Az Uchihák játéka

23. - Bizonytalan helyzetben

Itachi némán nézte a csukott fürdőszoba ajtót. Hosszú ideje nem érezte magát bizonytalannak, most mégis, mintha kételyek gyötörték volna.

Honnan tudhatná egy ilyen fiatal lány, aki alig mozdult ki Konohából, hogy milyen, ha az embert leláncolja a kötelesség, és nem tehet mást, csak amit elvár tőle a világ? Hogyan is érthetné, mit jelent igazából a titok szó, mikor nem lehet olyan rejtély vele kapcsolatban, amit az élete árán is meg kell védjen, és nem oszthat meg senkivel, ezzel magányra ítéltetve? Hogy is gondolhatja, hogy ismeri a múltat, mikor számára ez nem lehet több tizennyolc évnél?

Nem volt az a fajta, aki lenézi a fiatalabbakat csupán a koruk miatt, de Sakura nem tűnt a számára olyannak, akit érdekel a kezdet. Persze, ebben nem lehetett biztos, de úgy érezte a rövid ismeretségük alapján, hogy ez a lány nem a múltban él, hanem a jelenben, és ez így tűnt helyesnek.

A múlt gyökereket jelent, kötöttséget, az ősök örökségét, mindent, amit hátrahagytak az elkövetkezendő generációknak. Neki, mert ő egy klán tagja, akkor is, ha már csak ketten maradtak az öccsével. Ebben nőtt fel, a hagyományok és a szabályok betartásában, a múlt ismeretében. Egy klán számára ezek fontosak voltak, hiszen ha egy nagyobb közösségben nincsenek bizonyos közös vonások, és nincs, ami összekovácsolja őket, azok az emberek nem nevezhetőek klánnak. Családnak talán, de klánnak semmiképpen.

De a lány nem értheti, mit is jelent mindez, hiszen soha nem élt egy klán tagjaként. A szüleire halványan emlékezett, akkor lettek ANBU-k, mikor ő is. Ugyanazon a vizsgán vettek részt, és mikor gyorsan utánaszámolt, rájött, hogy Sakura még kislány volt. Sokszor hallotta beszélgetni őket, de nem nagyon figyelt oda, mégis, arra azért emlékezett volna, ha megemlítik, hogy van egy lányuk. ANBU csapatkapitányként felelős volt az emberei életéért, és mindig inkább azokat a ninjákat áldozta fel a küldetés teljesítésének érdekében, akiknek nem volt családjuk.

Furcsállta a dolgot, hiszen mindketten eléggé nyíltak és közvetlenek voltak egy ideig még vele is, pedig nem mutatott feléjük semmilyen barátkozási szándékot. Tudta, hogy az emberek általában dicsekednek a gyerekeikkel, nem egy ilyen párbeszédnek volt fültanúja, elvégre az ANBU-k is emberek voltak, és mikor éppen nem gyilkoltak, kedélyesen elcseverészgettek az idilli családi életükről.

Az elején vele is próbáltak kedvesek lenni, beszélgetni, hiszen akkor még jóformán gyerek volt, és nem értették, hogyan lehetséges, hogy egy tizenéves eljutott odáig, ameddig ők - többnyire több, mint tíz év alatt. Aztán rájöttek, hogy még ha gyereknek tűnik is, kérdés nélkül, könyörtelenül és profin megöl bárkit, ha parancsot kap rá. Onnantól kezdve tartották tőle a távolságot, amit nem is bánt. Ugyan nem szeretett egyedül lenni, de már annyira hozzászokott a magányhoz, hogy nem tudta, hogyan kéne kezelnie, ha valaki közeledni próbál felé.

Az Akatsuki tagokhoz már hozzászokott, nem érezte magát kényelmetlenül, ha együtt evett velük, ha véletlenül hozzáért valamelyikük, és már az idegesítő szokásaik már annyira beléivódtak az évek során, hogy szinte már észre sem vette ezeket.

És akkor jön ez a lány, felborogat mindent, és Pein marasztalja. Ő és Pein tíz éve ismerték egymást, és a férfi pontosan tudta, hogy milyen ez neki. Rosszabb, mintha a művészlélek szöszivel zárnák egy szobába, pedig az aztán még őt is kihozná a sodrából. Baja ugyan nem volt Deidarával, de a fiúnak annál több vele. Ha ő nincs, még mindig boldogan élhetné az életét az Akatsuki nélkül, és nem kéne küzdenie a kényszerrel, hogy állandóan megpróbálja felbosszantani valamivel, de azt még képes lenne kezelni.

De Sakurát nem. Volt valami a lánnyal kapcsolatban, ami nem hagyta nyugodni az ösztöneit. Mint mikor a szeme sarkából lát valamit, de mikor odafordul, már nincsen ott. Mintha valaki a fülébe kiabálna, és mikor lecsapná, arrébb ugrik. De még ezek sem írják le azt az érzést, csak hogy kicsit bosszantó, de még ez is fényévekre áll a valóságtól. Egy kicsit idegesítő, de inkább... olyan ismerős. Nem tudta volna megmagyarázni, mitől az, de tudta, hogy valami van itt, amitől éber lesz és kényszert érez arra, hogy figyelje a lányt. Mintha várna valamire. De hogy mire, arról fogalma sem volt.

