Az Uchihák játéka

80. - Amikor eljön az ideje, tudni fogod, hogy ott vagy

  Kisame unottan üldögélt, és csak ritkán változtatott testhelyzetet, mikor elzsibbadt a lába. Maga alá húzta a lábait, hátradőlt, megtámaszkodott a padlón, úgy figyelte Sakurát, aki halványan mosolyogva bámult Itachi shariganjaiba, és elfojtott egy ásítást. Nekik biztosan izgalmas volt, legalábbis úgy tűnt.

Itachi kicsit bosszankodott is, ugyanakkor ámultan figyelte a képeket, amiket a lány egyenesen a látóidegein keresztül küldött a fejébe. Képtelen volt megállítani, ez okozta azt a könnyedén múló, de nyomott hangulatot, ami rátelepedett. Pedig nem volt biztos benne, hogy egyáltalán meg akarná-e állítani, ha megtehetné.

Bámulatos volt az egész, mintha ott lenne, és Sakurával élné át, amit lát. A lány első napja az Akadémián, az volt a kedvence. Sasuke arca, olyan közel hozzá... Soha nem látta ilyen közelről abban az időszakában. Mohón itta magába a fiatal, szinte még kölyökarcot, ami azonban már mutatott némi későbbi, érettebb vonást, amit most is láthatna az arcán, ha elélépne, megragadná a vállát, és megszorítaná, hogy nyughasson egy percig. Ha az arcába nézhetne végre.

Aztán ott volt a pillanat, amikor Sasuke, az alig tizenhárom éves Sasuke, azt mondta, annyi célja van az életben, hogy megölje őt. Ez elszomorította, késként vágott a szívébe, de rögtön kapta is a gyógyírt rá, mintha Sakura csak tudná, hogy fáj neki, és a következő pillanatban hála költözött a mellkasába, a rendetlen fajta, amelyik mindenhol nyomot hagy az életterén, és valamennyire mindig oda fog tartozni. Csak nézte, ahogy Sasuke mosolyog, halványan, küzdve vele, de mosolyog, és tessék: egy perc sem telik bele, és nevet. Ez volt az ő Sasukéja.

Ez volt az a gyermek, akiért bármit feláldozott volna. Meg is tette. A fejében Sasukénak állított oltárra hordta szép lassan mindenét, egyenként. Apránként. Így lett azzá a bonyolult kirakósjátékká, amit Sakura fáradságos munkával összerakott. Attól még az oltáron maradt, de legalább ép volt. Ez a gondolat is hurcolta magával a hálát, kötélen húzva maga után, fogolyként.

Sakura meggyógyította. Mindenhogyan meggyógyította. Legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy átkarolja, és magához szorítsa. Talán, hogy ne is engedje el.

Aztán megtört az egész, egy pillanatra Neji Hyuugát látta, közvetlen közelről, olyan közelről, hogy azonnal a fejébe szállt a vér, és hátrahőkölt volna, de nem volt rá ideje – Sakura megelőzte.

A képözön eltűnt, elpárolgott, és már csak a fülig pirult lányt látta, ahogy lesüti a szemét.

- Ha ilyesmikre gondolsz, képtelen vagyok koncentrálni - motyogta zavartan. - Nem hallom, de érzem, és ez épp elég.

- Emlékeztess rá legközelebb, mikor Konoha felé járok, hogy ki kell nyírnom Neji Hyuugát - felelte Itachi higgadtan, mire a lány kissé ijedten felpillantott rá, aztán megkeményedett a tekintete, amikor a férfi folytatta. - Tényleg, undorító, hogy mindenbe bele kell szólnia, és bele kell kavarnia, mikor végül is nem több, mint...

- Hallgass – csattant fel idegesen Sakura, és Itachiban bennrekedt a szó. - Ehhez semmi közöd.

Kisame feszülten felegyenesedett, rámeredt a hirtelen ingerülten egymásra meredő párosra. Fogalma sem volt mi folyik itt, csak bámulta Sakura szikrázó szemeit, és Itachi idegesen megfeszülő állkapcsát, ahogy összeszorította a fogait.

- Valóban nincs - válaszolt végül lassú, vontatott hangon, és annyira pokolian igyekezett közömbösnek látszani, hogy Kisame majdnem el is hitte, hogy komolyan gondolja, amit mond. - Talán majd továbbítom Sasukénak a feladatot.

Kisame még soha nem látta ennyire dühösnek Sakurát, de akármi is volt, amiért elöntötte az agyát a vörös köd, nem tudta hibáztatni. Nyilván igaza lehet. Tudta, hogy soha nem lenne igazságtalan, Itachival végképp nem, akkor sem, ha az érzelmei vezetik. A lány megfordult, és az ajtó felé sietett.