Az Uchihák játéka

43. - Kérdezz, felelek

Sakura lehunyt szemmel kapaszkodott Itachi vállába, félig már lefordulva a székről, arcát a férfi nyakának nyomva, halkan, nehézkesen lélegzett, az agya is csak takarékon működött. A szaké égette a gyomrát, és Itachinak is alkoholszaga volt, de furcsa módon most nem zavarta, nem úgy, mintha egy csészébe szagolt volna bele.

Jó illata volt. Nagyon finom. Olyan, mint az erdő, egy kicsit a fenyőkre emlékeztet, egy kis cseresznyevirág a pólóból, a tusfürdője, amit már ő is használt, és egy kis szaké. Sakura halkan felsóhajtott, bár ő észre sem vette. Biztonság illata van. Halványan elmosolyodott, és Itachi hajába rejtette az arcát, de a hirtelen, elégedett mozdulattól majdnem leesett a székről, a férfi tartotta meg a derekánál fogva, aztán már vissza is ültette, nekidöntötte a háttámlának, és Sakura a homlokát ráncolva nyitotta ki a szemét, amiért eltűnt a váll, amin olyan kényelmesen megvolt.

- Hová mész? - mormogta halkan Sakura, és Itachi keze után nyúlt, de a másik éppen az asztalon próbált rendet rakni.

- Nem megyek sehová - felelte a férfi, a hangja furcsának tűnt. - Jobban vagy?

- Egy kicsit - mondta bizonytalanul Sakura. - Megnézhetem, de szerintem minden rendben.

A lány letámasztotta a fejét a szék háttámlájára, és némán figyelte, ahogy Itachi pakolászik, a tálcára teszi az üres tányérokat, a poharakat, miközben a fejét rázza.

- Nem, most ne erőltesd. Nem vagy éhes? Vagy inkább pihennél még? - Itachi lepislogott a félig lehunyt szemhéjú Sakurára, aki laposakat pislogva bámult rá.

- Semmi nem menne le a torkomon - fintorogta végül a lány, aztán megkapaszkodott a szék háttámlájában, és feltolta magát, bár a térdei remegtek.

Itachi hátrébb lépett, hogy helyet hagyjon neki, megfogta a karját, hogy megtartsa, de Sakura nem az ágyig akart elsétálni, ahogy ő gondolta, csak felé lépett. Egy csöppet megingott, és a férfi kinyújtotta a jobb karját, hogy elkapja, ha elesne, de aztán Sakura odalépett hozzá, és a vállára hajtotta a fejét. Itachi kicsit összezavarodva pislogott a szemközti falra.

- Mit csinálsz? - kérdezte értetlenül, míg a lány tenyere a karjára simult.

- Nem tudom - vallotta be tanácstalanul Sakura, és a nyakának nyomta az arcát. - Csak így minden sokkal jobb - tette hozzá halkan.

Itachi tétován bámult a saját kinyújtott jobb kezére, a lány hátára, aztán leeresztette a karját az oldala mellé, a hüvelykujja súrolta Sakura derekát, míg a lány vékony karjait a nyaka köré fonva halkan felcsuklott. Sír. Megint. Itachi lehunyta a szemét. Nem szereti, ha sír. Mintha csomó lenne a gyomrában, és ez határozottan nem olyan érzés, amit bárki szeretne érezni, pláne nem ilyen gyakran.

- Bocsánat - suttogta a lány a nyakába, és Itachin újra végigfutott a lassan már ismerősként üdvözölt érzés: a gerincén száguldozó borzongás. - Én csak...

- Semmi baj - mondta végül halkan, és nehezen, de rávette a karját, hogy megmozduljon, és Sakura lapockái közé simuljon.

Egy szívdobbanásnyi ideig csend ült rájuk, aztán a lány olyan hirtelen zokogott fel, hogy Itachi összerezzent.

- Szerettem - csuklotta a vállgödrébe Sakura, a hangját a pólója fojtotta el, és érezte, hogy megint könnyes a nyakán a bőre. Nem, határozottan nem kedveli ezt az érzést. - Négy éves korom óta szerelmes voltam belé. Talán még a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni, mikor már... Úgy szerettem, ahogy felkeltem, ettem, levegőt vettem, olyan magától értetődően, és azt hittem, van rá esély, hogy egy kicsit... egy kicsit ő is kedveljen engem. Hogy észrevegyen, hiszen csapattársak voltunk, azt hittem, barátok is, hogy jelent neki valamit, hogy Kakashi-sensei, Naruto és én törődünk vele, hogy ha családja nincs is, tudja, hogy hozzánk bármikor jöhet, mert hiába veszekedett folyton Narutóval, hiába nem vette komolyan a sensei-t, hiába csípett belém ezerszer a szavaival, vagy a viselkedésével, hiába... Tudnia kellett, hogy egy közülünk, hogy szeretjük, hogy ránk bármikor számíthat, mert ott vagyunk neki. Azt hittem, hogy jelentünk... hogy jelentek neki bármit is. Mekkorát tévedtem, Itachi...