Épp ezért érezte magát bizonytalannak. Sosem volt profi a kapcsolatok kialakításában, sőt: egyenesen csapnivaló társaság volt, de ha mégis rávette volna magát, hogy megpróbáljon valakivel beszélgetni, még akkor is elszúrta volna a dolgokat.

Sakurával szemben viszont nem engedheti meg magának ezt a luxust, mert könnyítenie kell az öccse helyzetét, hogy gördülékenyebben menjen majd minden a lány és Sasuke között, szóval nem teheti meg, hogy ezt elszúrja. El kell érnie, hogy a lány megbízzon benne, ha csak egy kicsit is, különben hiába próbál segíteni neki, nem fogja érdekelni, és akkor elpocsékol egy csomó időt valakire, akit hidegen hagy a mondandója.

Leült az ágyra, és a tenyerébe temette az arcát. Nehéz ügy.

„Mit kéne tennem, Shisui? Te biztosan tudnád, de én nem tudom. Mit kezdjek egy tizennyolc éves lánnyal? Egyetlen témánk lenne: Sasuke, de róla nem szeretek beszélni. Azt mégsem várhatom el, hogy némán üljünk egymás mellett egy hétig."

Egy nagy sóhajjal végigdőlt az ágyon, és a feje alá gyűrte a párnáját. A plafon repedései szinte nevettek rá. Mintha azt mondanák neki: „Nézd meg magad, Itachi Uchiha, egy lány zavar össze, mikor Orochimarut a padlóba döngölnéd. A híres szemeid is csődöt mondanak, nem látsz át rajta, nem ám, fogalmad sincs milyen, hogy hogyan közelítsd meg anélkül, hogy elbénáznád..."

Talán életében először azt kívánta, bárcsak értene ehhez, és nem csak messziről figyelhetné, hogyan is kell ezt csinálni. Ő mindig csak figyelte a környezetét, sosem került szorosabb kapcsolatba senkivel sem. Talán Shisui volt az egyetlen, akiről azt merte volna mondani, hogy közelebbi ismerősök voltak. Egy időben azt hitte, ez a valódi barátság, de ahogy a mások közötti kapcsolatokat figyelte, rá kellett jönnie, hogy nem az, és még mielőtt azzá válhatott volna, Shisuinak meg kellett halnia.

Ő és az édesanyja volt az a két személy, akiknek sajnálta a halálát, és mégis, a saját kezével vetett véget mindkettejük életének. Azóta pedig még annyira sem került közel senkihez, még Reikihez sem, pedig a lány kitartóan zaklatta a társaságával, de őt soha nem érdekelte. Túl rámenős volt, és ő is jól ismerte ahhoz, hogy tudja, a lány nem rá vágyik, hanem a páncélos lovagjára, márpedig ő a lehető legtávolabb állt ettől, és nem is kívánt ilyen szerepben tetszelegni senki előtt.

Sakura dermedt arccal kilépett a fürdőből, és rá sem nézve bebújt az ágyába, hogy a takaró alatt összegömbölyödve aludjon.

Itachi arra gondolt, megkérdezi, nem zavarja-e a gyertyafény, de a lány arckifejezése azt sugallta, hogy nem bán ő semmit, csak hagyják békén, így aztán nem szólalt meg. Inkább az ágya mellett heverő tekercsért nyúlt, mert rájött, hogy több mint fél órája a plafont bámulja, miközben elmélkedik.

Az Orochimarutól elhozott tekercs, amit a kígyó Konohából lopott el, Madara szemtechnikáját tartalmazta, amivel a Kyuubit irányította, és ő érdeklődve tanulmányozta, mióta visszaértek a rejtekhelyre, és Pein a kezébe nyomta. Kíváncsi volt, hiszen az a tekercs is az Uchiha klán múltjához tartozott, és ő mindig érdekesnek találta a klán múltjának részleteit.

De hiába, már elkalandozott, és mindig is nehezen tudott véget vetni a folyamatosan áradó gondolatoknak. Lassan visszatért az általa szánalmasnak bélyegezett önsajnálathoz, és arra gondolt, egyáltalán nem hasonlít egy védelmező, páncélos lovaghoz. Inkább az a fickó lehetne, aki a saját társai ellen dolgozik, miközben fenntartja a látszatot. Lehetne, de nem az. Ehelyett egy gyilkos, aki ezerszer rosszabbakat művelt, mint bárki tehetett volna, és állandóan magát rágja, amitől még rosszabb az egész, mert így olyan, mintha újra meg újra elkövetné azokat a tetteit, amikről azt próbálja bemesélni saját magának, hogy helyesen cselekedett, holott az emberség legnagyobb bűnét követte el.

Arra eszmélt föl, hogy hosszú percek óta csukott szemmel hallgatja Sakura lassú, egyenletes légzését. Kinyitotta a szemeit, és a lány felé fordította a fejét. Sakura elnyílt ajkakkal, nyugodt arccal aludt az oldalán, mindkét kezét a párna alá téve, és a takaró lecsúszott róla egészen a derekáig, valószínűleg akkor, mikor megfordult.

