányt.

- Nem lehetne, hogy csak... Egyszerűen csak itt maradsz? - kérdezte rekedten Jiraya, mire a nő szinte ijedten pillantott fel rá.

- Én.. nem hagyhatom ott Peint - habogta zavartan Konan, aztán hirtelen elsápadt. Nem árulhatja el magát a volt mesterének, pedig éppen a legjobb úton halad efelé. Jirayának nem szabad tudnia, hogy Pein ki is valójában, és...

- Ki az a Pein? - nézett rá homlokráncolva a férfi.

- Pein, nos... ő... - Konan megkönnyebbülten lehunyta a szemét, ahogy rájött a megoldásra - Pein az Akatsuki vezére. Ha nem mennék vissza...

- Valószínűleg utánad küldene valakit, hogy megöljön, mielőtt elárulod őket - hümmögött Jiraya, mint aki igazat ad neki, és lepillantott a nőre, aki csukott szemmel, mereven állt a karjaiban. - Ne aggódj, kitalálunk valamit, hogy eljöhess onnan - mondta vigasztalóan, és szorosan a nő dereka köré zárta a kezeit.

Konan pedig hallgatott, mert képtelen volt megszólalni. Mit is mondhatna? "Ne haragudj rám, sensei, átvertelek, Nagato tulajdonképpen még él, és ő Yahiko testét irányítva alapította meg az Akatsukit, én pedig csak azért nem hagyom ott az egészet, mert szerelmes vagyok egy hullába?"

Konan zokogva fúrta az arcát egykori mesterének mellkasába.

Nem. Ezt nem mondhatja. Úgysem értené meg. Hiszen még ő sem érti egészen.

******

Neji úgy érezte a tüdeje majd' felrobban, mikor végül kiért a főtérre, és meglátta őt. A szívéről mintha mázsás súly gördült volna le. Egyben van, és él. Ez a legfontosabb.

A kórháztól egyenesen Sakura lakásához akart rohanni, és így is tett volna, ha nem jut eszébe, hogy a lány mindig útba ejtette a Hokage-tornyot hazafelé, hogy ellenőrizze, Tsunade nem aludt-e el egy rakás papíron, miután szakézott egyet, ezért úgy gondolta, erre jön ő is, hátha összefutnak, és hamarabb bizonyosodhat meg felőle, hogy tényleg jól van, és nagyon is jól tette. Tudta, hogy a szokásoktól elég nehéz megszabadulni.

Mintha a látószöge egyedül a lányra terjedne ki, ügyet sem vetett a köpenyesekre, vagy a konohaiakra. Senki és semmi nem érdekelte. Az egyedüli, amivel foglalkozott, mert mániákusan dörömbölt a fejében az a lány volt, és hogy végre a karjába kaphassa.

Neji látta, hogy Sakura Kibára mosolyog, miközben mond neki valamit, és Akamaru füle tövét vakargatja. Kiba visszamosolygott rá, és Neji látta, hogy Tenten is a lány mellé lép, és keményen hátba veregeti, amitől Sakura kissé megtántorodik, aztán halkan, visszafogottan felnevet. Úgy tűnik, tényleg semmi baja.

Neji hagyta hogy a tüdejében rekedt tetemes levegőmennyiség egy megkönnyebbült sóhaj formájában szakadjon fel a mellkasából. A szíve hevesen dübörgött a bordáin, és tudta, hogyha nem lenne itt ilyen sok átkozott ember, és ő sem lenne férfi, most zokogna a megkönnyebbüléstől. Jól van, tényleg jól van. Él.

Olyan hirtelen fékezett le a hármas előtt, hogy a szandálja felverte a port, és Akamaru prüszkölve hátrébb húzódott, miközben csitítólag rámorgott. Kiba arckifejezése is ugyanazt az óvatosságra intést tükrözte, amit Tenten mozdulataiban is visszaköszönni látott, ahogy mindketten hátraléptek. És Sakura... Sakura olyan ijedten néz rá, a gyönyörű szemei rémülten rebbennek oldalra...

Neji az utolsó pillanatban látta meg a felé repülő kunait, és még épphogy el tudott ugrani előle. Olyan hirtelen érte a támadás, hogy meglepődni sem maradt ideje, éppen ezért az arca még mindig kissé izgatott, de lényegében kifejezéstelen volt, mikor arrafelé fordult, amerről a fegyver érkezett.

Neji Hyuuga életében először nézett szembe egy akatsukissal ilyen közelről, bár ez nem volt olyan jelentőséggel bíró esemény, amit érdemes lett volna megjegyeznie. Sokkal inkább a helyzet azon része volt érdekes számára, hogy farkasszemet nézett Itachi Uchihával. A legmeglepőbb tény azonban mégsem az volt, hogy a férfi a konohai főtér kellős közepén ácsorog, hanem hogy még nem ölte meg.

Neji kettőt pislogott, aztán lenézett a kunaira, ami pontosan azon a helyen fúródott a földbe, ahol az imént még a jobb lába volt, aztán újra Itachira nézett.

- Ez meg mit jelentsen? - mordult rá, és érezte, hogy szinte feltör benne az eddig elfojtott harag, kétségbeesés, és aggodalom.

Egy Uchiha, aki letojja Konohát, és anélkül tűnik el, hogy akárcsak visszapislogna a válla fölött, sőt előtte kinyírja az egész családját... Egy renegát ninja támadja meg őt, itt? A Tűz országának területén úgy bánik vele, mint egy utolsó senkivel, itt, ahol jog szerint ő van otthon, és a másik az üldözött, a kitaszított? Így... egy Hyuugával...

