Az Uchihák játéka

81. - Idegen érzés

  A mosolyában volt talán valami, vagy a tekintetében? Vagy benne magában, a lelkében, amit nem láthatott ugyan, de érzett, mintha hozzá tartozna. Mintha az egyik végtagja lenne, pontosan illeszkedve, eltéphetetlenül tőle. Fogalma sem volt, most hirtelen mitől...

Tudta, hogy mosolyog, olyan melegen, mint ahogyan nagyon régen nem tette, ott látta visszatükröződni Sakura szemében, mosolyában. Akkor sem tudta volna elfojtani most, ha akarja, de nem akarta. Istenek, hogy kéne ezt most megtenni? Hogy lehetne megcsinálni, túlélni ezt az egészet, és csak boldognak lenni, a kezét fogni, amíg el nem szólítja a szíve, vagy egy agyvérzés, és semmi másra nem gondolni, csak őrá, hogy boldog legyen? Hogy mindennap ezt a mosolyt lássa, és benne ezt a meleg fényt?

Tudta, hogy ostoba, hogy hagyja átfolyni magán az egészet, és így szinte a végkeringése részévé teszi, de hogyan lett volna képes nem megtenni? Attól a pillantástól visszatért a hite. Minden egyes mosolyával többé vált, apránként felragyogtatta mindenét, amiről azt hitte, régen elveszítette már valahol. A hitet az emberekben, a boldogságban... A szerelemben.

Hiszen hogy lehetne az, hogy ránéz erre a mosolyra, belenéz ezekbe a szemekbe, és nem azt látja? Az élő, lobogó szerelmet? Talán csak egy apró lépés kellene hozzá, egy érintés, egy szó. Soha nem volt gyáva, soha nem rettent vissza semmitől, amit a sors szabott rá, és most mégis, a lelke meghunyászkodva, szűkölve próbált elrejtőzni valahol, mint egy örökké csak ütött-rúgott kutya, akit meg akarnak simogatni, és nem érti, képtelen felfogni, hogy ezúttal nem bántani akarják.

Az élet volt maga, egy reménysugár, egészséges, ragyogó, gyönyörű nő, és ott állt mögötte ő, mint a lélegző, de már rég halott ember, reményvesztett, beteg. Sakura nyakig begázolt érte abba a sötét, undorító mocsárba, és a karjánál fogva kirángatta onnan. Mintha rákiáltott volna: "Hát bolond vagy te, ott ülsz, mikor idekint sokkal jobb?".

Képtelen volt apránként végigvenni az egészet, és utána megmagyarázni az összes, rég elfelejtett, talán soha meg sem ismert érzelmet, amit kiváltott belőle. Az a pörgő kerék jutott eszébe róla, amit egyszer egy nem éppen jó hírű helyen látott, ahová Kisame hurcolta magával, bár semmi kedve nem volt menni. Csak ült az egyik sarokban, alaposan berúgott, és bámulta azt a kereket, forgott, meg nem állt egy pillanatra sem. Vagy talán csak ő volt túl részeg, azért látta így. Olyan most, mint az a kerék, amit alkoholmámoron át bámulnak, és kétségtelen -, azt a kereket Sakura pörgeti.

Minden rendben volt, de fogalma sem volt róla, hogyan érzi magát, mi történik vele éppen. Csak azt tudta, hogyha most felnézne, és kiszúrna a tömegben egy fiút és egy lányt, ahogy egymásba kapaszkodva csókolóznak talán nem érezné úgy többé: hülyeség. Majd rájönnek. Talán csak egy megértő mosollyal legyintene rájuk. Miért? Nem tudta. Talán tényleg létezik szerelem. Talán tényleg nem csak a tündérmesékben. Talán ők tudják jobban, és ők néztek utána sajnálkozva, ugyanúgy ahogy még az imént ő rájuk: "Hülyeség. Majd rájön.".

Észre sem vette, Sakura mikor fordult meg a karjában, csak mikor finoman az arcához ért, akkor rezzent fel. Lepillantott rá, és a keze után nyúlt, a mellkasára szorította a tenyerét, hadd érezze, hogyan ver a szíve, mintha most mondaná el, amin gondolkozott.

"Nézd, el tudom hinni, hogy van szerelem. Hiszek abban a dologban, amit mások szerelemnek hívnak. Nem tudom, milyen, de képes vagyok rá, hogy elhiggyem, létezik. Miattad, tőled. Figyeld, hogy ver a szívem. Hiszek. Hát nem csodálatos?"

- Igyunk rá valamit – mosolyogta lágyan a lány, és Itachi egy pillanatig töprengve fürkészte az arcát, mielőtt rábólintott volna.

******