Itachi óvatosan megmoccant, és letette maga mellé a tekercset, hogy a lányra tudjon figyelni. Valamiért tetszett neki a látvány. Talán, mert még sosem volt abban a helyzetben, hogy valóban őrizzen valakit, aki ennyire védtelennek látszik, mint amilyennek Sakura akkor látszott. Pein rábízta, és neki kell megvédenie. Ha akarja, ha nem, a következő egy hétben bizony páncélos lovagot kell játszania. Szívesen elfintorodott volna a gondolatra, de az arcizmai merevek voltak, és a fejében halkan megszólalt a lány hangja, mint valami kiirthatatlan emlék.

„Tőlünk függ, mit gondolunk jónak vagy rossznak."

Lassan felült, és félrebiccentett fejjel bámulta az alvó Sakurát, aki egy picit megmoccant, és arcát félig a párnába rejtette, miközben az ujjai megrezzentek, mintha érezné, hogy nézik. Itachi egy pillanatra megmerevedett, mint aki valami rosszat tesz, aztán mikor Sakura nem nyitotta ki a szemeit, újra ellazult, és a lány ágya mellé lépett.

„Ki vagyok én, hogy elítéljelek?"

Óvatosan a takaró után nyúlt, és ügyelve rá, hogy véletlenül se érjen hozzá, lassan felhúzta a takarót a lány vállára. Egy pillanatig még az ágya fölött állt, majd elfújta a gyertyát, bebújt a takarója alá, és a fejét a párnájára téve lehunyta a szemeit.

Nem tudta, miért, és hogy egyáltalán hogyan lehetséges ez, de a lelkére nehezedő bűnök súlya, mintha egy hajszállal könnyebbé vált volna azoktól a szavaktól.

„Akárhogy is... köszönettel tartozom neked, Sakura. És meg fogom köszönni. Majd egyszer, ha eljön az ideje..."











Shikamaru hátát a sziklafalnak támasztva figyelte a tábortűz fényében, a barlang padlóján horkoló Narutót, aki néha Sasukéról és Sakuráról, de leggyakrabban a ramenről motyogott álmában.

Fáradt volt, de úgy érezte, egyszerűen képtelen aludni, míg át nem gondolja ezt az egész zűrzavart. Próbált logikusan gondolkozni, és következtetni a hiányzó részletekre, de ez közel sem volt olyan könnyű, mint amilyennek hangzott, mint mikor elszánta magát rá.

Odáig minden rendben volt, hogy Orochimaru megtámadta Konohát, mert Sakurát akarta, hogy meggyógyítsa a karjait, és elvitt egy tekercset, aminek a tartalma rejtély volt a számára, de mivel Tsunade sem izgatta magát ezen, így ő is félretette az ezzel kapcsolatos aggályait. Nem sokkal azután, hogy letelepedtek a barlangban, kaptak egy üzenetet Kakashitól, Pakkun közreműködésével, miszerint Orochimaru halott, mert Sasuke egész egyszerűen kivégezte.

Az információ forrását azonban sűrű homály fedte, és Shikamaru attól tartott, hogy hazugság az egész, és maga Orochimaru terjeszti a halálhírét a talpnyalói segítségével, hogy biztonságérzetbe ringassa őket, és a támadása meglepetésként érje Konohát. Így nyilván könnyebben menne az egész, mint egy felkészült ninja sereg ellen. Mégis, bár az információ hiteltelennek látszott, Shikamaru reménykedett benne, hogy ez az igazság, és Orochimaru valóban halott.

De akkor mégis hol lehet Sakura? Talán megszökött a kavarodásban, és már hazafelé tart Konohába, vagy... Nem is mert arra gondolni, hogy talán már a lány sem él, mert a jelenléte idegesítette Sasukét, és a fiú egész egyszerűen elvágta a torkát. De ha él, és maga mellett tartja, az Sakurának maga lehet a pokol. Ő maga sem tudta már, hogy a két rossz közül melyiket választaná inkább a lány helyében.

És aztán ott van még az Akatsuki is. Az apja mindent elmondott neki a jelenlegi helyzetről még indulás előtt, vigyázva, hogy gondosan kikerülje a Senju vérörökös kényes témáját. Shikamaru csupán annyit tudott, hogy van valahol egy ember, aki képes irányítása alá vonni a bijuukat, és ezért a képességéért akarja megkaparintani őt az Akatsuki. Mivel a Senju klán tagjai, akárhol is tartózkodnak, hivatalosan konohai származásúak, így nem csoda, hogy az Akatsuki meglátogatott egy Konohához közel élő informátort, aki a jutalom reményében értesítette őket, és jeleket hagytak, amik arra utaltak, hogy tudnak erről a személyről, és kell nekik, ezért egész Konoha felkészült a támadásukra.

Helyettük viszont Orochimaru jött, ami lehetett volna véletlen is, de Shikamaru mégis úgy érezte, hogy sántít valami. Az Akatsukinak van valamilyen terve a Senju vérörökös hollétének felderítésére, ebben teljesen biztos volt, de azt nem tudta, hogyan akarnak eljutni egy olyan információig, amit kizárólag a Hokagéhoz legközelebb állók tudhatnak. A tanács, Shizune, Jiraya...

