Az Uchihák játéka

42. - Vérfoltok

Neji a mellkasán keresztbe font karokkal jóformán berúgta a Hyuuga birtok kapuját. Kedvetlenül morgott egyet, mikor belépett rajta. Az a kis szőke liba alaposan elhordta mindennek. És ami a legrosszabb volt, jogosan. Hiszen tényleg megbántotta Sakurát, és Itachi Uchihának kellett... rendbe hoznia. A fogát csikorgatva támasztotta ki a kaput, mielőtt visszacsapódott volna a lábára.

Belegondolni is szégyenletes volt, hogy Inónak igaza van. Tényleg nem önzetlenül állt mellé. Az elején nem. Sohasem kedvelte Sakurát. Egyenesen idegesítette, hogy Sasuke így, Sasuke úgy. Naruto hiába legyeskedett körülötte, nem vette észre. Bosszantotta, hogy hogy lehet valaki ennyire elvakult, és buta? Mikor Sasuke után mentek, és Naruto megesküdött rá, hogy visszahozza a fiatalabbik, és az ostobábbik Uchihát, pokolian dühös volt rá. Miért nem ő ment utána, miért nem tartott velük, miért nem küzdött tovább Sasukéért, miért nem segítette Narutót, miért őt küldte maga helyett?

Most már persze tudta, de akkor... Legszívesebben fejjel lefelé lelógatta volna egy fáról, és addig rázta volna, amíg ki nem veri a fejéből az összes Sasukéval kapcsolatos gondolatot. Igen, volt szeme. Látta, hogy gyönyörű, de önzőnek hitte, aki csak saját magával törődik. Mekkorát tévedett! Sakura ezerszer jobban ismerte Narutót. Ő, Neji, nem értette, hogy milyen nagy szüksége van Narutónak arra, hogy végre kitűzhessen valamit célul. És később már persze azt is hallotta, hogy Sakura mindent megpróbált, hogy visszatartsa Sasukét, de a fiú elkábította. A két kapuőr talált rá kora hajnalban a kapuhoz közeli kis padon, ahogy eszméletlenül feküdt a hideg kövön. Annak a hülyének is lehetett volna több esze, Sakura fel is fázhatott volna...

Neji megrázta a fejét. Miért is várja, hogy Sasuke Uchiha csak egyszer az életben ésszerűen gondolkozzon, és aszerint is cselekedjen? Kizárt.

Még akkor sem kedvelte a lányt, mikor visszaértek, Sasuke nélkül, bár talán akkor vette észre először Sakura azon oldalát, amibe végül is beleszeretett. Akárhányszor Tsunade jött, hogy megvizsgálja, a lány vele tartott. Neji utálta, hogy ott van, hogy úgy bámulja, mintha még nem látta volna soha életében, a szemében olyan kíváncsisággal, ami nem neki magának, hanem a sebeinek szólt. Utólag okos volt, utólag már tudta, hogy azért idegesítette ennyire az a pillantás, mert olyan messzire révedő volt, álmodozó, telis-teli Sasukéval. Azt akarta, hogy észrevegye. Hogy ránézzen, de úgy, mintha látná is.

Hogy lássa, hogy észrevegye őt magát, ne a sérülései legyenek érdekesek Sakurának, hanem ő maga. De Sakura szeméből soha nem tűnt el az a lágy, ködös, képzelgő vibrálás, hiába igyekezett kiűzni belőle. Egyszer jött be hozzá egyedül, Tsunade nélkül, de ő elüldözte, a végére már üvöltött vele... Neji fáradtan lehunyta a szemét, és az ujjai a hideg vasrács köré fonódtak a kapun. Őt hibáztatta, mert Naruto megsérült, mert kis híján mindannyian odavesztek Sasukéért.

Ő is megsebesült Sasukéért, akit gyűlölt, akit lenézett, akit csupán már elvből is ellenségnek, riválisnak tekintett. Mégis, küzdött érte. Valahol, félig-meddig a lány kedvéért is. És mi a hála? Meg se látja, átnéz rajta, neki csak egy beteg. Tudta, hogy Sakura szemében azokban a hetekben neki neve sem volt, csak száma, amin nyilvántartották a kórházban, és ettől csak még dühösebb lett rá, legszívesebben felpofozta volna, hogy térjen észhez...

Vagy megragadta volna a karját, hogy magához rántsa, és megcsókolja, hogy a rózsaszín, puha kis szájára préselje rá a dühét, hogy észrevegye őt, hogy észrevegye, nem Sasuke az egyetlen a világon. Hogy talál annál az idióta, makacs kölyöknél jobbat is. Odaadóbbat, hűségesebbet, aki nem csak bántani képes. De nem tette meg, és most, miközben behajtotta a kaput maga mögött, arra gondolt, hiba volt. Meglepődötten, zavartan bámult volna a szemeibe közvetlen közelről, ellökte volna magától, sírt volna, de talán... talán a végén visszajött volna abba a kórterembe, ahol feküdt. És most az övé lenne. Egyedül az övé.