Az Uchihák játéka

102. - Távolság

Olyan távoli volt. Figyelte, ahogy pakolászik, a hátizsákjában matat, körbe-körbe járkál, már már szédeleg, és a szemei képtelenek bármire is hosszabb ideig koncentrálni. Figyelte, ahogy könyvvel a kezében a kanapéra kucorodik, hogy aztán némán, szinte pislogás nélkül meredjen a nyitott lapokra, aztán egy újabb tétova, elrévedő kör a házban, vízcsobogás, léptek halk csosszanása.

Valami nagyon nem volt rendben vele, és Itachi aggódó pillantása követte az utánalibbenő, rózsaszín  tincseket, ahogy a mosdó után újra a konyhába megy, aztán a verandára, majd vissza a hálóba, és onnan újra ki.

Arra gondolt, hogy ő tehet róla. Talán túlságosan erőltette a dolgokat. Erőszakos volt. Nem bírta elviselni.

A verandán talált rá, hanyatt fekve a világos faparkettán, a feje búbja a korlátnak támasztva, ahogy felfelé bámult az égre, a haja szétterült a vállai körül. A jobbján egy pohárban tea. Nem nyúlt hozzá, az ujjai gyengéden a feje fölött lévő fa köré fonódtak, mintha szüksége lenne egy érintésre, hogy képes legyen a valóságban maradni.

Olyan messze volt, hogy nem hallotta és nem érezte, mikor mellélépett, a szemét fürkészte, a benne lassan elvonuló felhőket, és nyelt egyet. Letérdelt mellé, kisimított egy puha tincset a homlokából, és figyelte, ahogy azok a távoli, zöld szemek felé fordulnak, végigsiklanak az arcán, az állkapcsának vonalán, az orrán, a homlokán, mielőtt a pillantásuk találkozott volna.

Bizonytalan volt a tekintete és kétségekkel teli, a férfi ujjai pedig megálltak a hajában a halántékánál, mielőtt elhúzta volna a kezét. A zöld szemeket fürkészte, aztán lehunyta a szemét, és lassan megmoccant, hogy egyedül hagyja, míg arra gondolt, mindent elrontott. Nem tudta, miért remélte egyáltalán, hogy képes lesz ezt jól csinálni, mikor soha nem is próbálta. Talán túlbecsülte önmagát, túlságosan elbizakodott volt, az az átkozott tökéletesség tette ezt vele, hogy mindig mindent elsőre jól csinált. Mindig is hibázni akart, és legszívesebben nevetett volna magán, amikor eszébe jutott, hogy soha nem sikerült, csak most, az egyetlen, átkozott alkalommal, amikor nem akart elszúrni valamit.

Mikor megérezte a tenyerét a combján egy pillanatig nem fogta fel, mi történik, lehunyt szemmel megállt, félig térdelve, félig felemelkedve, aztán megrándult a szemöldöke, és kinyitotta a szemét, hogy a lányra nézzen. Újra ott volt vele, nem csak testben, hanem lélekben is, halvány, szomorú mosoly remegett a száján, és az ujjai a combjába mélyedtek, marasztalón belekapaszkodtak, mintha szüksége lenne rá, hogy ott legyen. Hogy itt maradhasson vele.

Némán bámult rá, és nem mert megmozdulni, még akkor sem, mikor Sakura ujjai elengedték a korlátot és a keze után nyúltak. A hüvelykujja kíváncsian, tapogatózón végigsimított a csuklója belső felén, mintha önmagát, a határait próbálgatná, a tekintete egy pillanatra sem engedte el az övét. Mikor semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna moccanni, a karcsú ujjak a csuklójára fonódtak, és finoman maga felé húzta a kezét, és ezzel őt is, amíg ott nem térdelt mellette, a lány felhúzott lábával a combjai között, a feje mellett támaszkodva.

A fekete szemek az arcvonásait vizslatták, a lassan eltűnő mosolya helyén keresve valamit, míg Sakura tenyere lassan felcsúszott a meztelen alkarjára, majd a könyökhajlatán át a bicepszéig. Az ujjai körberajzolták az ANBU tetoválását, végigsimítottak a vállán, és a tarkóját megállva gyengéden a szájára vonta a száját.

Itachi teljesen megdermedt, a teste elfelejtett reagálni, ahogy az agyában tudatosult, mi történik. Sakura... kezdeményez. Az ajkai melegek voltak az övéi alatt, elfogadók, invitálók és kérlelők, az ujjai lecsúsztak a tarkójáról a meztelen hátára, a lapockái közé, az érintése merész volt, sürgető és forró, szinte égette a bőrét. Mikor a lány szája résnyire nyílt az övé alatt, a sharinganja magától aktiválódott a félig lehunyt szemhéja mögött, aztán megérezte a nyelvét az alsóajkán, és végre, végre, képes volt reagálni, beengedni és magába inni mindazt, amit felajánlott. Elfogadás, megértés... vágy.