Kínjában arra gondolt, talán van egy gyenge láncszem a tanácsban, egy besúgó vagy egy manipulálható tag, akit irányíthatnak, hogy megszerezzék, amit akarnak, de rögtön el is vetette az ötletet. Kizárt, hogy áruló legyen a konohai tanácsban. Őrültség. A konohaiak a hűségükről voltak ismertek az egész ninja világban, a hazájuk és múltjuk iránti hűségükről, nagyon ritkán fordult elő, hogy áruló furakodott a soraikba. Mégis, egy halvány balsejtelem kezdett formát önteni a fejében, és éppen alakot és nevet adott volna neki, mikor hirtelen félbeszakították a gondolatmenetét.

- Hé, minden rendben? - Ino félrebillentett fejjel állt előtte, és a gyanú eliszkolt a lány halk szavai nyomán, mielőtt felölthette volna végleges formáját.

Shikamaru hiába kapott a hirtelen és furcsa megérzés után, már mindegy volt. Egy halvány, félbemaradt gondolat maradt csupán a fejében, amivel tudta, hogy nem megy sokra. Halkan felsóhajtott, és intett a lánynak, hogy üljön le.

- Persze - felelte halkan, de még önmaga számára sem hangzott határozottnak a hangja.

Ino közben mellételepedett és hozzábújt, míg a férfi kissé esetlenül átkarolta.

- Min gondolkoztál? - nézett fel rá kíváncsian a lány, mire Shikamaru összeráncolta a homlokát, és belenézett a szép kék szemekbe.

- Mindenen - mondta halkan egy keserű mosollyal, és figyelte, ahogy Ino aggodalmassá válva fürkészte az arcát, majd egy sóhajjal a vállára hajtotta a fejét.

- Meg kéne tanulnod kikapcsolni a szuperagyadat - mormogta halkan, miközben lehunyta a szemét.

- Talán - felelte a férfi, gyengéden homlokon csókolta a barátnőjét, és nekidöntötte a fejét a sziklafalnak, hogy megpróbáljon aludni kicsit.

Narutóval szemben, a tábortűz másik oldalán, Hinata és Kiba egymás mellett ülve, Akamaru oldalának támaszkodva egy ideig halkan beszélgettek, majd mikor a fiú hirtelen elhallgatott, és Hinata válla fölött Shikamaruékra meredt, a lány a lángokon keresztülbámulva Narutót kezdte figyelni.

El volt keseredve a képektől, amiket az elméje alkotott a lángokból. Látta maga előtt az egész életét. Hazamegy, és már csak pár évig marad majd meg neki az a szerencse, hogy Naruto mellett lehessen. Az apja egy váratlan pillanatban majd bejelenti, hogy a vőlegénye, akiről semmit sem tud, megérkezett, és elviszi magával egy nagyon távoli országba, ahol sosem találkozhat többé a férfival, akit szeret.

A lehető legunalmasabb életet látta maga előtt, amire esélye lehetett volna a sok közül. Élhetett volna boldogan, Naruto feleségeként, élete végéig amellett, akinek mindenét örömmel odaadná, amellett, akire felnéz, akit megbecsül, ha ő nem lenne az, aki. Ha nem lett volna Hyuuga, vagy ha az apja nem lett volna olyan merev. De nem lehetett senki más, és ez akkor fájt a legjobban.

Egyetlen napért Naruto oldalán, eladta volna mindenét. A tegnapját és a holnapjait. A mosolyát, a napsütést, a madarakat az égszínkék égen, a lopott pillanatokat, amikor őt nézhette, miközben edz, eszik, beszélget, vagy azokat, mikor titokban, éberen az ágyában fekve, hosszú éjszakákon át arról álmodozott, hogy szabadon ölelheti, csókolhatja és szeretheti. Szabadon szeretni... nem volt semmi, amire jobban vágyott volna, és mégsem kaphatta meg.

Naruto helyett kapni fog valakit, akit sosem kért, akit sosem akart, és nem is fog soha, hiszen az ő szíve olyasvalakié, aki nem lehet az övé. Hiába tudja, hogy sosem élheti át azt a csodálatos pillanatot, mikor átnyújthatná Narutónak a szívét, mégis kötelességének érezte, hogy megőrizze azt a fiú számára, akár élete végéig, ha kell. Akárki lesz a férje, akárkit talál számára az apja, még ha kedves és gondoskodó, és erős a hite, akkor is Narutót fogja szeretni, mert nincs még egy olyan ember, aki annyit érne számára, mint a fiú.

Sosem fog olyasvalakit találni, aki akárcsak a nyomába érhetne Narutónak. És ha ez azt jelenti, hogy élete végéig szenvednie kell a boldogtalanságtól, hát kiállja, de soha, soha ebben az életben - és ha van még, a következőben sem - fog lemondani erről a szerelemről, mert szüksége van rá, mint egy korty vízre, mint a levegőre. Ez élteti, és ha elmúlna, ami lehetetlen, akkor ő is belehalna. Megtörne a lelke, és nem lenne értelme többé az egész ostoba, szánalmas kis életének.

