Az Uchihák játéka

69. - A szemed én leszek

Mitsuko végigsétált a folyosón, barna, puha tincsek söpörték a tarkóját. A hátára szíjazott katana folyton nekiütődött az övére erősített shurikentartónak, így fémes csörrenés kísérte minden egyes lépését. Az ANBU maszk szokatlan volt neki, ahogy lélegzett, bepárásodott a porcelánmaszk, és kellemetlenül leizzadt a vékony páncélban is, ami a mellkasát takarta.

Egy másik maszkos jött vele szembe, és ő biccentett neki, a vére hideg volt, és nyugodt, a szíve lassú, higgadt ütemben lüktetett az ANBU páncél alatt, a másik pedig visszabiccentett, és elment mellette. Mitsuko feje utánafordult, míg a lába megállt a hirtelen elébukkanó kereszteződésnél, és egy pillanatra el kellett gondolkoznia, merre kéne továbbmennie. A következő másodpercben a lába már mozdult is. Ha túl sokat habozik, az feltűnő lehet.

Mérlegelés és gondolkozás nélkül egyenesen továbbhaladt. Ha eltéved, hát eltéved. Nem számított volna, neki nem, csak Madarának. Ennek ellenére is tudta, hogy jó irányba megy, vagy ha mégsem, hamar visszatalál majd ide. Az ANBU központ tele volt kereszteződésekkel, zsákutcákkal, és zárt ajtókkal. Labirintus volt, az illetéktelenek számára átláthatatlan csapda, Madara azonban egy ideje már feltérképeztette a helyet az egyik besúgójával. Mitsuko tudta is, melyikkel.

A tanácsterem az egyenes folyosó legvégén egy kerek, ajtókkal teli csarnokból nyílt. Balról a kilencedik ajtó...

Mitsuko megtorpant, és számolt. Hét, nyolc, kilenc. Balról a kilencedik, azaz jobbról a negyedik. A lány egy pillanatra az égnek emelte a tekintetét. Az a nyikhaj kis Danzou mindent olyan nyakatekerten csinált, nem is értette, hogy miért várt tőle bármi egyszerűt is. Odasétált az ajtóhoz, a lépteit halk fémcsörrenés és a lábvédője hátulján feszülő bőrréteg halk csikorgása kísérte. Libabőrös lett a hangtól, míg lenyomta a kilincset.

Az ajtó hangtalanul tárult ki, elárulván, hogy sokat használják, és Mitsuko egy rezzenéstelen porcelánmaszkba bámult. Tigrisfej volt, a bajuszt jelző csíkokat beleégették a porcelánba. A tigris farkasszemet nézett a sárkánnyal, aztán Tobirama felállt.

- Kaida? - kérdezte értetlenül, és Mitsuko tudta, hogy a homlokát ráncolja a maszk mögött. De legalább a lány neve, akinek a maszkját viselte, megmagyarázta a sárkánymintát a porcelánon. - Idő előtt értél vissza - mondta végül egy sóhajjal a férfi, és visszaereszkedett a székére, hogy kihúzza a kerek, nagyméretű asztal egyik fiókját. - Nos, lássuk - motyogta, míg a vaskos mappák között keresgélt, és végül kihúzott egyet, hogy felcsapja a legvégén.

Mitsuko a vörös madzaghoz nyúlt a tarkóján, és kioldotta, a porcelánmaszk pedig egy hangos csattanással Tobirama asztalára esett, a mappára, épphogy nem a férfi kezére.

- Nem Kaida a nevem - mondta halkan, és a férfi felbámult rá, a szemei tágra nyíltak a meglepettségtől.

- Hogy jutottál be ide?

A hangja csattant, mint az ostor, és éppúgy csípett.

- Madara behozott - felelte Mitsuko, és leült vele szemben.

- Madara? - hebegte Tobirama, és lerántotta a fejéről a maszkot, összeborzolva a haját. - Madara is itt van?

- Igen, valószínűleg van olyan ostoba, hogy besétáljon az ANBU központba - sóhajtott a lány, és türelmetlenül dobolni kezdett a körmeivel az asztalon. - Mi a frászért lennék itt, ha be tudna jönni ő is? Nem szereti másra bízni a fontos munkát, csak ha kénytelen megtenni. Szükségem lenne a sejttenyésztő kísérletek eredményeit összegző tekercsre - mondta, és magában remekül szórakozott, mikor Tobirama szemöldökei a homloka közepére szaladtak, de az ő arca bosszankodáson kívül nem árult el semmit.