Neji érezte, hogy a haragja lassan átveszi a teste fölött az irányítást, és a byakuganja azonnal aktiválódott, halványlila szemei hófehérbe fordultak.

- Neji!

A haragos kiáltás olyan hirtelen rántotta ki a felháborodott gondolatai közül, hogy elvesztette a fonalat, és meglepetten pislogott a hang irányába, amit bárhol felismert volna.

- Ide figyelj, te ostoba, felfújt hólyag - köpködte a szavakat fúriaként a hirtelen előtte termő Sakura, és erősen mellkason bökte. - Megtagadni egy parancsot? - sziszegte villámló szemmekkel, mire a férfi azonnal behúzta a nyakát. - Normális vagy? Ha a felettesed tudná Neji Hyuuga, úgy repülnél Konohából, hogy a lábad se érné a földet, és meg is érdemelnéd! Ne nézz rám így, mert kikaparom mindkét csodaszemedet! Mégis mit képzeltél? - Sakura ujja újra belefúródott Neji mellkasába, mire a férfi felszisszent, és odakapott. - Te utolsó, hiú, gőgös kis...

- Hé, hé, Sakura, nyugi... - dadogta meglepetten Neji, de Sakura erősen a karjára csapott, az arca kipirult a haragtól.

- Ne nyugizz itt nekem! - ordibálta kiakadva. - Persze, hogyne, a nagy erős Hyuuga majd a halálba rohan, hogy valami nemes, hősi gesztussal tömje be a felmenői lepcses száját, hát nem! Azt hitted nem akasztalak fel a saját két kezemmel, ha megtudom? Mégis mi a jó búbánatos francot képzeltél, te idióta kis... - Neji hirtelen felnevetett, és elkapta a lány ütésre emelt kezét.

Sakura felháborodva meredt rá, a szája is tátva maradt a férfi reakcióját látva, főleg mikor Neji még mindig harsányan kacagva felkapta a derekánál fogva, és megpörgette.

- Tegyél le, te, te... - sikította kifulladva Sakura, és az öklével a férfi vállát verte. - Nem hallod, te csökönyös szamár? Tegyél le!

Neji hirtelen megállt, lejjebb eresztette, és a lány villámló, haragos zöld szemeibe nézett. Sakura zihálva, kócos hajjal bámult vissza rá, és a férfi boldogan elmosolyodott, aztán olyan hirtelen csókolta arcon, hogy Sakura csak meglepetten pislogott rá.

- Megijesztettél - mormogta halkan Neji, és a homlokát a lányénak döntötte, miközben lehunyta a szemét. - Azt hittem, meghaltál.

- Te is megijesztettél engem - sóhajtotta végül a lány. - Soha többet ne csinálj ilyet értem, hallod?

A szemrehányó hangtól Neji újra elmosolyodott.

- Azért áldozom fel magam, akiért akarom.

- De ne én legyek az, te buta - csapott erőtlenül a férfi mellkasára Sakura, és megremegett a szája.

- Ne, nehogy sírj nekem - mondta ijedten Neji, és kissé feljebb emelte a derekánál fogva, hogy a szemébe nézzen. - Emlékszel? Sakura Haruno senkiért nem fog bőgni.

- Soha többet - sóhajtotta pár másodperc múlva a lány, és halványan rámosolygott a férfira.

- Úgy van - suttogta Neji megkönnyebbülten, és végre leeresztette Sakurát a földre.

- Asszem mindjárt elhányom magam - szakította félbe a meghitt pillanatot Kisame mormogása a háttérből, mire Sakura felnevetett, és feléjük pillantott, aztán hirtelen elsápadt, és olyan gyorsan lépett hátrébb Nejitől, mintha a férfi teste megrázta volna.

- Sajnálom - mormolta halkan, lesütött szemekkel, mire Neji értetlenül arrafelé nézett, amerre Sakura az imént, és csöppet sem érte váratlanul, hogy Itachi Uchiha már most úgy méregeti, mint egy darab húst, amit a vállán ülő sharinganos hollójának szán.

- Menj, keresd meg Konant, nem húzzuk tovább az időt - vetette oda Itachi a háta mögött álló Deidarának, akinek jelen pillanatban esze ágában sem volt tiltakozni, inkább elspurizott a Hokage-torony felé. - Sakura - mondta halkan a férfi, a hangja szinte vágott, mint a kés.

A lány egy pillanatig nem moccant, csak Itachira bámult, akinek a szemei most még feketébbnek tűntek, mint egyébként, és olyan pokolian hidegnek, hogy szinte reszketett tőle. Sakura libabőrös lett, ahogy arra gondolt, hogy az előbb majdnem ő is elhitte, hogy tényleg egymáshoz tartoznak, és még a bűntudat is valódi volt, amit akkor érzett, mikor ellépett Neji mellől.

Ahogy a lábai végre megmoccantak, és elindult Itachi felé, az jutott eszébe, hogy a másik túlságosan is... túlságosan is jól játssza a szerepét. Ilyen szereposztásban pedig, hogy vele kell összedolgoznia... Szinte nem is érzi, hogy színészkedik ezzel. És ez veszélyes. Nagyon is veszélyes.

Mikor a férfi ujjai a kézfeje köré kulcsolódtak, megdermedt, és a cipője orrát bámulva hallgatott, pedig érezte, hogy Neji őt nézi. Nem mondhat semmit neki, nem mondhatja el Nejinek, hogy ez nem igazi, pedig szeretné. Kiabálni szeretne, hogy ők ketten nem, semmi...

De nem szólt. Attól félt, önmagának akarja bebizonyítani.