Tenten, aki a hortyogó Naruto és az ájult Neji között üldögélt, felhúzott lábakkal, homlokráncolva figyelte egy darabig Inóékat. Úgy érezte, valami nem stimmel velük, és ez aggasztotta. Féltette Shikamarut, hiszen a barátja volt, és tudta, hogy a férfi nem véletlenül habozott, mielőtt megcsókolta volna Inót a szülei virágüzletében. Tudta, hogy Shikamaru rengeteget rágta magát a lány vallomásán, napokig rettenetesen szétszórt volt, és utána is gyakran kapta azon, hogy oda sem figyel rá, mert gondolatban már rég másfelé kalandozik, rezzenéstelen tekintetével valahova a válla fölé meredve. Nem tudta, hogy micsoda, de valami nem volt rendben köztük, és ezt megérezte.

Viszont az, hogy Hinata gyötörte magát a tábortűz másik oldalán, teljesen világos volt a számára. Fel nem tudta fogni, mire volt jó, hogy még meg sem történt eseményekkel kínozta magát, mikor teljesen felesleges volt ezen aggódnia. Ráér majd később is, ha már megtörténtek. Ráadásul egyre többet csinálta, és ez már bosszantotta a barna hajú lányt is. Miért nem tud Hinata a jelenben élni, miért kell állandóan a jövőn rágnia magát, mikor semmi értelme? Tudta, hogy a lány álmodozó típus, mert túl félénk ahhoz, hogy cselekedni merjen, de mikor útközben Naruto elmesélte neki, ki térítette őt észhez, azt hitte a nyuszi Hinata végre a háttérbe húzódott, hogy helyet adjon a kicsit bátrabb énjének, de úgy látszik tévedett.

Tenten kissé bosszúsan lehajtotta a fejét, és egy vékony bottal megpiszkálta a tüzet, hogy eszébe se jusson beleavatkozni Hinata önmarcangolásába.

„Ha neki ez jó, hát csinálja csak!"

Pár percig a tűzbe bámult, aztán rásandított a mellette fekvő, ájult Neji kisimult arcára.

Bár képes lett volna félretenni a Nejivel kapcsolatos gondolatait, ahogy sokszor meg is tette, mikor fontosabb dolga volt, de mivel a küldetésük kudarcba fulladt, így igazából teljesen mindegy volt, hogy mivel üti el az ébren töltött órákat reggelig. Magára vállalta az éjjeli őr szerepét egy ANBU-val, aki a barlang legtávolabbi csücskében, a másik bejárat mellett üldögélt, és valószínűleg kintre figyelt, bár a maszkjától, akár szunyókálhatott is volna. Tenten viszont még maszkban sem tudott volna aludni, sőt még akkor sem, ha nem vállalta volna el az őrséget.

Állandóan azon járt az esze, hogy Neji ki lesz bukva és szenvedni fog, ha felébred, és bár tudta, hogy ez teljeséggel rendben is van, mégis bántotta a gondolat, hogy nem tehet ellene semmit. Ahogy az is, hogy a férfi, akit szeret, nem szereti viszont, de ezen nem volt túl sok töprengenivaló. Így van, és kész, ezt ő képtelen megváltoztatni, mert ez egyedül Neji döntése. Nem erőszakolhatja rá magát a férfira, és ő nyilvánvalóan észre sem fogja őt venni, úgy igazán, ahogyan kellene. Már rég beletörődött abba a gondolatba, hogy úgy fog meghalni, hogy Nejivel soha nem jutottak tovább egy baráti kézfogásnál, és ő majd arra fog gondolni, hogy ez így van rendjén, és zokszó nélkül belenyugszik majd.

Sosem mondta el neki, hogy szereti, és soha nem is fogja, mert felesleges. Neji Sakurába szerelmes, és ezt pontosan tudta, bár nem igazán értette, hogy miért pont őt választotta helyette. Persze, Sakura remek gyógyító, kedves lány, és megmentette az életét, de úgy gondolta, hogy a férfi csapattársaként szorosabb köteléket ápol Nejivel, mint Sakura valaha fog. Persze, ez elég hamar meg is bukott, mivel a férfi beleszeretett Sakurába, és innentől kezdve a lánynak több szerepe lett Neji életében, mint neki.

De Sakura nem szerelmes Nejibe, és ez nagyon fog fájni a férfinak, ha eljut odáig, hogy bevallja, mit érez. Tenten keze megállt a levegőben. Hiszen ő egyáltalán nem akarja, hogy Nejinek rossz legyen, még ha az is az ára a férfi boldogságának, hogy ők nem lehetnek együtt. Hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább szeretne bele Sakura Nejibe, minthogy a férfinak fájjon, hogy nem szeretik viszont. Vajon Sakura tényleg nem szereti őt? Hiszen Neji olyan rendes, jóképű, és olyan jó harcos, és a szemei is gyönyörűek...

Visszabámult a tűzbe, és a szemeiben táncoló lángok megvilágították a lelkében születő erős elhatározást. El fogja érni, hogy Sakura beleszeressen Nejibe - ha még nem az -, akkor is, ha nem akarja szeretni. Sakura és Neji együtt lesznek, ahogy a lány visszakerült Konohába. Mostantól minden erejével azon lesz, hogy boldoggá tegye a férfit, akit szeret. Ha így, hát így.









Sakura halkan felszusszant, és lassan mocorogni kezdett. Álmosan szétbontogatta összegubancolódott szempilláit, és akaratlanul is egy széles hátra pislogott. Egy percig azt sem tudta, hol van, aztán eszébe jutott minden, és egy ásítással a hátára fordult. Ahogy leeresztette a kezét és meglátta a takarót a mellkasán, a szemöldökei összeszaladtak a meglepetéstől.

Emlékezett rá, hogy lerúgta magáról, mielőtt elaludt volna, mert melege volt, és mivel Itachi pólója volt rajta, ami a méretéből kifolyólag mindenhol biztonságosan takarta, nem kellett aggódnia, hogy a férfi véletlenül olyat lát, amit nem állt szándékában megmutatni neki.

„Hogy a fenébe tornásztam fel magamra a takarót?"

Egy ideig elgondolkozott rajta, vajon mennyit kapálózhatott az éjjel, majd végül úgy döntött, hogy lényegtelen, és egy újabb ásítással a fal felé fordult, hogy pihenjen még kicsit, de visszaaludt.

Arra kelt, hogy valaki óvatosan megérinti a vállát. Mikor felnézett, Konan barátságos mosolya fogadta.

- Jó reggelt - suttogta vidáman a nő. - Gyere reggelizni.

Sakura kábán bólintott, és kikászálódott az ágyból. Ahogy letette a lábát a padlóra, meglepetten vette észre, hogy szobatársa még alszik. Nem szokott nála tovább aludni. Aztán legszívesebben a fejét verte volna a falba, mikor véglegesen felébredt erre a gondolatra.

„Nem szokott? Mi az, hogy nem szokott? Honnan tudod, mit szokott meg mit nem? Nem is ismered. Különben is, nem lesz itt semmiféle szokás, Sakura Haruno. Megszokás meg végképp nem!"

Konan félreértette, hogy a férfit nézi, így halkan megszólalt.

- Itachi majd később eszik, ha felkelt. Ne aggódj, velem is teljes biztonságban vagy - mosolygott a kék hajú nő, mire Sakura meglepetten ránézett, majd gyorsan bólintott, hogy leplezze a zavarát.

Nem értette, miért gondolná, hogy nem lesz biztonságban.

„Te jó isten! Ne, ezt ne. Ezt most hagyd abba, Sakura, mert nem állok jót magadért. Miért gondolnád, hogy nem leszel biztonságban? Hogy miért? Hát, lássuk csak. Hiszen kilenc gyilkossal tartózkodsz egy fedél alatt, akik a legjobb barátodat is ki akarják nyírni - többek közt, természetesen -, és életed nagy szerelmének a bátyja, aki leöldöste az egész családját, nos, ő fog vigyázni rád. De persze semmi probléma, mért is aggódnál? Hülye liba!"

Sakura egy hatalmas sóhajjal magára kapkodta a ruháit, és megindult Konan után, aki végigvezette a már ismerős folyosón - ezúttal a másik irányba.

Mikor már a folyosó végén jártak, akkor döbbent rá, hogy mit is csinál éppen. Eddig mindig Itachival evett - már amikor a férfi hajlandó volt annyira lealacsonyodni emberré, hogy táplálékot vegyen magához -, de most Konan reggelizni hívta, és kivezette őt a szobából, ami csak egyet jelenthetett: hogy aznap reggel, bizony kénytelen lesz az Akatsuki jelenlétében enni. Volt egy olyan érzése, hogy a helyzet nem fog jót tenni az emésztésének.

Pánikolni már nem maradt ideje, mert Konan lendületes mozdulattal kinyitott egy ajtót, és vidám mosolyával betessékelte maga előtt a helyiségbe. Sakura alig lépett be, máris megállt, mert a lába nem akart engedelmeskedni a parancsának, bár az is igaz, hogy ő sem szívesen ment volna beljebb. Sőt, ha tehette volna, inkább visszamenekül Itachi szobájába, ahol legalább tudja, mi vár rá. Inkább a férfi, mint másik négy Akatsukis. Bár, ha belegondolt, bárki helyett inkább Itachit választotta volna. Vagy Konant. A nő mégannyira sem volt ijesztő, mint a néma szobatársa azokkal a szemekkel, amiktől rájön a hidegrázás.

Az ebédlő egy világos, tágas helyiség volt, a közepén pedig egy hosszú asztal helyezkedett el pont, mint a tanácsteremben, de itt legalább voltak ablakok, amiktől kissé barátságosabbnak tűnt a helyiség, még úgy is, hogy az asztalnál gyilkosok ültek. Az asztal végén, az ebédlő túloldalán Pein foglalt helyet, a közepe táján pedig Kisame és Deidara reggelizett éppen. Sakura némán hálát adott az égnek, hogy nincsenek többen, mert még így is elég félelmetesnek tűnt egy olyan átlagos dolog is, mint az evés.

- Jó reggelt - mondta halkan, vékony hangon, és beljebb lépett az ebédlőbe, mert Konan finoman oldalba bökte.

Mindhárom férfi elszakította a tekintetét a tányérjától, és felnéztek rájuk. Deidara arcán azonnal felragyogott egy barátságos mosoly, míg Kisame csak unottan szemügyre vette, és visszatért a rizsgombócaihoz.

- Á, Sakura. Gyere csak, bemutatlak...

- Felesleges - szakította félbe gyorsan Deidara Peint, aki már félig felállt, hogy beljebb vezesse a lányt, de a fiú szavaira visszaereszkedett a székére. - Már ismerjük egymást, nem igaz? - kérdezte Deidara, és felugrott, hogy finoman belekaroljon Sakurába, és odahúzza az üres székhez közte és Kisame között.

- I...gen - nyögte meglepetten a lány, és hagyta, hogy lenyomják a székre, majd bizonytalanul felpislogott a másik oldalán feszítő, toronymagas Kisaméra.

Konan halkan kuncogva kiment a konyhába, hogy hozhasson ennivalót Sakurának is.

Kisame lenyelte a falaltot, ami a szájában volt, és lenézett a lányra, aki hozzá képest olyan picinek tűnt, mint egy kis akadémiai tanuló. A kékbőrű tartózkodóan kezet nyújtott.

- Hoshikagi Kisame - morogta, és alaposan megszorongatta a felé nyújtott, apró kis kezet, és a szorosan összepréselt ajkak láttán elégedetten vicsorogni kezdett, ami nála egy mosolyfélének számított - jelen esetben inkább gúnyosnak, mint barátságosnak.

- Sakura Haruno - mondta halkan a lány, hogy ne szisszenjen fel a kissé erős szorítástól, majd kihámozta a kézfejét a kékbőrű ujjai közül.

Konan letett elé egy tányért, és ő éppen az evőeszközökért nyúlt volna, mikor Deidara a teáskanna után nyúlt, és kitöltött egy bögrényi teát, hogy elé tolja. Sakura csodálkozva meredt rá.

- Köszönöm.

A férfi egy halvány mosollyal csak legyintett, és a pálcikái után nyúlt, miközben megkísérelt beszélgetést kezdeményezni.

- Szóval konohai vagy, mint Itachi, igaz, Sakura?

A lány egy pillanatig nem tudta, feleljen-e egyáltalán, de végül is úgy döntött, ha már itt van, mért ne beszélgethetne velük? Legalább nem úgy kerül vissza Konohába, hogy elfelejtett beszélni Itachi jóvoltából... Szájába dugott egy kis adag rizst, és bólintott, majd miután lenyelte, megszólalt.

- Igen.

- Úgy hallottam, az öccsével voltál egy csapatban, amíg meg nem lépett, hm - kuncogott Deidara, de Sakura majdnem félrenyelte az ételt. - Sajnálom, nem akartam rosszat mondani - mondta ijedten a férfi, és hátba veregette, nehogy megfulladjon.

- Nem, dehogy, semmi baj - köhögte Sakura, majd egy nagyot nyelt, könnyes szemekkel belekortyolt a teába, és nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. - Csak nem éppen a kedvenc témám - mondta kissé reszelősen az előbbi kis balesete miatt.

- Érthető - hümmögte Deidara, majd rámosolyogott a lányra. - Na, és ott van Kyuubi. Érdekes személyekkel hoz össze a sors.

- Az nem kifejezés - morogta maga elé Sakura, majd hangosabban, hogy a szőke is hallja, megszólalt. - Naruto.

- Tessék? - kérdezte kissé zavartan Deidara, de a lány nem válaszolt azonnal, mert a háta mögött megcsikordult a szék a fapadlón, és Kisame kisétált a szobából, mivel nem szórakoztatta az üres fecsegés.

Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Sakura visszafordult a szőke felé, és folytatta.

- A neve Naruto, és nem Kyuubi. Nem azonos a rókadémonnal. Közel sem. Ő a barátom, és nem szeretem, ha úgy kezelik, mintha ő lenne a hibás azért, amit soha nem akart - mondta a lány határozottan, mire Pein felállt és ránézett.

- Csak a nagy barátkozásban el ne felejtsd, hogy a barátod csupán egy szörnyeteg eszköze, nem több - mondta gúnyosan, és kisétált az ebédlőből.

Konan dermedten megállt az asztal mellett, a kezében tartott teáskanna nekiütődött az asztal világos falapjának, és mereven a férfi után bámult, majd mikor becsapódott az ajtó, a megdöbbent lányra nézett.

- Sajnálom, én... beszélek vele. - Konan letette a kannát, és kisietett a helyiségből, így csak ketten maradtak az ebédlőben.

Sakura keze megállt a levegőben, mikor Pein hozzászólt, és úgy is maradt egészen addig, míg Deidara haloványan rá nem mosolygott.

- Ne vedd komolyan, amit mond. Tudod, néhányunknak könnyebb egy jinchurikire csupán úgy gondolni, mint egy szörnyeteg által felhasznált eszközre, vagy... tárolóra. Inkább, mint hogy embernek tekintsük. Ezt a mondatot vette Pein készpénznek, így azóta lelkes rajongója ennek az elméletnek - fintorgott a férfi maga elé meredve. - Néha azt hiszem, hogy ő sem akarja csinálni ezt az egészet, és valójában a saját érveit sem érti, de aztán mindig tesz vagy mond valamit, ami meggyőz az ellenkezőjéről. - Egy pillanatra elhallgatott, majd egy hitetlenkedő mosollyal felnézett Sakurára. - Azt hinnéd, annyi elvett élet után egy már igazán nem számít semmit. Hát, pedig igen. Igenis számít.

A lány kissé megütközve rámeredt.

- Ez úgy hangzik, mintha nem szeretnéd ezt csinálni - mondta halkan, összezavarodva.

- Mert nem szeretem - felelte Deidara, mintha ez magától értetődő volna.

- Akkor miért csinálod? - kérdezte Sakura értetlenül.

- Valami hasonló dologért, mint te, csak én nem vagyok eléggé önzetlen hozzád képest, azt hiszem. Én magamért csinálom - felelte egy keserű mosollyal a szőke, és belekortyolt a teájába.

- Te... nem akarod összegyűjteni a bijuukat, és... békét teremteni a segítségükkel Pein oldalán? - kérdezte a lány már végképp nem értve semmit.

- Pein céljai nem azonosak az enyémekkel, és soha nem is lesznek. Engem nem érdekelnek a bijuuk, mert nem önszántamból vagyok itt.

- Akkor... miért csatlakoztál?

Deidara ránézett, majd le az asztallapra, végül halványan elmosolyodott, és már éppen mondott volna valamit, mikor kinyílt az ajtó. Mindketten felnéztek, de a belépő Itachi egyáltalán nem zavartatta magát a ráirányuló figyelem miatt, csak kihozott egy tányért a konyhából, és leült velük szemben, hogy nekilásson a reggelijének.

A szemei még mindig kicsit kábának tűntek, mikor egy fél perc múlva felnézett az őt bámuló párosra, és a jobb vállán előreomló lófarokba fogott haja is kissé kócos volt.

- Mi az? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Mint mindig, most is végszóra érkeztél, Uchiha - felelt egy gúnyos mosollyal Deidara, megelőzve Sakurát, aki éppen válaszolni akart, de így inkább csendben maradt.

A szőke visszatért a reggelijéhez, és egy perc után Itachi is, így a lány is inkább a tányérjára koncentrált, és gyorsan evett pár falatot. Mikor végeztek a nyomott hangulatú étkezéssel, újra nyílt az ajtó, és ezúttal egy félmeztelen, fehér hajú férfi sétált be az ebédlőbe.

- Kit temetünk? - kérdezte lezseren, mikor érzékelte a hangulatot, és éppen egy bögréért nyúlt volna, mikor meglátta Sakurát. - Remélem, nem a csajszit - vigyorogta, és odalépett a lányhoz, majd egy szó nélkül megfogta a fejét és félrebillentette, hogy elmélyülten tanulmányozhassa a nyakát. - Hidan - mondta szórakozottan bemutatkozásképp, majd rögtön folytatta. - Nagyon szép nyakad van.

- Ö... köszönöm? - mondta dermedten Sakura, és nem mert megmozdulni.

Deidara rosszallón figyelte Hidan viselkedését, és éppen közbe akart szólni, mikor a férfi elengedte Sakura fejét, és levigyorgott rá.

- Ha egy kicsit megroppantanám ott a harmadik nyakcsigolyád felett, rögtön meghalnál, igaz?

- Valószínűleg igen - felelte gyakorlatiasan a lány, és próbálta nem mutatni, hogy ez a kérdés kissé ijesztően hangzott.

- Gondolom, nem járna fájdalommal - biccentette oldalra fejét Hidan, és kíváncsian nézett rá.

- Nem - mondta halkan Sakura, és kissé szorongva bámult vissza a férfira.

- Az nem lenne túl mókás - húzta el a száját Hidan. - Hol fájna a legjobban?

- Egy gerinctörés? - kérdezett vissza már komolyan frusztrálva a lány, mire a férfi csak bólintott. Sakura válaszolni akart, de Itachi megállította.

- Hidan, elég lesz.

- Miért? Hadd válaszoljon a kiscsaj, ha tud - vágta rá a férfi, és még mindig kíváncsian nézett Sakurára.

- Azt hiszem a hátcsigolyák okozta bénulásból tartó felépülés a legfájdalmasabb - sóhajtotta a lány, érezve, hogy nem tudja kikerülni a kérdést, mire Hidan felnevetett.

- Felépülés. Ez jó. - Rábökött Sakurára, és hátrálni kezdett az ajtó felé. - Csípem a humorodat.

A lány döbbenten nézett utána.

- A humoromat? - kérdezte döbbenten a csukódó ajtóra meredve, mire Deidara a kezébe nyomott egy bögre teát.

- Ugyan, ne foglalkozz vele.

- Azt hiszi, hogy vicceltem? - nézett rá elszörnyedve Sakura, mire a szőke bólintott.

- Ha valaki Hidan kezei közé kerül, nincs esélye a felépülésre - mondta halkan, még mindig a bögrét fogva, amit a lány kezébe adott.

Itachi szemei azt a pontot vizslatták mereven, ahol Deidara és Sakura ujjai összeértek. Mikor a szőke megmoccant, végre felnézett, és a tekintete Deidara csöppnyi, gúnyos mosolyára vándorolt.